Valóban borzalmas állapotban van ma Magyarország politikai rendszere? A hatalom és az ellenzék közötti erőviszonyok tükrözik-e valójában a társadalmi akaratot? Milyen eszközökkel próbálja a kormány megtartani a hatalmát, és milyen lehetőségei vannak az ellenzéknek egy rendszerszintű átrendeződés elérésére? Két markánsan eltérő világkép feszült egymásnak az elmúlt két évben: a Fidesz narratívája a stabilitást, a szuverenitásvédelmet és a gazdasági biztonságot hangsúlyozza, kiegészülve azzal, hogy ők akarnak csak békét, ráadásul nemcsak az országban egyedüli politikai erőként, hanem az egész Európai Unióban, míg a Tisza Párt szerint a jelenlegi rendszer alapvetően torzítja a politikai versenyt, és egy valódi, demokratikus fordulatra van szükség. Az alábbi gondolatkísérlet mindkét álláspontot igyekszik bemutatni, aztán pedig elemezni a két világkép közötti ellentmondásokat, az alkalmazott legális és egyéb eszközöket, végül nemzetközi párhuzamokon keresztül értelmezni a magyar helyzetet.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Magyarország jelenleg megosztottabb, mint a rendszerváltozás óta bármikor is volt. Két fő narratíva él. A Fidesz és a Tisza egymást kizáró érvrendszerekkel próbál a lehető legnagyobb réteget nemcsak megszólítani, hanem magához is kötni. Hazánkban a politika jelenleg egyre kevésbé az érvek harca, sokkal inkább hitbizományba adott voks.
A Fidesz hivatalos kommunikációja szerint Magyarország jelenlegi politikai rendszere a stabilitás és a szuverenitás egyetlen garanciája. Gyakori állításuk, hogy „Brüsszel és a baloldal együtt támadja Magyarországot”, illetve hogy az ellenzék valójában nem képes irányítani, mert „külföldi érdekeket szolgál” (ha valaki még emlékszik rá, hisz nem volt olyan rég, a korábbi „sorosozást” váltották fel). A Tisza ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy a NER már nem demokratikus rendszer, hanem olyan hibrid rezsim, amelyben a választások formailag léteznek csupán, sőt a verseny feltételei is erősen torzultak.
A narratívák között több alapvető törésvonal is megfigyelhető:
A hatalom természete: a Fidesz szerint erős kéz kell a kormányzáshoz; a TISZA szerint az erőből épített rendszer majdhogynem leválthatatlanná teszi a kormányt.
A médiahelyzet: a Fidesz állítja, hogy a médiapiac sokszínű; a Tisza szerint a kormánynak példátlan médiatúlsúlya van.
A gazdaság helyzete: a Fidesz stabilizációról és hatalmas sikerekről beszél, míg a Tisza a romló életszínvonalat és a korrupciót hangsúlyozza.
A választások közeledtével a hatalom eszközrendszerében egyszerre keverednek a legális és az etikai „szürkezónából” merített módszerek.
A Fidesz által alkalmazott eszközök három nagy csoportba sorolhatók: jogi-intézményi, kommunikációs és adminisztratív erőforrások. A jogi-intézményi oldalon a választási rendszer átalakítása, az egyéni körzetek önkényes átrajzolása és az állami intézmények vezetőinek hosszú távú kinevezése volt a legnagyobb hatású. A kommunikációs térben a kormánypárthoz kötődő médiatúlsúly azt eredményezte, hogy a Fidesz üzenetei sokkal szélesebb rétegekhez jutnak el, mint az ellenzéké. A hatalom adminisztratív eszközei között szerepelnek a központi költségvetésből származó támogatások célzott kiosztása, vagy a lojalitás rendszerszintű jutalmazása mellett a civil szervezetekre nehezedő nyomás.
Az ellenzék lehetőségei és korlátai egyszerre hatnak a Tiszára, az ellenzéki párt számára a legnagyobb kihívás az intézményi és információs hátrány ledolgozása. Erőssége a városi, fiatalabb réteg támogatása, vidéken persze még ez a párt is sokkal nehezebben tud szervezetet építeni mint a Fidesz, habár sokkal jobban mint a korábbi ellenzéki szereplők, köszönhetően annak is, hogy a pártvezető (és a mögötte lévő stáb) ezt a hátrányt folyamatos országjárással igyekszik csökkenteni.
A Tisza narratívájában a változás kulcsa az állampolgári mozgósítás, a civil szervezetek aktivizálása és a „demokratikus nyilvánosság visszaállítása”, gyakorta él olyan eszközökkel, amelyek korábban a Fidesz sikerét jelentették, „visszavett” nemzeti szimbólumokat éppúgy, mint ahogy az utcát is képes volt „elfoglalni” (visszavenni a Fidesztől) hatalmas tömegtüntetésekkel.
A 2026-os választás eredményét nehéz megjósolni, egyrészt a politikában gyorsan is lezajlódhatnak változások, másrészt a választás kimenetele nagyban függ a részvételtől, az időjárástól, az aktuális gazdasági helyzettől és attól, hogy az ellenzék képes-e vidéken, akár a kis falvakban is komolyabb áttörést elérni. A lehetséges forgatókönyvek között éppúgy szerepel a Fidesz újabb kétharmada, vagy a szűkös, de a rendszer fenntartása miatt fontos kormánypárti győzelem, de akár földrengésszerű, 2/3-os ellenzéki áttörésre is lehet számítani, amely azonban komoly intézményi ellenállásba ütközhet.
Érdemes végiggondolni, mennyire egyedülálló a magyar helyzet?
Véleményem szerint egyáltalán nem az: több országban fordult elő, hogy a formálisan demokratikus választások mellett a tényleges versenyfeltételek erősen torzultak, magyarán szólva akár meg is hamisíthatták a választás eredményét. Törökországban Erdoğan hosszú ideje úgy tartja fenn hatalmát, hogy a média jelentős része kormánybarát, a bíróságok pedig gyakran politikai nyomás alatt állnak. Lengyelországban a PiS hasonló eszközöket használt, bár a 2023-as választásokon végül veszített, részben a civil társadalom és a magas részvétel miatt, de a közelmúlt megmutatta, hogy még a visszarendeződés lehetősége is fennáll. Oroszországban a választások szinte teljesen formálisak, így jól látható, milyen szélsőséges végpontjai lehetnek a Magyarországon zajló folyamatnak.
A magyar választási rendszer sajátosságai és a médiatér torzulásai miatt a politikai verseny nem egyenlő esélyekkel zajlik. A 2026-os választás kimenetelét alapvetően az dönti el, hogy a Tisza képes-e áttörni a hatalom által elé emelt intézményi korlátokat, és hogy a társadalom mélyebb rétegei milyen mértékben reagálnak a gazdasági és politikai kihívásokra. Mert a jelenlegihez mérhető gazdasági helyzet gyakorlatilag csak a Bokros-csomag előtt volt. Az is egyértelműnek tűnik, hogy a választások után is tovább fognak mélyülni a politikai konfliktusok, a két világkép ütközése továbbra is a felszínen fog maradni, gondoljunk csak a „Haza nem lehet ellenzékben!”-gondolatkörre.
További nemzetközi párhuzamokat is ajánlok, mert a magyarországi politikai megosztottság és a hatalom–ellenzék közötti kölcsönös delegitimáció nem egyedülálló jelenség.
Lengyelországban a PiS–ellenzék konfliktus logikája nagyon emlékeztet a magyar helyzetre: a kormány a „nemzeti szuverenitás” és „Brüsszel befolyásától való védelem” narratíváját erősítette, míg az ellenzék intézményi centralizációt, hatalomkoncentrációt és a fékek és ellensúlyok gyengítését rótta fel. A 2023-as választás után az új lengyel kormány demokrácia irányba „visszafordító” intézkedései mutatják, milyen mélyre ágyazódhat a politikai háború logikája, és milyen nehéz egy több évig fennálló “illiberális” folyamatot korrigálni. De Lengyelországban a kormánnyal szemben végig erős maradt az ellenzéki, még pontosabban a nem kormánypárti és a független média, és jól működött a civil szervezetek alkotta hálózat is, s az is jelentős különbség, hogy ott jól működik a gazdaság. Sőt! Elképesztően jól.
Törökországban a megosztottság „erőssége” az, hogy a médiakörnyezet kormányzati dominanciája és a választási szabályok folyamatos átalakítása magyar szemmel ismerős mintázatokat mutat. Az ellenzék – hasonlóan a magyarországi helyzethez – széttöredezett volt, de 2019-ben Isztambul és Ankara visszahódítása megmutatta, hogy erős alternatíva esetén az autoriter törekvések korlátozhatók. A törököknél azonban a politika jóval erősebb vallási és identitásalapú törésvonalakra épül.
Szerbiában a kiépült Vučic-rendszer a magyar modellhez talán a legközelebb álló politikai berendezkedés. A kormányzat a médiatér döntő részét ellenőrzi, rendszeresen alkalmaz adminisztratív eszközöket az ellenzéki jelöltek gyengítésére, miközben a politikai kommunikáció középpontjában az EU-val szembeni ambivalencia és a biztonságpolitikai fenyegetések retorikája áll. A szerb ellenzék és a magyar ellenzék eszköztára több ponton hasonló: óriási rendszerkritikus tüntetések mellett a nemzetközi szervezetekhez való fordulás is kiemelt szerepet kap.
Különösen fontossá vált Magyarország számára, más-más előjellel az Egyesült Államokkal való viszony a Trump–Biden-Trump elnökségek alatt, például amit az egyik létrehozott, azt a másik megszüntette, gondoljunk például a közelmúltban megszüntetett Szabad Európa magyar szerkesztőségére, vagy a magyar kormány kommunikációjára.
A megosztottság mértéke és a „párhuzamos valóságok” kialakulása különösen tanulságos magyar szempontból. Az USA-ban a két gyökeresen különböző narratíva közötti kommunikáció teljesen megszűnt, az intézményekbe vetett bizalom mélyen megosztottá vált, ami az egyik oldalon tény, az a másikon összeesküvéselméletnek számít. Aki az egyik oldalon hős, az a másik oldal szemében szerencsétlen bolond. Ugyanakkor az amerikai rendszerben az oly sokat emlegetett fékek és ellensúlyok (vagy fékek és egyensúlyok, azaz a központi politikai hatalom kontrollját jelentő intézmények és lehetőségek) még működnek, és a decentralizált államszerkezet akadályozza a magyar államhatalomhoz mérhető hatalomkoncentrációt, habár biztosak lehetünk abban, hogy Trump részéről “igény lenne rá”. A magyar helyzettel való összevetés megmutatja, hogy a megosztottság önmagában még nem eredményez autoriter tendenciát, de súlyosan roncsolhatja a politikai bizalmat.
Brazíliában (a nemrég 27 évre elítélt Bolsonaro elnöksége alatt) a politikai diskurzus militáns jellege, a médiatér kettészakadása és a választások legitimitása körüli viták a magyarországi kommunikációs dinamikához hasonlóak. Bolsonaro híveinek 2023-as brazil parlamenti ostroma arra figyelmeztet, hogy a párhuzamos valóságokra épülő politikai mobilizáció szélsőséges esetben fizikai erőszakba is torkollhat (a 2006-os MTV-székház ostrom is párhuzamba állítható ezzel). A különbség ugyanakkor lényeges: Brazíliában a hatalmi ágak megőrizték valamelyest autonómiájukat, így a politikai váltás intézményesen zajlott le, nem forradalom következtében.
A magyarországi megosztottság tehát nem kuriózum, ez is globális jelenség, válságban lévő országokban az intézményi környezet, a társadalmi mobilizáció erőssége és a médiastruktúra határozza meg, milyen irányban mélyül vagy éppen fékeződik a belső konfliktus.
A magyar helyzet sajátossága abban rejlik, hogy a politikai mező egyszerre centralizált, vezérelvű, erősen médiavezérelt, és az ellenzék intézményi eszközei erősen korlátozottak, miközben a retorikai térben mindkét oldal erőteljesen él azzal, hogy a másik oldal létezési jogát is megkérdőjelezi, de ez is csak eszköz, a tények és vágyak kimondásának keveredése.
A magyarországi sajtó (illetve ebben az esetben: “sajtó”)helyzetére mi sem jellemzőbb, hogy a hatalom kézivezérléssel irányítja a közmédiát és csatolt részeit, a NER-sajtót, amely abban nyilvánul meg leginkább, hogy az adott pillanatban fontos központi politikai üzenet hitelessége sem fontos, ezt az elvesztett sajtó-helyreigazítási vagy személyiségi jogi perek is mutatják (2024-ben 76-ból 67-et veszítettek el a Fideszhez és Orbánhoz közelálló, “bekebelezett” kiadványok).
Magyarországon az elmúlt évtizedben az erős kormányzati befolyás, az állami hirdetések koncentrációja és a médiapiaci felvásárlások egy irányba tolták a tájékoztatási környezetet.
A rendszer lényege: az állampolgár különböző platformokon – plakátoktól a közmédián át a kormányközeli hírportálokig vagy az influenszerekig – alapvetően azonos üzenetekkel találkozik, csak annyi különbséggel, hogy más-más társadalmi rétegekre hangolják „ugyanazt”. A Magyar Péter vezette Tisza nem politikai terméket adott el 2025 őszéig, hanem közös ernyőpárt alá gyűjtötte az Orbán-rendszer ellenzőit. Sőt, sokkal inkább egy mozgalom a Tisza még ma is mintsem párt.
Lengyelországban 2020 után a közmédia erősen kormányzati narratívára állt át, de a kereskedelmi médiapiac pluralizmusa megmaradt. Szerbiában a kormányzat dominanciája meghatározó, viszont több nagyvárosi független médium továbbra is működik. Törökországban a médiatér szinte teljes konszolidációja ment végbe Erdoğan alatt, amely még Magyarországnál is központosítottabb rendszerré vált. Az Egyesült Államok lakosságának megosztottságáért nem a kormányzati kontroll a felelős, hanem a „szűrőbuborékok” és az alternatív információs rendszerek hoznak létre párhuzamos valóságokat.
A magyar helyzethez legközelebb Szerbia áll, ahol a kormányzati narratíva elsöprő dominanciája mellett az ellenzéki hangok inkább a digitális térbe szorultak vissza.
Azonban a választási rendszerek torzításai meghatározó szereppel bírnak, a magyar választási rendszer 2012-es átalakítása jelentős mértékben csökkentette a parlamenti verseny arányosságát. A győzteskompenzáció, az egyfordulós rendszer, valamint az újra meg újra átrajzolt körzethatárok olyan struktúrát hoztak létre, amely a legerősebb szereplőt stabilan előnyhöz juttatja, míg például az Egyesült Államokban a végrehajtó hatalom nem manipulálhatja országos szinten a körzeteket. A magyar modell nagyfokú stabilitást biztosít a kormánypártnak, ugyanakkor csökkenti a választási verseny átláthatóságát és alternatívateremtő erejét.
Fékek? Ellensúlyok?
A fékek és ellensúlyok rendszere akkor működik hatékonyan, ha az intézmények egymástól függetlenek és képesek a végrehajtó hatalom korlátozására. Magyarországon az alkotmányos intézményrendszer átalakítása 2010 után egy centralizált, végrehajtó hatalom-központú modellhez vezetett.
Magyarországon nem beszélhetünk már az Alkotmánybíróság politikai függetlenségéről, de az ügyészség kormánytól való tényleges autonómiájáról sem. A Költségvetési Tanács megerősített jogosítványokkal rendelkezik, de korlátozott a politikai befolyása. A médiahatóság összetételének egyoldalúsága is a hatalom felé eltorzított médiaegyensúly fenntartását szolgálja
Az önkormányzati szint relatív autonómiája még működik, azzal együtt is (de már csak ideig-óráig, főleg egy-egy éppenhogy megtűrt szereplő, ha nem lesz változás tavasszal), hogy erősen szűkített pénzügyi eszköztárral rendelkeznek. A bíróságok alsóbb szintjein még beszélhetünk szakmai következetességről és a választások lebonyolításának adminisztratív professzionalizmusa is létezik, azzal együtt, hogy a politikai torzítások folyamatosan jelen vannak a szabályokban (pl: határon túli szavazatok eltérő kezelése).
Nemzetközi összevetésben az elemzők a magyar modellt intézményi szempontból leginkább Szerbiához és Törökországhoz hasonlítják, miközben az EU-tagállami keretek jogi szempontból elvileg éppen az ilyen esetek megelőzésére folyamatos gátat jelentenek az efféle rendszerek kialakulásában vagy kiépítésében, csakhogy bizton állítható a hazánkkal szembeni, egyre szaporodó uniós kötelezettszegési eljárások nyomán, hogy azokat sokszor szándékosan, és nemcsak beismerten, hanem fennen hangoztatva is figyelmen kívül hagyott Magyarország kormánya.
Gyakori beszédtéma ma, hogy a jelenlegi magyar politikai hangvétel minősíthetetlen, s hogy ez fokozható-e még. Sajnos azonban a válasz az, hogy még bőven maradtak kiaknázatlan „regiszterek”, csak a kampánytanácsadók önmérsékletén és a döntéshozókon múlik, melyik irányt választják, a könnyebben befolyásolhatók megszólítását vagy a társadalmi edukáció révén a szélesebb rétegek bevonását.
Magyarországon 2025 őszén két párhuzamos valóság épül egyszerre: a kormányzati narratíva szerint a kormány Magyarország szuverenitását védi egy ellenséges nemzetközi hálózattal szemben, valamint az ellenzéki értelmezésre, amely a kormányzati hatalomkoncentrációt és a demokratikus intézmények gyengülését hangsúlyozza. A két világ közötti párbeszéd gyakorlatilag megszűnt.
A Mesterséges Intelligenciára épülő programok használatával az egymás lejárathatóságának eszköztára gyakorlatilag határtalan lehetőségek előtt áll, a fake-videók, azaz a hamis videók ma még felháborodást keltenek. De ha elgondolkodunk azon, hogy ezt a feszültséget hosszadalmas munkával, de mérsékelni is lehetne (pl. egy élhetőbb ország megteremtésének szándéka miatt), akkor azt érdemes lenne (talán) a média területén elkezdeni: például a médiapluralizmust visszaépíteni, akár piaci, akár civil kezdeményezéseken keresztül, megteremtve az objektív, vagy legalább távolságtartásra törekvő, széles rétegeket elérő médiát. Már az egykori, akkoriban sokat bírált közmédia is idillinek hatna ma, a propaganda-termékek özönében. Sőt, ne legyünk velük igazságtalanok, a 2010 előtti közmédia és az elmúlt 15 évben látott mélyrepülés (a közmédia elveszítette közmédia, majd média jellegét is) időszaka tényleg összehasonlíthatatlan.
A választási rendszer átláthatóságát is lehetne növelni, például a körzetrajzolási elvek és győzteskompenzáció újragondolásával.
Az intézményi függetlenség visszaállításával, különösen az ügyészség és az Alkotmánybíróság esetében is komoly előrelépést lehetne tenni annak érdekében, hogy a törvény előtti egyenlőség ne csupán kiüresített fogalom legyen, miközben ma már általános vélekedés, hogy már jogszolgáltatás sincs, nemhogy igazságszolgáltatás – újra hangsúlyozva azt, hogy a legfelsőbb bírói fórumokat nem számolva, a bíróságok még tartják magukat sok esetben.
Érdemes lenne nemzetközi példák bevonásával, például a lengyel átmenet tanulságait, kudarcait áttekinteni, hogy egyáltalán azt a folyamatot, amit elvi szinten nevezhetünk demokratikus visszarendeződésnek, el tudjuk képzelni.
Szükség lenne politikai stabilitásra, fenntartható közéletre, de ez csak akkor következhet be, ha a közélet szereplői elfogadják, hogy a másik oldal nem ellenség, hanem a demokratikus sokszínűségből adódik, s így letisztulna, ki, mit képvisel.
A mindkét fél kommunikációjában megjelenő törekvés a másik politikai halálára, politikai létének megkérdőjelezésére, de minimum ellehetetlenítésére hosszú távon nemcsak, hogy roncsolja a társadalmi bizalmat, hanem az intézmények működését is ellehetetlenítheti.
Nem csoda, hogy ebben a túlfeszített, egyre öldöklőbb és már a valóságot is kifordító helyzetben a választópolgárok egy része egyre aktívabb és egyre inkább radikalizálódik. Ha politikailag (és minden abból következő értelemben) normális országban élnénk, akkor azt mondhatnánk, hogy a nekünk éppen nem tetsző párt/pártszövetség győzelme nem a világvégét jelenti, a demokrácia egy folyamat, időnként változó, de mindenkor számonkérhető szereplőkkel, a lényeg az átláthatóság és az együttműködés.
Persze nem normális országban élünk, politikailag biztosan nem. De minden abból fakadóan és következően sem. Most egy régi és egy vadonatúj szereplő között fog eldőlni, hogy ki határozza majd meg a következő éveket. Az egyik esetében már jól tudjuk, hogy “mit ajánlanak”, mire lehet számítani, és az is biztos, hogy az ő esetleges győzelmük után sokkal többen lesznek, talán minden korábbinál többen, akik majd tényleg úgy érzik, hogy az a világvégét jelenti az ország számára, de legalábbis a számukra, és ennek megfelelően fognak dönteni a saját jövőjükről.
Az viszont egészen biztos, hogy ami a leginkább hiányzik ma Magyarországon, az az, amit fenn fejtegettünk: hogy nem szabadna, hogy bárki odáig jusson, hogy egy parlamenti választás az ő saját életét nagyban befolyásoló, akár földrengésszerű változást elindító történés legyen. Mert normális esetben a politika ennél sokkal kevesebb.
