A baranyai szénbányászok hirdették legtovább az 1956-os forradalom követeléseit. A Mecsek vájárait, csilléseit, aknászait csak december végén törte meg a hatalom. Írásunkkal az ő méltatlanul elfeledett bátorságukra emlékezünk, az akkori Dunántúli Napló cikkei alapján. Ungár Tamás írása a Szabad Pécsnek.
A cikk a hirdetés után folytatódik
1956. november 21-én a Napló közölt egy cikket, amiben Dobrovics Emil, a Pécsi Szénbányászati Tröszt munkástanácsának elnöke nyilatkozott. A 27 esztendős elnök arról beszélt a megyei újságban, hogy hétfőn egy bányászküldöttséggel Budapesten járt, és a delegáció tárgyalt a kormánnyal. A bányászokat azért fogadták az ország politikai vezetői, mert miután a forradalmat leverő szovjet csapatok megszállták hazánkat, a baranyai bányákban nem indult újra a termelés, s a kormány szerette volna, ha vége lenne a sztrájknak. Több hazai bányában – Borsodban, Nógrádban, a Bakonyban és Komárom megyében – is gyakran állt a munka, ám talán sehol se volt olyan egységes a sztrájk, mint a mecseki fejtéseken.
A hatalom minden eszközt bevetett, hogy a bányászokat munkára bírja. Az újságokban – így a Naplóban is – szép szóval kérték őket, hogy szálljanak le a mélybe, és dolgozzanak, hisz az ország megbénul szén nélkül.
1956. november 6-ától aztán naponta jelentek meg írások arról, hogy fáznak az emberek otthon és a munkahelyeken, a gyerekek az iskolákban, a betegek a kórházban. A szénhiány miatt töredék kapacitáson ment az erőmű, ezért sokhelyütt kényszerű áramszünet volt, leálltak a gyárak, és éjszaka sötétek maradtak az utcák. November közepén a pécsi színház igazgatója arra kérte a bányászokat, hogy adjanak az intézménynek szenet, különben nem tudják megtartani a Bánk Bán bemutatóját.
Amúgy a megyei lap tele volt “jó” hírekkel. A cikkek szerint az országban teljes volt a nyugalom. Egy november 12-ei írás arról szólt, hogy 10-12 százalékkal emelik a béreket, egy másik meg arról, hogy Kádár János, az MSZMP főtitkára tárgyalni fog a szovjet katonák kivonulásáról.
A jó hírek ellenére a pécsi és a komlói bányába párszázan mentek csak le naponta, ez a létszám a fenntartó munkákra se volt elég, a fejtések állapota folyamatosan romlott. A forradalom leverését követő tíz napban a baranyai bányákból összesen 4020 tonna szén jött fel, ami a korábbi hozam 7(!) százalékát se érte el.
November 16-án (pénteken) megírta a Dunántúli Napló, hogy aki leszáll a bányába, annak a bére 30 százalékkal emelkedni fog. Ám aki 19-éig nem veszi fel a munkát, annak ugrik a béremelés, s ha a tröszt munkásszállásán lakik, akkor mennie kell onnan, és étkezésre se lesz jogosult a vállalatnál.
Még egy hír a lap első oldaláról: nem kell többé engedély az otthoni állatvágáshoz, mostantól mindenki akkor vág sertést, marhát, juhot, amikor neki tetszik (Engedély nélkül lehet állatot vágni c. írás).
Ám hiába a jó hírek, és hiába minden kérés, könyörgés, ígéret, zsarolás, fenyegetés és hivatkozás az ország szorongatott helyzetére, a mecseki bányászok alig negyede-ötöde vette fel a munkát. November 18-án egy aláírás nélküli vezércikk azt állította a Naplóban, hogy a bányászok dolgozni akarnának, ám „felelőtlen emberek nem riadnak vissza attól, hogy fizikai kényszerrel, életveszélyes fenyegetéssel tántorítsák el a becsületes munkásokat a munka megindításától”.
Arról, hogy a mecseki bányászok miért nem veszik fel a munkát, a lap egy szót se írt. Ám a bevezetőben már említett, november 21-ei számból végre megtudhattuk a sztrájk okát, miután a fővárosból visszaérkező munkástanács-elnököt megszólaltatta lap.
Dobrovics elmondta, mit követelnek a bányászok: általános, titkos és szabad választást, többpártrendszert, a dolgozóknak sztrájkjogot, az országnak teljes függetlenséget és semlegességet.
Amikor ezeket a követeléseket a munkásvezér megosztotta a kormánnyal, majd az akkori Dunántúli Napló olvasóival, a szovjet hadsereg már több mint két hete elfoglalta az országot. A fegyveres ellenállás teljesen megszűnt, november 6-án a Corvin-közi, 10-én a Széna téri, 11-én pedig a csepeli felkelők csoportjait is felmorzsolták a hatalmas létszám és haditechnikai fölényben lévő megszállók. Elcsendesedtek a Pécs fölötti hegyek is, a „Mecseki Láthatatlanok” legtovább kitartó, 40-50 harcosa november 16-án indult útnak a jugoszláv határ felé, s pár nap múlva Bélavár környékén el is hagyták az országot. A szovjet bevonulás elleni nemzetközi tiltakozásról kiderült, hogy súlytalan, így, aki november 21-én Magyarországon nyíltan beszélt hazánk függetlenségről és a szabad választásról, annak gondolkodásában az alaptalan optimizmus keveredett a rendíthetetlen bátorsággal.
Dobrovics nyilatkozatából megtudtuk, hogy a bányászok főképp Apró Antallal, a Kádár-kormány ipari miniszterével tárgyaltak. Apró óvatosan érvelt, nem mondta, hogy szó sem lehet többpártrendszerről és a szabad választásról, viszont kijelentette, hogy „csak olyan pártok legyenek, akik a munkások érdekeit képviselik”. A függetlenségről meg úgy vélekedett, hogy az valójában nincs is, mert valahová tartozni kell, s az ország úgy döntött, hogy a szocialista béketáborhoz tartozik. A sztrájkjogról Apró ekképp beszélt: „olyan kormányt akarunk létrehozni, hogy a dolgozóknak ne kelljen sztrájkolniuk”. Dobrovics erre azt felelte: „ragaszkodunk a sztrájkjoghoz, s ha megkapjuk, akkor segítünk a kormány programját megvalósítani”.
A kormánytól kapott ígéretek nem győzték meg a bányászokat, mert a mecseki fejtéseken továbbra sem indult meg az érdemi munka. A november 24-ei, szombati számban a tröszt egyik vezetője azt nyilatkozta, hogy meg kell menteni a pusztulástól a mélyítés alatt levő aknákat. István-aknán 90, Gesztenyésen 20 méter magasan áll a víz a karbantartás hiánya miatt. November 25-én egy vezércikk újra azt kérte a bányászoktól, hogy kezdjék meg a munkát, mert „súlyos gazdasági helyzetbe kerül az ország… Rajtatok van az ország szeme, tőletek várja az ország népe a nélkülözhetetlen szenet!” írja a vezércikk névtelenségbe burkolódzó szerzője. November 26-án a pécsi tröszt igazgatója, Vereckei Lajos bevallotta, hogy az elhanyagolt fejtések rettenetes állapotban vannak.
Eközben a lapban sorra jelennek meg olyan cikkek, amelyekben az „utca embere” próbálja „jobb útra téríteni” a bányászokat. Egy idős asszony így kesereg az újságírónak: „nem jó ez fiam, órák hosszat állok egy kis kenyéréért, egy kiló húsért. Megboldogult férjem sokat sztrájkolt, bányász volt, de akkor az urak parancsoltak, most meg hallom, hogy munkástanácsok vannak, a mi véreink. A kormány jót akar, nem szabad így csinálni”. 27-én az erőműből azt üzenték, hogy szén híján másnap leáll az áramtermelés. A Napló minden nap megírta, hogy előző napon hányan szálltak le a mélybe: Pécsett 800-an, Komlón 900-an, ez negyede sincs a szükséges létszámnak.
29-én azzal igyekeznek hatni a baranyai bányászokra, hogy másutt már kezd helyreállni a termelés. 30-án egy munkásasszony buszon elhangzott panasza jelenik meg a Naplóban: „bemegyek a gyárba, hogy ott legyek, mert dolgozni úgy se tudunk, nincs áram…” Egy másik cikk arról elmélkedik, hogy az emberek egy sor jogos követeléssel álltak elő, s ezeket a munkás-paraszt kormány szeretné is teljesíteni, ám nem lehet, mert szénhiány miatt nem működik a gazdaság.
Ugyanezen a napon belefogtak Dobrovics lejáratásába. A manapság karaktergyilkosságnak hívott akciót Vokó Ferenc olvasói levele nyitotta meg. Vokó azt írta, hogy neki a nagyapja 33, az apja 30 évig bányász volt, ő is annak készült, de 17 évesen balesetet szenvedett, s azóta nem volt a bányában. Ennek ellenére bányásznak tartja magát, és azt kérte, hogy a bányászok nézzék meg a Dobrovics-félék múltját. Szerinte Dobrovics nem megbízható, volt már több munkahelye is, ráadásul elhagyta a feleségét. A levélből az is kiderült, hogy a rendőrség őrizetbe vette Dobrovics Emilt.
December 1-én a pécsváradi Luca Vilmosné „reszkető kézzel” írt a Naplónak, s megtudhattuk, hogy a férje lement dolgozni a bányába, ám társai nem engedték, és most a brigád éhségsztrájkol odalent. Az asszony azt feltételezte, hogy az urát bántalmazhatták a sztrájk szervezői.
Ebben a lapszámban megszólalt Dobrovics elhagyott felesége is. Az asszony elmondta, hogy Pesten ismerkedett meg Dobroviccsal, aztán Pécsre költöztek. A férje sűrűn váltogatta a munkahelyét, hol a pécsi, hol meg a komlói bányához szegődött, mindig odament, ahol több fizetést kapott. Az asszony szerint Dobrovics nem szeret dolgozni, viszont szövegelni igen, őt is azzal vette le a lábáról 17 évesen, aztán meg elhagyta egy másik nőért. Szerinte volt férje egy lopásba is belekeveredett.
A december 2-ai szám újra közölt egy levelet Luca Vilmosnétól, s az asszony korrigálta korábbi állítását, ugyanis férjétől megtudta, hogy a sztrájk önkéntes volt, senki nem kényszerített senkit. Immár az is kiderült, hogy a sztrájk még aznap este véget is ért. A bányászok azért nem vették fel a munkát, mert így követelték Dobrovics szabadon bocsátását.
1956. december 2-án arról is szólt egy írás, hogy az MSZMP helyi vezetői találkoztak a párt bányász aktivistáival, s utóbbiak elmondták: a bányászok többsége dolgozni akar, de „kétes múltú, fasiszta egyének terrorizálják őket”.
4-én se mentek le a bányászok, a lap szerint azonban nem sztrájkoltak, hanem ünnepeltek, mert védőszentjükre, Borbálára emlékeztek (sőt, még ma is olvasni olyan, komoly történeti visszatekintésben. kifejezetten a bányászok és a bányászvárosok szerepét taglaló írásban, hogy Pécsen december 3-án végetért a bányászok sztrájkja – a szerk.).
Közben folytatódott a Naplóban a karaktergyilkosság: több munkásvezérről is kiderítették, hogy korábban bűncselekményeket követtek el. Az egyik például katonai elöljáróként leventéket bántalmazott, a másik meg lovat lopott egy hosszúhetényi „szegényparaszt”-tól.
December 6-án a bányászok negyede vette fel a munkát. 8-án jött is egy kemény vezércikk a sztrájk ellen, aminek címe: „Elég!”. Kicsit odább egy tudósítás arról szólt, hogy szén érkezik Lengyelországból. Arról is értesülhettünk, hogy nem lesz többé kötelező az orosz nyelv az iskolában, szabad nyelvválasztás lesz, főleg, ha találnak elegendő nyelvtanárt, tette hozzá a cikk anonim szerzője … és ha lesz elég szén.
December 11-én a megyei lap arról írt, hogy előző napon Pécsett járt Marosán György, az MSZMP ideiglenes központi bizottságának tagja, és egy aktívaértekezleten ezer kommunistával találkozott, majd ez a csapat békés tüntetést tartott a Széchenyi téren. Marosán ott felszólította a bányászokat, hogy kezdjenek el dolgozni. A szakszervezet megyei vezetése is megszólalt egy cikkben, szerintük a sztrájk az ellenforradalmat segíti. A lap arról is írt, hogy a pécsi sztrájk miatt nem jut szénhez Békéscsaba, Szeged és Szolnok. A Napló aznap azért több jó hírt is közölt, egyikből megtudhattuk, hogy 25 százalékkal csökkentik az iparosok és kereskedők adóját.
December 12-én arról írt a lap, hogy a baranyai bányákban a dolgozók negyede vette fel a munkát, ráadásul a buszok és a villamosok se jártak, mivel sztrájk volt a két közlekedési cégnél is. Hogy mit követeltek a sztrájkolók, azt nem írták meg, azt viszont igen, hogy mindez azért van, mert a Szabad Európa vállalta az ellenforradalmárok irányítását, és a rádió „kígyót-békát szór sokat szenvedett népünkre”.
A Szabad Európa emlegetésének – vélhetően – az is oka lehetett, hogy a bányászok a rádióból értesülhettek a december 8-ai salgótarjáni és a 12-ei egri sortűzről. Ezekről az eseményekről az újságok nem írtak. Tarjánban 46, Egerben 9 halálos áldozata volt a rendszert bíráló tüntetés ellen bevetett karhatalom sortűzének. A vérengzések híre ijesztő lehetett, ennek ellenére a mecseki bányászok nem adták fel harcukat.
December 15-én a kormány felhívását közölte a lap, íme a legfontosabb mondatok egyike: „Bányászok, munkástestvérek, értsétek meg az ország sorsa iránti felelősségeteket, a munkások tízezrével kerülhetnek utcára, ha nem növekszik a széntermelés”. A 16-ai számban a kormány megígérte, hogy a bányákat korlátlanul ellátják a szükséges anyagokkal, gépekkel fával, huzallal, és 10 ezer lakást építenek a bányászoknak. A bányaipari dolgozók szakszervezete arra kérte a nyugdíjas bányászokat, hogy ha egészségi állapotuk ezt lehetővé teszi, szálljanak újra munkába, a bérük mellett továbbra is megkapják a nyugdíjukat (addig ez nem így volt: vagy nyugdíjat kaptak, vagy munkabért).
17-én Marosán újra Pécsre utazott, írta a 18-án megjelent Napló. A politikus egy aktívagyűlésen azt mondta, hogy ha nem indul meg a széntermelés, a hazai ipar 70 százaléka leáll, és egy hét múlva több mint 700 ezer munkanélküli lesz az országban.
20-án és 22-én a baranyai bányászok nagyjából fele állt munkába. 22-én Laczkó László, a dohánygyár igazgatója arról beszélt a megyei lapban, hogy ha nem lesz szén, nem lesz energia sem, és akkor leáll a dohánygyár is, így nem lesz cigaretta a bányászoknak. De ettől se mentek le többen: a karácsony utáni napokban a létszám harmada vette fel a munkát.
December 29-én az volt a hír, hogy felmentették posztjáról Kocsis Lajos szénbányászati miniszert. 1957. január 3-án a megyei lap megint arról írt, hogy alacsony a termelés, és az energiahiány miatt le kellett állnia a pécsi bőrgyárnak. Január 4-én a pécsi és a komlói bányából 2520 tonna szenet küldtek a felszínre, ez már jóval több, mint az előző napok termelése, ám a korábban megszokott napi mennyiségnek még mindig csak a 40 százaléka.
Január 6-án megtudhatták a Napló olvasói, hogy új vezetőt kapott a pécsi és a komlói bányaüzem, az előbbit immár Pataki Mihály, utóbbit Piegl János irányítja. Ebben a számban olvashattak arról is, hogy a hazájukból elmenekült magyar bányászokat elutasítóan fogadták Angliában. A szigetország 700 ezer bányásza – állítólag – attól tartott, hogy a magyarok megjelenése miatt többen munka nélkül maradnak. A cikk azt sugallta, hogy nem érdemes disszidáláson gondolkodni, nyugaton rosszabb, mint itt.
Öt nappal később már arról írt a Napló, hogy a komlói és a pécsi bányákból összesen 4143 tonnát hoztak felszínre, ez már a forradalom előtti teljesítmény több mint kétharmada. A következő héten pedig beállt a termelés napi 4300 és 4800 tonna közé, míg a hónap utolsó hetében 5 és félezer tonna lett a napi penzum, ami már a régi mennyiségnek több mint a 90 százaléka volt.
1957. január 25-én és 26-án tele van a megyei lap jó hírekkel: „ismét sikeres a nőmozgalom… Kaposvár köszöni a baranyai szenet… 6500 lakás épül… rendezték a műszakiak fizetését… 5 millió tégla vár elszállításra… lesz elegendő fajcsibe… a Sopiana Gépgyár nemzetközi vásárra készül… a Honvéd Brazíliában 4-2-re legyőzte a Botafogot”.
Azt, hogy a sztrájknak mitől lett vége, nem derült ki a cikkekből.
Az 56-os sztrájk résztvevői már nem megkérdezhetők. Nem tudni, hogy fenyegetés hatására vették-e fel a munkát végül, vagy egyszerűen csak csak belefáradtak a kilátástalanságba, esetleg a javuló bér volt meggyőző számukra. Bárhogy is történt, a mecseki bányászok a forradalom leverése után két és fél hónappal adták fel harcukat és követeléseiket.
Később az újságok megírták, hogy Dobrovics Emilt a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésének bűntettében találták bűnösnek, és ezért 14 év börtönre ítélték. Dobrovics 1963-ban, amnesztiával szabadult, arról nem maradt forrás, hogy a férfinak ezek után volt-e még valamilyen kapcsolata bányásztársaival. Dobrovics megélte a rendszerváltás kezdetét: 1989 januárjában halt meg.
Befejezésül még valami: a szovjet megszállás utáni Dunántúli Napló és a mai kormánylapok szerkesztési módja szinte teljesen egyező. Az 56-os lapban az aktuális hatalom hibátlanul tette a dolgát, kritikus hang nem szólalhatott meg, a szovjetek által legyőzött 56-osok a nyugat által fellázított ellenforradalmárok voltak, ahogy a mai kormány ellenzéki politikusait is a nyugat és Soros mozgatja. Ám az akkori Napló – szovjet megszállás ide, egypártrendszer oda – szabadabbnak tűnik a mai kormánylapoknál, mert abban például lehetett beszélni arról, hogy nincs szén. Ma nem lehetne. (Hisz a maiakban arról se lehet írni, hogy van-e hűtés vagy fűtés a kórházakban, vagy miért rohadnak szét a gyermekintézmények.) És az akkori lapban – ha csak egyszer is, de – megszólalhatott a munkástanács elnöke, beszélhetett a bányászok követeléseiről. Hogy ezt egy mai kormánylapban az ellenzék megtehesse, az kizártnak mondható.
