„Nógrádi Róbert huszonhat éven át volt igazgató a Pécsi Nemzeti Színházban, én ebből 16 évet dolgoztam vele, aztán jött Lengyel György, aki csak öt évig maradt, majd jött Balikó Tamás 18 éve. És soha nem merült fel senkiben, hogy mást hozzon a helyemre.” Simon István visszavonult a színháztól, a pályájáról beszélgettünk, a Pécsi Nemzeti Színházról, a Pécsi Országos Színházi Találkozóról és a Pécsi Harmadik Színházról. És színészekről, rendezőkről, drámaírókról…
A cikk a hirdetés után folytatódik
Sosem keverték össze a költő Simon Istvánnal? Ismerte?
Jóban voltam Simon Istvánnal, a költővel. Volt egy jópofa találkozásunk, elvittem az egyik könyvét dedikáltatni, végigvártam a sorom, erre kérdezte, hogy kinek lesz. Mondom, hogy Simon Istvánnak. „Azt tudom, hogy én ki vagyok, de ön ki?” – kérdezte tőlem a költő. Azóta már régen meghalt, de jóba lettünk, több fordítást csinált a Pécsi Nemzetinek.
Pécsett a Simon István név elsősorban nem a költőé, hanem a Pécsi Nemzeti Színház egykori ügyvezető igazgatójáé, igazgatási igazgatójáé, művészeti titkáráé. Hogyan került Pécsre az a tatai fiú 1969-ben?
Az érettségi után jelentkeztem a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára – csoporttársam volt Vincze János, a Pécsi Harmadik Színház szintén nemrég leköszönt alapító igazgatója. 55 éve ismerjük egymást. 52 évig szolgáltam Thália felkent papjait, papnőit, negyven évet töltöttem el a Pécsi Nemzeti Színházban és 12 évet a Pécsi Harmadik Színházban.
Magyar-történelem szakra járt, de miért pont Pécsett? Tatáról nézve, miben tűnt vonzóbbnak ez a város, mint Budapest? Utó közelebb is lett volna.
Néztem én több várost, de mindenképpen „lámpás” akartam lenni. Tanár. A Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakpárja vonzott, ez a két tantárgy volt a kedvencem. Fiatal voltam, és Tatabányán, a gimnáziumban fantasztikus magyartanárunk volt, aki minden évben legalább kétszer elvitt minket Budapestre színházba. Örök élmény marad, hogy élőben láttam Timár Józsefet Az ügynök halálában, ahogy Székely Mihályt is a Don Carlosban. Beleszerettem a színházba. Három évig jártam nappali tagozatra, de negyedévre már levelezőre mentem át, mert keresni kellett egy kis pénzt: az első házasságomból megszületett Krisztina lányunk, és albérleteztünk, az egyetemért is fizetni kellett… 1971-ben már a Pécsi Nemzeti Színházban dolgoztam, mint külsős szervező, 600 egyetemi bérletet adtam, adattam el. Büszke vagyok rá, azóta se volt ilyen.
Bocsánat, de közbevágok, 20 évesen már apa lett?
Pontosan. Egy percre sem bántam meg, gyönyörű lányom született, Krisztina ma bíró.
Külsős szervezőként 1971-ben milyennek látta a Pécsi Nemzeti Színházat? Úgy hírlik, hogy az akkori bányászváros egészen másként működött, például sokkal több pénz volt ahhoz képest, mint amennyi mostanában jut a kultúrára.
Akkoriban a Pécsi Nemzeti Színházban anyagi gondjaink nem voltak, mármint a színháznak. Csak jóval később jött el az a korszak, de azt is túléltük. Mindenesetre nagyon jó előadások voltak. Amikor bevégeztem az egy év szervezést, akkor hirdetett a Pécsi Nemzeti Színház művészeti titkári állást. Ott ültünk négyen-öten, Nógrádi Róbert irodája előtti várakozva, és amikor én következtem, Nógrádi majdnem elküldött a fenébe.
Mert szemtelenül fiatal volt?
Igen, mondotta is. És akkor én szinte kihátráltam. Eltelt két hét talán, és fölhívott Bükkösdi Laci (Tv-rendező, újságíró), aki akkor volt a főtitkár, emlékszem, milyen lassan beszélt: „Azt mondta a Nógrádi, hogy gyere be újra, még egyszer”.
Amikor idekerült, milyen volt a társulat?
Elképesztő! Mondjak neveket? Szirtes Ádám, Bujtor István, Tordai Teri, Timár Éva, Haumann Péter, Koltai Róbert, Bánffy György, Kézdy György, Mádi Szabó Gábor, Sólyom Kati, vagy éppen Breitner Tamás zeneigazgató, Marczis Demeter, Németh Alice, Eck Imre, Tóth Sándor…
Vári Éva itt volt már akkor?
Az „ős pécsiekkel” kellett volna kezdenem. Igen, a csodálatos Vári Éva, Faludy Laci bácsi, aki talán a legjobb komikusunk volt, Péter Gizi, de itt játszott még Győry Emil, Holl István, Pásztor Erzsi, Mendelényi Vilmos, Mester Pista, na és Szegvári Menyhért, aki később főrendező is lett… Igazi nagy bölények voltak itt.
Elég erős a névsor!
Igen. És nem beszélve arról, hogy volt egy főrendező, Sík Ferenc, akinek sokat köszönhetek. Jelzem, Nógrádi Róbertnek is, hiszen ő vett fel, de Sík Ferivel, a Pécsi Nemzeti legendás főrendezőjével jó barátok voltunk, négy nyáron át együtt csináltuk a Gyulai Várszínházat is. Amikor ’82-ben elszerződött Budapestre a Nemzeti Színházba főrendezőnek, akkor hívott, hogy menjek föl három napra, „szagoljak körül”. Nekem ügyvezetőnek kellett volna lennem. Hát, bevallom, ódzkodtam ettől.
Miért? Pécsről Budapestre kerülni az a karrierív egyenes folytatásának tűnik.
Elmentem, három napra, vártak engem szobával, étkezéssel, mindennel. Lementem a művészklubba… és azt láttam, hogy ott az egymondatos szerepeket is Kossuth-díjas vagy legalább Érdemes művész alakítja. Fantasztikus társulat volt, Sinkovits Imre, Törőcsik Mari, Sinkó László, Kállai Ferenc, Őze Lajos. És sorolhatnám még az óriásokat!
Kicsinek érezte magát?
Nem kicsinek, nagyon kicsinek éreztem magam. Sík Feri pedig megharagudott, nem örült neki, amikor azt mondtam, hogy ez nagyon kedves ajánlat, fantasztikus a társulat, de én mégis inkább maradnék Pécsen.
Jó döntés volt ez?
Igen, az volt. Egyértelműen. Amikor tényleg elhagytam a Pécsi Nemzeti Színházat 40 év szolgálat után, azonnal hívott Eszenyi Enikő, hogy menjek a Vígszínházba ügyvezető igazgatónak. Akkor is elmondtam, hogy nagyon megtisztelő a felkérés, de nem. Ugyanakkor Béres Attilát – akit itt „neveltünk fel”, a Pécsi Nemzeti Színházban – kinevezték Miskolcra direktornak, azonnal hívott, hogy Miskolcra kellene mennem. Mondtam, hogy Attila, csöbörből vödörbe, az még messzebb van, mint Pest, úgyhogy itt maradtam. De nem bántam meg semmit, nincs okom panaszra. Nagyon jó kollégáim voltak, hogy soroljam tovább a társulat tagjait: Újvári Zoltán, Balikó Tamás, Sipos László…. Borzasztó, hogy olyan neveket is meg kell említenem, akik már meghaltak. Majdnem mindenki. Úgy mesélek itt, mint egy túlélő. Szóval nagyon jól éreztem magam a Pécsi Nemzeti Színházban. Talán nem nagyképűség, hogy azt éreztem, megbecsültek. Tizennégy kitüntetést kaptam, köztük van a Göncz Árpád által aláírt Köztársasági Érdemrend kiskeresztje, vagy a Pécsi Nemzeti Színházban kapott örökös tagság, vagy a Pro Civitate érdemérem, vagy a Baranya megyei Prima Díj. Sőt, 2011-ben megkaptam a Bánffy Miklós-díjat, amit a kultúra és a közművelődés érdekében hosszabb időn át, kiemelkedő munkát végzők kaphatnak meg. Nem nagyon van olyan eleme a munkámnak, amiben ne leltem volna örömöm.
Amennyire én tudom, azért voltak itt „bonyolult” dolgok, például amikor Sík Ferenc itthagyta a színházat. Egy ekkora embert nem egyszerű pótolni. Azt hallottam, hogy nem akart a felújítás alatt lévő színházban dolgozni. Emlékszem a felújításra, gimnazistaként deszkákon kellett lépegetni állványok között…
Akkor újították fel a Pécsi Nemzeti Színházat, és ő nem vágyott a nehézségekre, de arra sem, hogy a Harmadik Színház-szerű helyeken kelljen fellépni. Akkor még nem jött létre a Pécsi Harmadik Színház, hanem Ságvári Endre Művelődési Háznak hívták azt az épületet. 1986-ban adták át a Kamaraszínházat. Az lett ideiglenesen a nagy színházunk, amíg megújult az „igazi” nagyszínház, és a mai Harmadik Színház volt a kamaránk.
Még mielőtt erről az időszakról beszélnénk, idézzük fel azt a fajta színházat, amit Nógrádi idején csinált a Pécsi Nemzeti, de nevezhetjük az érett szocializmusnak is ezt az időszakot, amikor annyi pénze volt a Pécsi Nemzetinek, hogy az akkori jelentős kortárs írók ősbemutatóit tudták színre vinni, az ott dolgozó színészek száma nem huszonegynéhány volt, mint jelenleg, hanem ötven fölött.
Akkor jelentős bemutatóink voltak a kortárs magyar drámairodalomból. A színház szellemiségét meghatározó három fontos névből kettő már elhangzott, illene megemlítenünk még Czímer Józsefet, a Pécsi Nemzeti Színház dramaturgját, no és Szakonyi Károlyt is. A szerzők közül Illyés Gyulát kell kiemelni, akit lehet szeretni, meg nem szeretni, de 11 Illyés-bemutató volt ebben a színházban. Ez tény.
Illyés ma költőként egy-két nagyverssel és a Puszták népével szerepel a kánonban, a darabjaival kevésbé van jelen. Akkor egy, a kurzus által támogatott, de kicsit furcsa, különálló pozícióban volt. Jól látom?
Ma őt valóban csak a Puszták népével azonosítják, az lett a kanonikus műve, és az Egy mondat a zsarnokságról c. verse. A darabjait sajnos nem tartják nagy becsben, bár Vincze János fontolgatta, hogy elővegye egyik drámáját, a Testvéreket. És a francia műveltségét is számon tartják máig, a fordításait, igazi költőfejedelem volt. De nem feküdt le senkinek! Fantasztikus ember volt. Megtisztelő, hogy az a „majdnem barátság”, ami ezen évek alatt kialakult, később is megmaradt. Én voltam mindig az úgynevezett „ebédelő ember” a Nádorban (Pécs egykori legendás szállodájában és annak kávéházában – a szerk.), amikor Pécsre jött. És nem csak a bemutatóra, a főpróbára is járt. Sík Feri nem örült, ha ott van a szerző a főpróbán, mert az sose jelent jót. Mindig elmentem érte a színház gépkocsijával – nem én vezettem, hanem a legendás sofőrünk, Mányoki Imre. Sokat voltam Illyéséknél Tihanyban és a budai házukban is. Fantasztikus embert ismertem meg benne, nem beszélve Flóra néniről, a feleségéről, aki pedig az a Kozmutza Flóra volt, akire akkor még a fél magyar irodalom haragudott, mert nem József Attilát, a nagy költőt választotta…
Miben nyilvánult meg Illyés barátsága?
Teljesen partnernek tekintett a beszélgetésekben. Rengeteget beszélgettünk, mert nem lehetett nem beszélgetni az ebéd előtt, ebéd közben, ebéd után, és ez sokszor megtörtént. Olyan dolgokat mondott, amit sem a középiskolában, sem a főiskolán nem tanultam, de a beszélgetések egy része nem is publikus.
Mert vulgáris volt, vagy szeretett pletykálni?
Nem, egyáltalán nem volt vulgáris. Egy kis pletyka azért előfordult. Én imádtam, ahogyan beszélgetnek Flóra nénivel. Először azt hittem, hogy ez egy külső játék, hogy magázódnak, de – mint kiderült – éjjel-nappal magázódtak egymással. És őrzöm az írásait, a dedikációit, minden bemutató előtt megköszönte a segítségem. Féltve őrzöm a fotókat is, melyeken Illyés Gyulával közösen szereplünk, vagy Flóra nénivel.
Ön dramaturg végzettséggel is rendelkezik, gyakorolta is ezt a tudását?
Többször is. Munka mellett végeztem el a színházelmélet-dramaturg szakot, fantasztikus tanáraim voltak. Major Tamás azt mondta, hogy „magukhoz jó bejönni, mert magukat érdekli is, amit mondok”. Lengyel György volt az osztályfőnök, Kazimir Károly is tanított minket, Montágh Imrére emlékszem, ő maga volt a csoda. A legtöbb színész, aki még járhatott hozzá, mind azt nyilatkozza, hogy az egyik legjobb tanára volt. Na és persze Hegedűs Géza bácsi, a két lábon járó lexikon.
És Illyés Gyulán kívül kik jöttek Pécsre, milyen kortárs szerzőket mutatott be a színház?
Minden olvasópróba nagy eseménynek számított, mert Illyés Gyula azért mégiscsak volt valaki. De szerzőnk volt Hernádi Gyula, Páskándi Géza, Garai Gábor… Egy-egy ilyen olvasópróbán a fél színház megtelt különböző kulturális emberekkel a városból. De ha már szóba került a Testvérek, az volt az első bemutatóm – ha szabad így mondani – a Pécsi Nemzeti Színházban. Az én drága jó Csaba Zitámtól (a Pécsi Nemzeti Színház egykori főtitkára) tudom, összeszámolta, hogy hatszáz valahány bemutatón ügyködtem.
Azért az elég sok!
Sok, nem sok, ennyi. De nemcsak Illyések voltak, hanem Hernádi Gyulának is megszületett négy bemutatója Pécsett.
Ő Jancsó Miki bácsi mellől a Hernádi Gyula bácsi, azaz Miki bácsi és Gyula bácsi az utolsó Jancsó filmekből. Őt idős emberként ismertem meg, akkor egy borzasztóan őrült figurának számított a magyar kultúrában. Fiatalon milyennek látta?
Akkor se volt fiatal. Ha vele kellett találkoznom, akkor mindig a Gellértbe kellett elmennem, és ha kellett, ha nem, lágy tojást ettem vele pirítós kenyérrel. Hát ezeket a beszélgetéseket, találkozásokat nem tudom elmondani, egyszer neki kellene ülni megírni. Páskándival egészen másképp zajlott minden. Itt elmondhatom annyi év után, hogy egy alkalommal „kicsit” el is fáradtunk a Művészklubban.
Ez mit jelent? Mármint, hogy elfáradtak?
Azt, amire gondolsz. De nem baj, jólesett. Berúgtunk, mint a csacsi. Ő egy erdélyi illetőségű, nagyszerű drámaíró volt, és költőként is jelentős életművel rendelkezik, kár, hogy ma nem nagyon hallani róla, mióta meghalt, pedig hát neki is voltak remek darabjai. Garai Gábor írt egy Lebegő Atlasz című – kimondhatjuk – felejthető darabot, de Bánffy Gyuri sikerre vitte.
Bánffy Györgynek fiatalon is olyan jellegzetes hangja volt, mint a Varjúdombi mesékben?
Igen, igen. Nagyon mesélősen, ízesen, de gyönyörűen beszélt. És hát színészként is rajongtak érte, nekem nincs bizonyítványom arra, hogy megítéljem, hogy jó vagy nem, magamban tudom, hogy voltak nagyon jó előadásai, szerepei, és voltak kevésbé sikeresek, de kétségtelen, hogy az egyik legszebben beszélő magyar színész volt. Hát ő is elment az égi társulatba, ahogy Haumann Péter is nemrég.
Haumann milyen volt fiatalon?
Volt haja, talán ez a legfőbb különbség. Rengeteg vitalitás rejlett benne, és nagyszerű humora is volt, de közben sokkal komolyabb arca is volt, a Szókratész védőbeszédét is előadta, és hatalmas sikerrel ment.
Egy híres kifakadásáról hallottam valamit, hogy mikor is kezdődik a próba…
Péter mindig is nagyon precíz volt. A Sík Feri fantasztikusan tehetséges rendező volt, de azt, hogy precíz lett volna, ami az időérzékét illeti, azt nem lehetett elmondani róla. Az tény, hogy Brechtet vittünk színre, az Állítsátok meg Arturo Ui-t, amikor is Sík elkésett a próbájáról. Tízkor kezdődött volna, és a Feri már korábban is fél 11 körül járt csak be. Nos, Péter ezen a bizonyos napon kifakadt: „Ferikém, ne haragudj, itt vagyunk nyolcan-tízen a színpadon, fél órája várunk…” Erre azt mondta Sík: „Ezzel az ügy el lett intézve.” Azt nem mondhatjuk, hogy Haumann hajlamos volt a kiakadásra, mert az én időszakomban – 52 éve figyelem, azaz figyeltem, sajnos már meghalt ő is – mindössze kétszer volt erőteljes kifakadása. Egy orosz darabot játszottak a POSZT-on, júniusban, 35 fokban. Péter jelmeze egy bunda volt, és a Kamaraszínházban akkor még nem volt klíma. Följött hozzám, izzadtan köhögött, lihegett, szentségelt: „Én ezt nem fogom megcsinálni. Ha bemegyek, a közönség röhögni fog, ha meglát! Mégis, hogy vacogjak a bundában, ha közben folyik rólam a víz!? – kérdezte. Hát, beszereztünk nyolc-tíz ventilátort, de el kell mondjam, hogy nem sokat segített rajta.
Mennyire szólt bele a politika a Nemzeti működésébe? A Pécsi Nemzeti Színház kifejezetten a támogatott kategóriában lévő intézménynek tűnik a szocializmusban volt hármas – tűrt, tiltott, támogatott – felosztásból.
Ennek ellenére beleszólt, meg kell mondanom, hogy a legtöbb darabot talán Pécsen tiltották be az országban.
Mondana példákat, és azt is, hogy miért?
Weöres Sándortól A kétfejű fenevadat betiltották. Aczél György megnézte, én vittem a próbára. Udvariasan gratulált mindenkinek, majd elment. Írásba soha nem foglaltak semmit. Mindössze annyi történt, hogy kaptunk egy telefont a megyei pártbizottságról, hogy ezt nem lehet bemutatni. De hogy miért? Soha nem indokoltak. A Weöres-darabnál talán a nemzetiségek miatt. De betiltották a Hegedűs a háztetőn-t és Shakespeare Velencei kalmárját is, talán a zsidó kérdés pedzegetése miatt, mert hogy ne zsidózzanak a színházban! Aztán Nádas Péter Takarítása is be lett tiltva. Érdekes módon egy év múlva színpadra állították Győrben. Aztán egy-két év múlva bemutattuk azt is. Betiltották Csurka István Deficit című komédiájának ősbemutatóját is, végül azt is bemutatta a Vígszínház a Pesti Színházban a mi letiltásunk után néhány évvel, úgyhogy ez a darab is megjelent a színpadon.
És egy ilyen letiltás után mi történt? Ami munkát és pénzt befektettek a főpróbáig, vagy a reklámköltséggel mi lett? Mi volt a gyakorlat, azt leírhatták veszteségként? Vagy elég volt annyit kiírni, hogy az előadás technikai okok miatt elmarad?
Weöres Sándor műve, A kétfejű fenevad esetében Aczél a főpróbát nézte meg, a díszlet, a jelmez, minden megvolt már, de így is le lett söpörve az egész, ugyanúgy Nádas Péter Takarítása esetében is minden készen állt. Nem beszélve a Hegedűs a háztetőn-ről, ami nagy létszámú musical, megannyi jelmezzel. Simán le lettek söpörve! De volt olyan előadás is, ami egyszer mehetett csak a színpadon. Ezt úgy hívtuk: vis major. Ez volt a helyes kifejezés, nem lehetett ezt tagadni, az egész város tudta. Ki volt plakátolva Csurka darabja is, szórólapok, a műsorterv… Minden és mindenki előkészült, nem lehetett azt mondani, hogy senki nem tudott róla. Nem lehetett ezt szép csendben elintézni, úgy, hogy ne derüljön ki. Minden kiderül, ez is kiderült, a többi is kiderült. A pénz? Hát az elúszott. Nem is kicsi!
De akkor ez nem számított, mert hát ugye, a Gazda megmondta, minek kell történnie. Vagy mégis számított, hogy volt ez?
Aczél György rajongott a kultúráért, ő volt a régió országgyűlési képviselője, nem kérdőjelezhette meg a szavát senki. De mondom, írásban soha nem jött semmi, hogy ne játsszák ezt vagy azt darabot, hogy le van tiltva, azt pláne nem írta le senki. A kétfejű fenevad esetében azt kommunikálta Sík „kifelé”, hogy nem ért még be az előadás. Aztán megcsináltuk később Szőke István rendezésében.
Mennyire kellett a reprezentációval foglalkozni, amikor egy Aczél elvtárs-szerű ember idejött? Vagy akár maga Kádár János – nem tudom, ő eljött akár egyszer is a Pécsi Nemzeti Színházba?
Kádár elvtárs nem jött, csak Aczél elvtárs jött a Kamaraszínház felavatására is. Ekkor volt egy sztori. Valamit megérezhettem, mert a megnyitóra meghívtuk a liftszerelő céget Budapestről aznapra. Na, most akkor azt képzelje maga elé, hogy Aczél György elvtárssal beszállok a liftbe és az két emelet között megállt. De nem úgy, hogy megállt egy pillanatra és elindult, hanem nem mozdult. Aczél két testőrrel érkezett. Hát, én azt gondoltam, hogy felkoncolnak, és csak izzadtam, izzadtam, Aczél meg némán tűrte az egészet. Azonnal jöttek a liftesek, az egész talán öt percig tartott, de nekem egy évezrednek tűnt. Aczél még humorizált is, már nem tudom, mit mondott, mert nem nagyon voltam a humorérzékemnél.
Ön határozottan, de mindig nagyon visszafogottan fogalmaz, de kérdeznék a rendszerváltás utáni időszakról is. Mennyire voltak mások a városi vezetők és az országos politikusok? Másként lehetett lobbizni, vagy kijárni valamit? Egyáltalán hogyan viselkedtek?
Mielőtt válaszolok, Csorba Tivadar nevét meg kell említenem, Pécs m. j. Város Tanácsa V. B. Művelődésügyi Osztályának vezetőjét, aki a kultúráért felelt. A mai napig megemelném előtte a kalapom, ha hordanék. Nem voltak anyagi gondjai a Pécsi Nemzetinek. Ha bármi gondunk volt, akkor mehettünk Tivadarhoz; volt, hogy Nógrádi egyedül, vagy Úr (Babarczi) Etelkával, s előfordult, hogy együtt kerestük föl. Amire Tivadar azt mondta, hogy lesz, az lett, amire azt mondta, hogy nem, az nem lett. De inkább lett pénz, amire kellett. Nem panaszkodhattunk az anyagiakra, nem is dúskáltunk, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy jelentős pénzügyi problémáink voltak. Ráadásul akkor újult meg a nagyszínház is, épült a kamara… Erre nagyon sok pénz ment el. A nagyszínpadra új forgószínpad kellett, süllyesztő, ponthúzók. A gépek, amiktől működik a színház. Fantasztikusnak számított a világításunk, a hang, mindent kicserélhettünk. Erre – hogy úgy mondjam – nem sajnálták a pénzt. A nagyszínház évadnyitó és színháznyitó előadása a Bánk bán volt, Göncz Árpáddal a protokoll élén. Akkor szintén azt hittem, hogy ott halok meg, mert szóltak nekem, hogy Vághelyi Gábornak, aki Petúr bánt alakította, elment a hangja. Mindez úgy délután 5 körül derült ki. Azonnal hívtuk az Operaházat, s nagy szerencsénkre a náluk ezt a szerepet éneklő művész szabad volt, beült a kocsijába, és háromnegyed hétkor itt volt Pécsen. Na, ezt is nehéz volt túlélni. De az előadás lement sikerrel.
És a politikusok másképpen viselkedtek a rendszerváltás után? Mi volt a két korszak között a különbség?
Én nem nagyon vettem észre, hogy más lett volna. Azt tudom, hogy a színházat nemcsak a pécsi, hanem a megyei vezetők is szerették, el is jártak színházba, ott voltak a premieren, nem úgy, mint később; most ritkábban járnak, bár a mostani polgármester (Péterffy Attila – a szerk.) minden bemutatóra eljött a Harmadik Színházba. És nagyon jókat írt a közösségi oldalán az előadásokról.
Senkit nem akarok megbántani, de elmondom, volt az az évadnyitó a Bánk bánnal, amiről beszéltem, melyre meghívtuk természetesen mindazokat, akik segítettek: Pitti Zoltánt, Csorba Tivadart is, a rendszerváltás előtti utolsó városvezetőket. Akkor már Krippl Zoltán volt a polgármester, azt mondta nekem, hogy „Miért vannak itt ezek a szocialisták a bemutatón?” Én nem tudom, hogy bukott ki belőlem, de már nem bánom: „Úgy, hogy ön most átadja, ők meg létrehozták a színházat!” Aztán a Krippl Zolival is nagyon jóba lettünk, kedves ember, de ez így történt, ez volt az igazság.
2009-ben nyilatkozott arról, hogy a Pécsi Nemzeti Színház már felújításra szorul. Méghozzá azt mondta, hogy az előző évhez képest jelentősen drágulva már nem 900 millió, hanem 1,2 milliárd lenne a felújításra fordítandó összeg. A 2022-es adat túllépett a 20 milliárdon, és ki tudja, mire megvalósul majd, mennyi lesz a végösszeg!
Amikor átadták a felújított Pécsi Nemzeti Színházat 1991-ben, mindenki örült, mert szép volt – megjegyzem most is az –, minden új volt, ragyogott. A technika, a világítás, a színpadtechnika, a hangtechnika…, tényleg minden új volt, akkor, csak időközben minden elavult. Eltelt egy emberöltő. Rég ráférne az épületre egy felújítás, a technikáról nem is beszélve. Már a POSZT-ok idején is leharcolt volt a fény- és a hangtechnika, nem beszélve a forgószínpadról. A felújításhoz szükséges összeghez már nem elég az önkormányzati szándék, ehhez kormánydöntés szükséges.
Hányra járt be, meddig tartott egy munkanap?
Kilencre beértem majdnem mindig, az utóbbi 6-7 évet leszámítva. Este 9-10 körül mentem haza, mert úgy gondoltam, hogy nélkülem nem lesz előadás. Ez ma már viccesnek hangzik, de sokáig komolyan gondoltam. Ott voltam minden egyes nap, ha főpróba volt, ha csak rendes próba, akkor is.
Áldozatot hozott a kötelesség oltárán?
Nem, nem, nem és nem! Imádom a munkámat. De már korábban is meg kellett volna említenem a feleségemet, őnélküle ez nem ment volna! Majdnem együtt mentünk nyugdíjba, fantasztikus nő, és fantasztikus gyermekeink és csodálatos unokáink vannak! Megszerettetem velük a balettet, az operát, az irodalmat… Az operának én nagy híve vagyok.
Apropó opera. Pécsett amióta emlékszem rá, mindig is pár főből állt az operatársulat, nem csak a nyűg volt vele? Nehéz rá közönséget szervezni, drága...
Abban volt egy kis részem, hogy megmaradt. Nógrádi is, Lengyel Gyuri is hajlott az opera tagozat megszüntetésre, anyagi okok miatt. De addig győzködtem őket, amíg elálltak szándékuktól. Sovány az opera Pécsen, de hozzá kell tennem, hogy ma főként Gulyás Dénes remek tanítványai jelentik a pécsi operajátszás alapját. Néha elcsodálkozom, micsoda gyönyörű hangok szólalnak meg a színpadon.
És a Pécsi Balett?
Eck Imre, Tóth Sanyi nélkül elképzelhetetlen a Pécsi Nemzeti Színház története. Ma már nehéz elhinni, hogy a sötét alagsorban, mindenféle csövek között próbáltak a balettosok, oszlopok álltak a terem közepén! A nagyszínház alagsorában volt kialakítva a termük. Már akkor is néztem a balettesteket, amikor nem dolgoztam a színházban. Bretus Mária elképesztően táncolt, de Uhrik Teodóra, Hetényi János, Körmendi László, Csifó Ferenc… Emlékszem, abban a próbateremben még egy ablak sem volt! Mégis fantasztikus dolgok születtek ott. A Pécsi Balett abban a korai időszakában az európai színvonalat jelentette. Nehéz elhinni, mert Pécs jellemzően egy bányászváros volt, tehát igazából nem nagyon létezett olyan közeg, ami inspirálhatta volna őket, hanem az a közösség, akik a Pécsi Balettet alkották, hozta ki belőlük a maximumot. Eck és Tóth után Herczog István, Keveházi Gábor, majd Vincze Balázs folytatták az alapítók munkáját.
Arról hallottam, hogy buszokkal jöttek a balettelőadásokra Pestről, de a helybeli közönség mit szólt?
Egyszer elmentünk egy közönségtalálkozóra, Tóth Sanyi is velünk volt. Az egyik bányász, nem bántóan mondta, hogy ne haragudjon, de hát maguk bemennek a színpadra, táncikálnak egy kicsit, aztán este, ha van előadás, akkor van, ha nincs, akkor hazamennek hamarabb. Erre Tóth Sanyi azt felelte, hogy tudja mit? Nagyon őszintén és barátilag meghívom önöket egy balettnapra, a balettpróbára. A balettpróba bemelegítéssel kezdődik, el is jöttek tizenvalahányan érdeklődök, köztük az említett bányász is. Bemelegítés, utána egy izzasztó próba, legalább két órán keresztül szünet nélkül, aztán az illető előadás próbája… A végén azt mondta a bányászunk: „Tudja mit, Tóth úr? Inkább lemegyek a tárnába, semmint hogy balettozzak!”
Többféle stílusú igazgató létezik, Balikó Tamás a hangosabb fajta volt, Lengyel György a csendesebb, ha jól tudom. És ön?
Én soha nem tudtam kiabálni, nagyon szerettem a munkatársakat, műszakiakat is, de ha valaki azt mondta, hogy ez, vagy az „nem az én dolgom”, akkor be tudtam gurulni, mert ezt az egy mondatot nem szerettem a színházban. Ha egy kellékes, vagy egy díszítő azt mondta a rendezőnek, hogy „ez nem az én dolgom”, akkor fel tudtam volna robbanni!
Igazgatási igazgatóként ugyanazt csinálta, mint ügyvezető igazgatóként?
Semmi különbség nem volt, csak a titulus változott meg. Most már mindenki ügyvezető igazgató a színházakban. A munkám másik része az volt, hogy kapcsolatokat – a szó nemes értelmében mondom – építettem ki a városban, a Városházán, ami segített ahhoz, hogy megérkezzen a pénz, vagy a segítség, ha szükséges volt. A Városházán, ha nem volt pénz, „csináltak”. Jártam a Megyeházára is. Beszélgetni. Úr (Babarczi) Etelka (gazdasági igazgató) kolléganőm onnan érkezett. Olyan színházi ember lett, aki mindig megtalálta a legális kiskapukat. És akkor most finoman fogalmaztam, nagyon szerette a színházat, mindent megtett, amit kellett. Ehhez szükség volt a modorára, kedvességére.
Azt mondta, hogy általában este 9-ig szokott bent lenni a színházban. Láttam én önt éjfél után is hazasétálni a POSZT-okon!
Igen, a POSZT-ról elfeledkeztem, Jordán Tamás volt a POSZT ügyvezető igazgatója, több mint tíz évig voltunk éjjel-nappal együtt. És bizony, bizony az éjjelt szó szerint kell érteni. Akkor Rockenbauer Zoltán volt a kultuszminiszter – nagyon művelt ember volt szerencsénkre. Toller Lászlónak (Pécs polgármestere 1998-2006-ig) óriási szerepe volt abban, hogy ez a fesztivál Pécsre került. Vajda Mártával (az akkori Magyar Színházművészeti Szövetség, most már Színházművészeti Társaság ügyvezető titkára) is gyakran megbeszéltük a dolgokat. Vajda Márta mondta el, hogy azért lettem a POSZT társigazgatója, mert Toller ragaszkodott hozzá, hogy legyen pécsi szakember is a vezetésben. Úgy mentem be Rockenbauer Zoltán akkori kultuszminiszterhez, mint egyszerű érdeklődő, és úgy jöttem ki az irodájából, mint társigazgató. Az első megnyitó fantasztikusan sikerült a Széchenyi téren. A szocialista Toller László polgármester és a Fidesz akkori államtitkára, Várhegyi Attila egymás kezét fogva, sőt fölemelve nyitották meg a POSZT-ot. Még most is lúdbőrzök, hogy miért nem lehetett ezt még mindig így csinálni? És tényleg a minisztérium mindig annyi pénzt adott, amennyit Pécs. Toller László évről évre „emelte a tétet”, s kénytelen volt a szaktárca is ehhez igazodni. Azt persze nem mondhatnám, hogy a POSZT-nak, ellentétben a Pécsi Nemzeti Színházzal, ne lettek volna anyagi gondjai, mert többször is előfordult, hogy elindult a fesztivál, de még nem érkezett meg a pénz.
A legtöbbünknek kb. június második hetében kezdődött a POSZT. Önnek mikor? Novemberben?
A színházi évad elején neki kellett állni a közös munkának Jordánnal. Valamelyik fiókomban még ott hevernek azok a kockás papírok, amire kézzel írtuk fel, hogy ki, hol, melyik szobát kapja. Mindent le kellett foglalni, tulajdonképpen saccoltunk, de 10-15 százaléknál nagyobb mínuszba nem kerülhettünk. Ez volt a legkellemetlenebb része a „posztmunkásságnak”, szobákat foglalni, szobákat adni. Elkövettünk egy nagy csacsiságot, úgy indult a POSZT, hogy a versenyprogramon túl létezett az úgynevezett Off-program is, egy fesztivál melletti fesztivál. A magunk életét bonyolítottuk!
Ezt sokáig Máté Péter állította össze, és azt tapasztaltam, hogy sokszor magasabb színvonalat képviselt, mint maga a versenyprogram!
Igen, voltak olyan előadások, akár a Színházművészeti Főiskola vizsgaelőadásai, amik simán megverhettek volna egy-két úgynevezett versenyprodukciót. Vagy Pintér Béla társulata, vagy az Alternatív Színházi Szemlék előző évi díjnyertes produkciója, vagy Hegedűs D. Gézának a Márai-estje… És a zenét sem elfelejtve, a Zongora párbaj, vagy Varnus Xavér orgonajátéka is tömegeket mozgatott meg… Közben színészek főztek a Fregatt Arizonában. Népszerű volt a beavató színház, a színházi szakmák bemutatói, volt szó a súgókról, a szinkronszínészekről. A Művészetek Házában kortárs drámákat olvastak fel a Dramaturg Céh szervezésében a Nyílt Fórumon…
Koltai Tamás, a korszak egyik legnagyobb kritikusa mégis azt írta, hogy a POSZT-on lassan zsákba futás lesz…
Egészen addig kritizálta a rendezvényt, amíg el nem jött, majd zsűritag is lett, és egy beszélgetésben elmondta, hogy egy kissé visszavonja negatív értékeléseinek egy részét. Tíz év után Jordán Tamás és jómagam is feladtuk a POSZT vezetését.
Miért?
Elég volt tíz év megfeszített munka. Két hét ráment majdnem mindegyik hónapban a fesztiválra, és ez a színházi alapfeladatok mellett már túl sok volt. Belefáradtam. Nemcsak az adminisztratív feladatokba, a lebonyolítás, a próbák összehangolása, az Off-programok és a versenyprogramok. Az is kiderült, hogy már a versenyprogramot megszervezni sem olyan egyszerű, egyre inkább csak a totózás ment.
Totózás? Ezt hogy érti?
A válogató „csak” kiválasztotta az előadásokat, aztán oda tettük, ahol elfértek. Győr például azért nem jött sose a POSZT-ra, mert a győri színháznak a színpadnyílása sokkal nagyobb, mint a pécsi, be sem fértek volna a díszletek. De így is került a Zsolnay Negyedbe is előadás. Közben nekem óriási csatákat kellett vívni a színházigazgatókkal, mert minden színház úgy gondolta, ők döntik el, hogy mikor, milyen nap játszanak Pécsett. Aztán volt olyan is, hogy az Off-program néhány művész esetében ütközött a versenyelőadás napjával, ezért ki kellett venni a már kész, kikorrektúrázott programfüzetből, mert két helyen mégsem tud lenni egyszerre. Amikor elkezdődött a Pécsi Országos Színházi Találkozó, akkor még hosszabb volt a nyári szünet a színházakban. Most az évadnak már elnyúlik a vége, Pesten sokkal tovább játszanak, meg több helyen létesült nyári színház is. Mi június 10. körül szoktuk kezdeni a POSZT-ot, ami először 7 napos volt, aztán 10 naposra bővült.
Komolyan törekedtek arra, hogy nemzetközi legyen a POSZT?
Ezt mindig lebegtettük, és egy-két előadást meg is hívtunk, de ez dupla költségvetést igényelt volna. Mi szerettük volna nemzetközivé tenni a POSZT-ot, de nem volt rá elég pénz, sem a minisztérium, sem a város nem tudott kétszer annyit adni, így nem lett nemzetközi. Az, hogy a határon túli magyar színházak jelen voltak, már az is a nemzetköziség határát súrolta valahol, de hát ezek magyar színházak. A Kolozsvári Nemzeti Színházról vagy a szabadkaiakról mégsem mondhatjuk azt, hogy külföldiek.
Jordán Tamásnak volt a második POSZT-on egy olyan szimbolikus akciója, amikor a Véres csatabárdok tömegét ásták el az Aranyhegyen. Amikor 2010-ben abbahagyták a POSZT vezetését, akkor mennyire volt átpolitizálva vagy túlpolitizálva a fesztivál?
Mit mondjak erre? Sikeres volt Jordán performansza? Most is lenne mit eltemetni, de ahhoz nem lenne elég egy egyszerű árok!
Akkor is jelen volt már ez a fajta megosztottság, ami a színházi szakmát jellemzi?
Sajnos igen. Ez is benne volt abban, hogy én feladtam, hogy jöjjenek a fiatalok. És nem kritizálom az utánunk jövőket, de az tény, hogy elillant a fesztiválhangulat. Még 2015-ig hagyján, addig még eldöcögött a POSzT, de ami utána következett, annak már csak a neve volt ugyanaz. Próbálták kivinni a Zsolnay Negyedbe, de ezt Pécs lakossága nem vette tudomásul. Hol megszüntették a sétatéri helyszínt, vagy a Művészetek Házát, aztán visszacsinálták azt is… Hiába, elmúlt a hangulata.
Melyik POSZT-ot érezte a legjobbnak?
Az első kettőt, azok pótolhatatlanok voltak. Ennek talán az is része, hogy akkor még volt egy késő esti kulturális műsor a Magyar Televízióban, ami leköltözött Pécsre.
Veiszer Alindával, Galambos Péterrel.
Igen, igen. Figurák voltak benne, és leköltöztek Pécsre, élő bejelentkezésekkel nemcsak a város vagy a régió lakosságát szólították meg, hanem az országot is. Akkor még a magyar színészek többet szerepeltek a tévében, így esemény volt azt látni, hogy ott ül egy színművész a Király utcában egy teraszon.
Bármerre mehettünk a városba, beleütköztünk vagy egy színészbe, rendezőbe, egy íróba, közismert újságíróba, kritikusba… A POSZT-ok sok napja ünnepszámba ment.
A társulatok két éjszakára maradhattak, számukra is fontos volt a találkozás. Az elején még azt mondtuk, hogy bármeddig maradhatnak, de hamar kiderült, hogy véges a költségvetésünk. Egyszer a színház melletti kávéház teraszán ott ült Verebes István, a Haumann Péter és Tordy Géza. Reggel kilencre kellett átérnem a Művészetek Házába, vagy a Szabadtéri Színházba, azok is helyszíneink voltak. Fél tizenkettő lehetett, amire visszaértem, hát, még mindig ott ültek. Mondom nekik, hogy „Hát ti!?” Azt mondta Verebes: „Mi Pesten nem tudunk találkozni! Itt legalább tudunk beszélgetni!” Tordy Gézáról megjegyzem, hogy a létrejötte előtt igencsak fúrta a POSZT-ot, azt mondta, hogy nincsen rá szükség!
Győrben volt az utolsó vándor Országos Színházi Találkozó.
Igen. És nagyon rosszul sikerült, rosszkedvűen jöttek vissza a színészek, mert alig volt néző. Jordán javasolta, hogy egy helyen rendezzük meg. Ez az egy hely végül is Pécs lett. De azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy itt alig lehetett bejutni az előadásokra. Az első három-négy POSZT-nál hajnali négykor érkeztek kisszékkel a pénztárhoz, és ott ültek, hogy biztosan bejussanak, mert Darvas Ivánt vagy Alföldi Robit szerették volna látni!
Emlékszem, volt Tordy Gézának egy előadása, amit a Radnóti Színházban rendezett, mondta, hogy ha lemegy az előadás, rögtön indul is vissza Pestre. Másnap délelőtt láttam, hogy ott ült egy kávézóban. Kicsit később szólt nekem egy kolléganőm, hogy a Tordy művész urat keresik a Filmgyárból, mert már rég ott kellene lennie. Géza később beleült a szökőkútba oda lógatta a lábát. Szóltam neki, hogy keresik, várják. Azt mondta, nem megyek, jól érzem itt magam… Ez is hozzátartozik a POSzT-hoz. Szép volt, jó volt. Elmúlt.
2011-et írtunk, amikor a Pécsi Nemzetiben is befejezte a működését. Miért ment át a Pécsi Harmadik Színházba?
Az akkori polgármester, Páva Zsolt átjött a színházba – nem engem hívott át, hanem átjött – és azt mondta, hogy nem mehetek el. De tényleg elfáradtam agyilag, fizikailag is, szóval azt azért nem nagyon lehetett már bírni. Hívtak többen is, Eszenyi Enikő, Béres Attila, ahogy említettem, de nem mentem. Egyszer beszélgettem a Vincze Jancsival, akivel 55 éve ismerjük egymást. Nem csak akkor ismertem meg a Pécsi Harmadik Színházat, amikor odamentem, hanem az első bemutatótól kezdve.
Most akkor vizsgáztatom! Mi volt az első bemutató?
A Csirkefej, amit 2022-ben újra megrendezett János és most beválogattak az Országos Színházi Találkozóra, Kaposvárra. Amióta a Harmadik Színház létezik, azóta majd’ minden előadást megnéztem ott, sőt, minden előadásra el is hívtak, és nagyon kultiváltam Vinczét, meg azt a színházat is, amit csinál. De ez is történelem ma már. A Harmadik Színházban egy családias közegbe kerültem. Meg is könnyeztem kicsit, amikor ezt is föladtam. Az egészségem is romlott már, de erről nem kívánok bővebben beszélni, mert panaszkodni bárki tud. Egy olyan csapatba kerültem, ahol nem létezett olyan, hogy valami „nem az én dolgom”. A Harmadikban mindenki mindent csinált. Például a portások takarítottak is. És nem volt olyan, hogy munkaidő… Mindenki élt-halt, nem a pénzért voltak ott, és vannak ott ma sem. Hanem egyszerűen a színház szeretetéért. Úgy mentem oda, hogy magammal megbeszéltem, hogy na, egy-két évig ott leszek. Hát, ebből lett tizenkettő. De nem bánom. Nem bánok semmit sem, hogy idézzem Vári Évát, illetve Edith Piafot. 600 előadásban dolgoztam a Nemzetiben, és bővült a lista még 39-cel a Pécsi Harmadik Színházban.
A 639 előadásból hány darabra emlékszik?
Talán 40-50-re. Óriási, nagy előadások is voltak, mind a Nemzetiben, mind a Harmadikban. Még azt is hozzá kell tennem, hogy én a Harmadik Színház műsortervét mindig segítettem, hogy tudjanak játszani, mert a színészek jó része a Pécsi Nemzeti Színház tagja volt, és hát ezt sem volt könnyű egyeztetni, de valahogy mindig sikerült. Illyés Testvérek című drámája volt az első produkció, amely már az ottlétem alatt született, Győry Emil és Holl István fantasztikus alakítására szívesen emlékszem vissza. Szegvári Menyhért rendezett egy nagyon jó Hamletet Kulka Janival, Sík Ferinek talán a Vízkereszt, vagy amit akartok rendezése sikerült a legjobban. Balikó Tamásnak is voltak fontos rendezései, vagy a Pillantás a hídról című Miller-drámában komoly alakítása. Borzasztó, ha belegondolok, hogy hányan nincsenek már életben azok közül, akiket ismertem és szerettem. Borzasztó! De hát most is vannak kitűnő színészek Pécsett, akár a Harmadik Színházban, akár a Nemzetiben. Gondolok itt Stenczer Bélára, Bacskó Tündére, Füsti Molnár Évára, Darabont Mikoldra, Györfi Annára, László Csabára, vagy épp a Pécsi Nemzeti jelenlegi vezetőire: Lipics Zsoltra és Vidákovics Szlávenre – de ez már egy újabb fejezet. Köles Ferenc bárhol megállná a helyét az országban, vagy Herczeg Adrienn úgyszintén. Urbán Tibor is egy nagyon jó karakterré érett. Józsa Richárd is meghatározó művésze lett a pécsi társulatnak. Mohácsi János rendezései is jót tettek a társulatunknak. Nehezen indult a kapcsolatunk, de jóba lettünk végül. Arra is büszke vagyok, hogy mind a Nógrádi, mind a Sík, a Lengyel és a Balikó időszakában is rendezett egyet Vincze János, és ebben kicsit benne volt az én kezem is. És Vincze János mindkét Csirkefej rendezését szeretem, milyen szép, hogy harmincöt év után újra elővette. Az Örkény rendezéseiről nem is beszéltünk… A Pécsi Harmadik Színház külön fejezet lehet a magyar színháztörténetben, mert János bebizonyította, hogy a semmiből is lehet színházat teremteni, azt hiszem, az az egyik legszebb dolog.
Mikor állt fel a színháztól?
Év végén vettem a kalapomat, de még minden héten egyszer-egyszer bejárok mindkét színházamba. Nem tudok elszakadni?
