Egy újévi koncert rangos társadalmi esemény, ha nem is bécsi (azt tévéből nézi a nem „bécsi” világ), hanem pécsi. A pécsi Kodály Központ eleganciája, akusztikája megkérdőjelezhetetlen, és nem csak azért, mert építészeti díjak, fellépők sora és a közönség tanúsítja ezt. A világon bárhol jól hangzana az, hogy egy újévi koncerten a 2023-as év egyik Grammy-díjasa is fellépett. Pécsett idén ez történt: Charles Yang hegedűművész volt a Pannon Filharmonikusok vendégszólistája. A szünetben pezsgős koccintásra is meginvitálták a nagyérdeműt. Bősze Ádám tündöklő, érzékeny konferanszié volt, és színpadra lépett a PFZ Gyerekkórusa is, akik a „cukiságfaktornál” sokkal többet adtak hozzá az estéhez. Ami varázslatos volt, többszólamú közönségtapsoltatással, mókásan bohém karmesterrel (Bogányi Tibor) és persze nem utolsósorban magával a zenekarral. A Pannon Filharmonikusok nélkül nem működött volna semmi.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Az újévi koncert igen nehéz műfaj. Mert nemcsak egy zenekar szükséges hozzá, hanem sztár, meglepetések, egy hangversenyterem, sőt nem árt, ha zenei élettel is rendelkezik a térség, mert fizetőképes közönség is szükségeltetik, valamint egyfajta történetiségbe beágyazottság sem árt. Ebből Pécsett sok minden adott.
A zenekar, a Pannon Filharmonikusok már egy ideje komoly és szakszerű brandépítésbe kezdett, és így nem csupán megyeszerte „világhírű”. A PFZ mind a 21 évadában szerepelt újév-köszöntő, és a program nemcsak a kötelező idősebb és ifjabb Johann Strauss műveiből áll, hanem Pjotr Iljics Csajkovszkijtól Antonio Vivaldin és Kocsis Zoltánon át Piazzoláig ívelt, és tovább is, elhangzott a Stand by me vagy a The Animalstól megismert Felkelő nap háza is.
A PFZ sokféle korszak, sokféle zenei stílusát szólaltatta meg meglepően magas színvonalon. Ezen a szinten Bécsben és Berlinben is meg lehet élni a zenéből (fel is lépnek nemzetközi színtéren). Bogányi Tibor vezényelt, színpadi bohémságát a közönség csak a koncert második felében volt képes utolérni, sokáig tűnődtem például az anyagában mintás öltönyszövet választásán. Talán az ázsiai származású hegedűvirtuóz előtt tisztelgett, aki meg egy egyszerű, de roppant elegáns fekete, egyedi szabású öltönyt választott fekete cipővel, kissé belőtt művészfrizurával, éppúgy lehetett volna egy orosz avantgárd festő, mint egy mexikói, brutalista építész.
„Azt mondják, az építészet a megkövült zene. Nos, itt létrehoztak egy építészeti Stradivarit…” A Kodály Központról mondta ezt Maxim Vengerov világhírű hegedűművész. Saját élményem alapján állítom, ha olyan a zenedarab, akkor akár egy-egy hangszert is kihallani a szólamból. A koncertterem faburkolata önmagában szép, az alkalmi ünnepi díszítést, amit ráaggattak az est fényét emelendő, inkább felesleges sallangnak éreztem (a „Titok”, mint az évad hívószavát hirdető feliratot egy-egy kulcslyukat formázó papírkivágást és kétfajta színű LED-es fényfüzérek adtak ritmust, de minek?). A műsorfüzet eleganciája is már-már túlzásnak tűnt. De ezek csak hivalkodó apróságok.
A koncert előtt a pécsi polgármester lépett színre, köszöntője hosszával, pontosságával Péterffy Attila pontosan felmérte a házigazda szerepének súlyát, s átadta a helyet a produkciónak.
Csajkovszkij Olasz capricciója felhőtlen, közismert zenedarab, a maga túlzó romantikájával (a fagyos oroszhonból a délszak langy Itáliájába vágyni másképp nehéz) indult az esti program, a trombiták fényesen, az ütősök csilingelve szóltak, és a vonósszólam is csodálatosan sodró volt. Sarasate Tarentelléje már jóval összetettebb zenei darab, komolyabb technikai tudást igényelt, de Charles Yang és a hegedűje (ez a hegedű halkan is szépen szólt, középhangfekvésben is érvényesült, fényes hangon szólalt meg, a PFZ vonósai kezében lévő darabok más hangon szólaltak meg mellette), de a vendégművész tudását felmérni talán leginkább Vivaldi közismert művében, a Négy évszakban sikerült a közönség széles rétegének – a technikai tudását, gyorsaságát addig is felmérhettük, de az egyéni előadásmódját a Tél tételben tudta megmutatni.
A sztár levonult a színpadról – hatalmas sikere után azonban valami olyan történt, amire ritkán van példa a hangversenytermekben. Kocsis Zoltán Kiskarácsony, nagykarácsony című zeneművéből adtak elő részleteket. Ezt a nógrádi betlehemes pásztordalt maga Kodály Zoltán gyűjtötte 1922-ben. Ahogy utánaolvastam, beugrott, hogy hallottam már Kocsis változatáról majd egy évtizede, de elfelejtettem. Pedig ilyen színvonalas zenei tréfát ritkán hallani. A zenei gegeket nem is igazából a különleges hangszerek okozzák, hanem az, hogy mennyire komolyan van véve minden, hol mintha Schumann átiratában hallanánk a pásztordalt, hol meg Sosztakovicséban, majd gershwines hangulatban folyik tovább a zene, s vált magyar nótás verzióra, majd Offenbachot megidéző stílbe. A parádés zenei tréfa után emelkedett hangulatban indult a közönség a foyer-be, pardon, az előcsarnokba, az újévi pezsgős koccintásra, tereferére…
Bősze Ádám nem középről, csak a színpad szélén meghúzódva, mintegy szerényen konferálta fel az est második részét, miközben a humora miatt percekig beszélhetett volna még. Amikor megosztott egy személyes vonatkozású történetet, amit azzal kezdett, hogy „szerzeteskoromban…” – többek adtak hangot megdöbbenésüknek. Közben az egyszerre adomázó és tanító jellegű sztori szemtelen humora Bősze előadásában éppen csak megcsiklandozta az elegáns hölgyek és urak tarkóját-barkóját. Az alapsztori annyi volt, hogy egy szerzetestársa nem szerette a málnaszörpöt, de meglátták, hogy egyik este már a második pohárral itta, mikor megkérdezték, hogy mi történt, azt válaszolta, hogy a málnaszörpöt továbbra sem szeretem, de ha úgy iszom, mintha meggy volna, akkor egész jó! Mondta ezt arra Bősze, hogy hátha nem tetszik majd valakinek valamelyik zene. A közönség itta is minden szavát!
Mindig remekül szórakozom azon, hogy ha valaki köhint egyet, akkor ez másokat is köhögésre ingerel, s mint a focistadionokban a szurkolói hullámzás, ide-oda csapódik. Viszont sem mobilcsörgés, sem zacskózörgetés nem hallatszott be a koncert alatt, egy közelemben ülő néni kis dobozkából adagolta krákogni kész férjének a köhögéscsillapító cukorkát.
A második rész filmzenével indult, és igen, a PFZ ilyet is tud, klasszikus hollywoodi filmek stílusában is képesek megszólalni. Charles Yang átiratában és előadásában hallhattuk az Over the Rainbow klasszikusát. Megkerestem egy korábbi felvételen ugyanezt (zongora-hegedű átiratban), és fiatalabban, hosszú hajjal, hajpánttal a hajában tényleg úgy festett Yang, mintha a Guns ’N Rosesből ugrott volna ki.
Astor Piazzola Oblivionját is átdolgozta, az is elképesztő volt, ahogy a zenekar átmenet nélkül, mintegy tracklistán léptetve jazzre hangolt, finom improvizációkkal, érzékenyen, de hogy Yang is ennyire érzékenyen tud játszani, ki gondolta volna a sodró Vivaldi-szólók után. És igen, Charles Yang nemcsak a klasszikus műfajban nagy, hanem a crossover műfajában is. Crossover mint találkozási pont. Egy már létező darabot az adott szituációra alkalmazva. Mert ez a hegedűművész énekelni is tud (nem csak mer). A Stand by me-ben már-már rockzenészként nem gitárt, a hegedűjét pengette (egy kis zengetést azért mintha kapott volna a mikrofonja). Vannak zenészek, akik lenézik a crossover műfaját (az ő bajuk, de mindenképpen az ő döntésük), de a pécsi Kodály Központ közönsége előtt január 2-án, este működött. A másik crossover darab A felkelő nap háza volt. Az Animals együttes számának átiratát akkora szenvedéllyel adta elő Yang, mintha nem egy hagyományos komolyzenei előadóteremben lettünk volna. Ováció, taps, bekiabálások – hatalmas siker.
A három évvel korábbi felvételen Charles Yangot Peter Dugan kíséri zongorán – The Animals: House of the Rising Sun
Csak ezután következett az újévet köszöntő koncertek hagyományosabb része, eljött a Straussok ideje! Viszont a PFZ ősszel előadta Orff Carmina buranáját, erre összerántottak egy gyerekkart. A lányom énekel ebben a gyerekkarban, szégyen vagy sem, valójában elsősorban így kerültem az újévi koncertre. Egy gyermekkórus, főleg ha a vonósok elé állítják őket, aranyos jelenség. A természetes zavaruk, a ringásuk, a mosolyuk. Harmadszor léptek fel ekkora közönség előtt Hoffner Tibor tanítványai. Az első dalukban még voltak halkabban éneklők, de a második dalra belemelegedtek, s harmadjára már tényleg a helyükön voltak. Sokáig nehéz volt mit kezdeni a karmester bohókásan laza, mégis heves viselkedésével, ekkorra, a harmadik tételre állt csak össze bennem a megfejtés: ennek az embernek ez az élete. Mekkora manipulátornak kell lennie, hogy ne csak azt a majd száz színpadi művészt koordinálja, hanem közben több szólamban megtapsoltasson 999 nézőt is.
Bogányi elnevezett egy tapsolásmódot „pécsi tapsnak”: a tenyérbe mutatóujjal csapni. Merthogy a gyerekek énekeltek közben. Lackfi Jánostól rendeltek új szöveget a Radetzky-indulóhoz. A zene minden előadással megújul, de most Lackfi Jánosnak sem kellett törődnie az eredetivel, kedvére működhetett hát a kortárs „rímmester”. A gyerekek már mozoghattak is a színpadon. Játékelemekkel bővítették a hagyományosan álló „formátumú” kórusformát. Ez jót tett az előadásnak, sőt nem ártott volna még egy koreográfus-kortársat is felkérni.
Gyakorlás, még a koncert előtt, de már Magyarországon:
Maradt a finálé, a gyermekkórust vissza-visszatapsolták, de eltűntek, s megkaptuk a Radetzky-marchot ének nélkül, taps, taps, taps, perceken át, megismételtek még néhány darabot, Kocsis Zoltán: Kiskarácsony, nagykarácsonyát is. Közben sajnos eszembe jutott a Kodály Központban található, ijesztő Kocsis Zoltán-szobor, aminek talán a Király utcában állomásozó Weöres Sándor-„szobor” a méltó párja.
A közönség rendíthetetlenül tapsolt, dobogott, bravóztak, volt standig ovation is, meghajlások, összeölelkezés… A tapsrendet itt is meg kellett volna oldani ennél jobban, vagy hát lehetett volna… Az járt még az eszemben, hogy vajon ezt a koncertet miért nem közvetíti valamelyik televízió? Abszolút alkalmas lenne rá. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg tud lepni még egy hegedűs talentum Maxim Vengerov vagy a Londonban élő, román származású Alexander Bălănescu után, sőt ha már corssoverről van szó, akkor Lajkó Félixet is megemlítem.
A PFZ Újévi díszhangversenyének programja:
Pjotr Iljics Csajkovszkij:, Op. 45
Pablo de Sarasate: Introduction et Tarentelle
Xiaogang Ye: A naspolya öt színben – nyitány
Antonio Vivaldi: A négy évszak – Tél
Kocsis Zoltán: Kiskarácsony, nagykarácsony – részletek
William Walton: Spitfire Prelude and Fugue
Harold Arlen – Charles Yang: Over The Rainbow
Astor Piazzola – Charles Yang: Oblivion
Jerry Lee – Charles Yang: Stand By Me
Leonardo Dugan – Charles Yang: House Of The Rising Sun
Johann Strauss: Bandita-galopp, Op. 378
Johann Strauss: Könnyű vér
id. Johann Strauss: Radetzky-induló
Charles Yang – hegedű
vezényel: Bogányi Tibor
a PFZ Gyerekkórusa
fordítás: Lackfi János
házigazda: Bősze Ádám
