A Pannon Filharmonikusok koncertszerű, minimálisan színházi elemeket tartalmazó Turandotja hatalmas sikert aratott június 5-én este a Kodály Központban. Sokféle színházban jártam, sokféle előadást láttam, ennél lelkesebb és hevesebb taps csak esztrádbemutatókon, díjkiosztókon szokott lenni, igaz, ott a szakmai közönség reakciója nem feltétlenül ennyire őszinte. Többen sírtak a környezetemben egy ária után. Ennél jobb operaprodukciókat csak operafilmeken látni Magyarországon, vagy a videómegosztókon. De a képernyő ilyet nem tud. Nemcsak a Kodály Központ akusztikája vagy a zenedarab minősége miatt hatott ennyire a Turandot, hanem az élő előadás varázsa is hozzájárult a sikerhez.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Miről szól a Turandot?
Egy meséből írott opera, Giacomo Puccini utolsó, befejezetlen műve (Az utolsó felvonás közepéig írta meg a művet Puccini, a darabot végül Franco Alfano operaszerző (pl. Cyrano) fejezte be, Puccini vázlatai alapján.). A történetben a száműzött tatár király fia élete kockáztatásával szerzi meg a hideg szívű kínai császárlány szerelmét.
Jegyüzér?
A PFZ Turandot előadása elsősorban a bérletesek számára készült előadás volt. Míg a forró, koranyári estén az épület árnyékában várakoztam, s ujjaim között szórakozottan játszottam a jegyekkel, egy bizalmaskodó úriember közelített hozzám reményteli mosollyal az arcán, kérdezte, eladó-e jegy, mert akár rá is fizet az árára. Rögtön nyúlt is a farzsebe felé, ugyanis egy héttel a bemutató előtt elfogytak a jegyek. A 999 férőhelyes nézőtéren a betegség miatt visszamondott jegyekért indult meg a küzdelem (a kapcsolati tőke mozgatása). Néha úgy látszik, kezd kicsi lenni a Kodály Központ!?
Néhány tény
A Pannon Filharmonikusok zenekara 105 főre duzzadt a Turandotra, szerencsére a zenekari árok nem olyan aprócska, mint a Pécsi Nemzeti Színházban, de még így jutott a karzatra is vagy tíz fúvós.
A színpadon ülve elhelyezett Nemzeti Énekkar 75 fővel vett részt a produkcióban, a Pannon Filharmonikusok Gyerekkórusa pedig 25 fővel (az egy éve alakult kórus a PFZ-vel először a Carmina Burana-ban lépett fel, majd az Újévi koncerten is), és kilenc szólista, köztük nemzetközileg is jegyzett énekesek (Natalia Muradymova, Ivan Magrì, Elena Moşuc…), a kórusvezetőkkel (Somos János Csaba, illetve Hoffner Tibor), Kesselyák Gergely karmesterrel és Aczél András rendezővel és a mögöttük álló szcenikusokkal, hangosítókkal, világosítókkal, az egész Kodály Központban dolgozó stábbal együtt (az előadás egy részében a backstage-ből éneklő karnak például speciális, késleltetésmentes monitort kellett kiépíteni, mert egy operában a takarásból érkező hang sem csúszhat fél másodpercet) közösen képesek voltak a zeneirodalom egyik csúcsát jelentő darab bemutatására.
Ezt a produkciót kevéssé tudja a képernyő visszaadni, és nem a képernyő vagy a hangfal minősége miatt, hanem egy ilyen darab befogadásában a jelenlét a kulcs, a közösen átélt zenei élmény (a szinte emberfeletti énektudás, a bonyolult zenei összhatások) egyidejűsége. Aki lemaradt az előadásról, a róla készülő videóban valamit visszakaphat majd belőle, de csak valamit. Hogy mi ez a „valami”? Ennek körülírására vállalkozom.
Három tenor akcióban
Puccini zenéjének előadását elemezze egy zeneesztéta, én inkább a színházi hatás felől közelítek, nem vagyok tanult zenekritikus. Annyit azonban mindenképpen le kell írni, hogy Puccini zenéje nem romantikus, inkább befogadhatóan modern, a saját korában előremutatónak számított, a 21. században semmiképpen nem hathat elidegenítően. Ráadásul Puccini Turandotját az is “ismeri”, aki gondosan ügyel arra, hogy operabemutatón még véletlenül se vegyen részt. A Turandot „slágere” a Nessun dorma, a zeneirodalomban kevés hasonló ária akad. Lehet azon vitatkozni, hogy a giga-tenorok közül Luciano Pavarotti, José Carreras vagy Placido Domingo szólalttata-e meg jobban (én Pavarottit választom), de a trió produkciója anno átkúszott a popsztárok világába, úgy daloltak a világ színpadain, mint három egymás hátát verdeső, örömittas muskétás. Ahogyan a negyedik tenorként emlegetett Andrea Bocelli repertoárján is rendszeresen szerepel a Nessun dorma. A Nessun dorma dallamát használták a fociban, olimpián, reklámokban, filmekben, mégsem tudott közhellyé válni. Talán mert az előadása nem mindennapi képességeket és felkészültséget igényel.
Esperanza!
Elmesélhetném az előadást felvonásról felvonásra, de nem lennénk sokkal előrébb a hatáselemzésben. Mert azzal, hogy az első felvonás a gongatásra várakozás jegyében telik el, a második a Turandot találóskérdéseire koncentrál, s a harmadik tulajdonképpen Kalaf áriájáról szól, nem sokat tudunk meg. Mert Turandot történetmesélése a fájdalommal teljes győzelmi ária elénekléséért történik meg. Talán túlpszichológizálás, hogy rávetítem erre az áriára Puccini élete végén írott, önreflexív sorait, de álljanak itt asszociációs céllal:
„Azt hiszi, hogy sikereim után boldog voltam, vagy vagyok? Mindig egy zsákra való melankóliát cipeltem magammal. Tudom, hogy nem volt rá okom, de én már csak ilyen vagyok.”
Puccini áriája nem egy cserélhető jelmez, mintegy természetesen következik szereplője, Kalaf drámai és érzelmi helyzetéből. Ez az ária is lassan indul el, a fő témát a zenekar kínálja fel, az énekhang meg-megismétel bizonyos hangokat, így elemelkedik az előadás valóságától, s egyben a mi világunktól is: s ebben az elragadtatásban szólítja meg a befogadóját. A Turandot felépítésének köszönhetően ez az ária magunkkal vihető, miközben a zenei építmény szerekezetébe is beleillik. Nem véletlenül szakította meg Pécsett is nyíltszíni taps az előadást Kalaf áriája után.
Mielőtt az előbbi gondolatot tovább görgetem, előbb a magyar operajátszás egy közhelyének számító gyakorlatával foglalkozim. Az énekkar színészi szereppel való megterhelése mit jelent? Illusztrálást. Szerencsére a pécsi Kodályban ebből csak egy villanásnyit kaptunk. Ezzel mi a gond? Az, hogy a magas szintű énektudással rendelkező énekkar azt a rendezői utasítást, hogy viselkedjetek csábítóan, kacéran ugyan végrehajtották, de erre amatőrszínészi eszközhasználattal voltak képesek, és a publikum le is reagálta, a nézőtér egy része elmosolyodott. Magyar színpadokon ez megszokott, de a német dalszínházakban már nem feltétlenül, nem beszélve a jelenleg operákat stabilan a legmagasabb színvonalon bemutató amerikai és ausztrál színházakról. Szerencsére ez a jelenet csak villanásnyi időt jelentett az egészen elképesztő minőségű produkcióban. Az előadás rendezője, Aczél András sokat bízott a világítással előállítható atmoszférákra, ezzel nagyban megkönnyítve a befogadást is, de például élt a gyerekkórus bájával, ami az első felvonás Hold kórusa esetében remekül sikerült, volt hogy az összhangzatból – akkor még a karzaton ülve – nem sikerült kihallani őket. A harmadik felvonásra azonban e sorok írója lemerészkedett a magasból kinézett, földszinten lévő üres székre, ahol nagyságrenddel jobban működött a Kodály híres akusztikája.
A karzaton ahhoz képest olyan volt, mintha monóban hallgatnánk zenét, ami valahogy kissé egybecsúszva szólalna meg, ott jóval kevésbé lehetett megkülönböztetni a hang irányait, a hangszercsoportokat. Nyilván ezt is, és nemcsak a távolságot és az optikai különbséget tükrözik az eltérő jegyárak.
Kétszáztíz!
Ha a Turandot pécsi bemutatójáról szólok, akkor annak erejéről is kell írnom. Aki nem jár koncertszerű operabemutatókra, az nem is sejti, hogy 210 ember mekkora koncentrált erőt képes felmutatni. Egy festmény is képes energiát tárolni (Keserü Ilona fogalmazta meg ezt szépen), ami bármikor előhívható belőle, a jó zenedarabok is ilyenek. A kotta, az operajátszás egyfajta hagyománya, s az attól való eltérés sikeres együttállása eredményezte a pécsi sikert. És Puccini zenei tudása. A Turandotban hatalmas energiák szabadulnak fel, egy-egy elementáris erejű hullám ellenpontjaként Puccini képes arra, hogy a Császár (Kálmán László) finoman és halkan énekeljen (összhatásában), ettől még nem vesztette el uralkodói mivoltát, pedig egyáltalán nem mennydörög, a dominanciát más, finomabb eszközökkel érte el (ellenpontozással).
Gyerekkoromban mindig elszórakoztatott, ha a szerep fiatal és szép művészt igényelt, de a színpadon látott művész öreg volt és nem feltétlenül hagyományos értelemben tűnt szépnek. Natalia Muradymova énektudása fél perc alatt eloszlatta a leggonoszabb kételkedők aggályát, hogy szopránként mit képvisel. Azon el lehet gondolkodni, hogy a szerepet megvalósító élessége nem volt-e túlzás, vagy a karakteréből következett, hallottam már másként is, talán lágyabb szoprán hangon a címszerepet előadni. A Turandot azonban számomra mégiscsak Kalaf áriájáról szól. Illetve pontosítanék.
Operamesék szinten elég felkészülni az operák történetéből, mert a szövegrészletek – finoman fogalmazva – nem az irodalom legerősebb rétegeiből származnak. Eleddig, bár sokszor meghallgattam Kalaf áriáját, egyszer sem jutott eszembe utánanézni, mit is énekelt Luciano Pavarotti. Az álom, a holdfény és a győzelem szavakon kívül – olasztudás nélkül – több nem jutott el a tudatomig. Talán ez nem is baj.
Mert ez az, ami a Három tenor világsikerét is okozta: az emberi érzelmek olyan regiszterét szólaltatták meg, ami a normál életben oly ritkán van jelen. A Három tenor ezt akciós áron „adta el”, tömény cukorszirupként tálalták fel elénk, s mindenki hanghordozónként „vásárolt” egy litert belőle. Ahhoz, hogy ezt az áriát kiérdemeljük, meg kell hallgatni a teljes operát, hogy a felépítmény a helyére kerüljön. Kalaf-áriája Pécsett is hatalmas sikert aratott. Nem mertem nagyon forgolódni, de sírtak, férfiak, nők vegyesen. Ivan Magrì Pavarotti tanítványa is volt. A pécsi bravózás, a tömegbe belehujj-hujjozás, éljenzés általam is ismert helyi orvosok, jogászok, közgazdászok, tanárok eksztatikus öröméből keletkezett. Abszolút nem elitellenesként írom, de jóval több fiatalt is el tudtam volna képzelni a nézőtéren. Voltak így is. De mondjuk ahelyett, hogy otthon „májnkraftozna” a gyerek, kipróbálhatná az operát is évente legalább egyszer. Ez sem elvontabb. S talán „kissé” rétegzettebb élvezetet okoz. Egy próbát mindenesetre megér.
Nem szóltam még a karmesterről. A zenekari árok miatt Kesselyák Gergelyből néha látszott csak az intő keze. Ez az este mégis róla szólt. A szólisták kapják a legnagyobb tapsot, azonban a Turandot sikere az ő ütemérzékén múlt, azon, hogy uralta a teljes stáb, mindenestül majd 250 ember munkáját, kézben tartotta a színpadi szereplőket. Talán kétszer volt, hogy valami olyan hangot hallottam a zenekar felől, amit nem tudtam mire vélni (vajon ezt írta le a zeneszerző, vagy valami félrement?). Ki nem követi el ennek többszörösét? Kesselyák Gergely zenei kapcsolatrendszere hasznára van a PFZ számára, mert a Miskolci Bartók Plusz Operafesztivál alapítóigazgatójaként tudja, milyen énekeseket képes még a zenekar megfizetni.
Mert ezt az operát, amit Pécsett láthattunk majdnem ezren, a világ bármely más zenei intézményében szívesen bemutatnák ebben a formában. A kérdés a finanszírozás. És amikor Horváth Zsolt, a PFZ igazgatója arról beszél, hogy a zenekar folyamatosan szintet lép felfelé, aminek egy lépcsőfoka volt például a Kodály Központ – mára kiderült, hogy operajátszásra kimondottan alkalmas az épület akusztikája – lépcsőfokokat jelentettek a különböző karmesterek kezdve Howard Williamstől, Hamar Zsolton, Kocsis Zoltánon át Bogányi Tiborig, Gilbert Vargáig, Vass Andrásig és Kesselyák Gergelyig, lépcsőfokokat jelentett a külföldi koncerttermek sora is, a nemzetközi szereplésekkel egyetemben.
Ezt a nívóemelkedést talán el is várhatjuk a Kodály Központ rezidens zenekarától, s csak azt kérdezzük – talán fogalmazhatok egy halk gondolatot a zenebarátok elképzelt közönsége nevében –, hogy meddig tarthat még felfelé az út? A Turandotban is hangsúlyosan szerepelt az Esperanza kifejezés. A remény. Reméljük minél tovább.
Utóirat
Tudják, mikor láttam Pécsett művészi produkció után az épület előtt beszélgető emberek tömegét? 2020-ban. Vilmos Noémi Bánk bánja után (a sajtó a „káromkodós” jelzőt illesztette elé. A rendező az SZFE diplomamentő akciója keretében Budapest helyett Salzburgban diplomázott. Egy darabig Angliában élt… De ez már egy másik opera története lesz (a még megíratlan FreeSZFE c. operáé).
Most örüljünk annak, hogy a Turandot ekkora siker lehetett. Hogy az előadás után 50-80 ember beszélgetett a Kodály Központ lépcsőjén még vagy egy negyedórát. Nagyjából annyi időt, mint amennyi ideig zúgott a finálét követően a taps.
