Eljött az ideje annak, hogy az egészségügyi kormányzat ne csak szembenézzen azzal, hogy milyen elképesztő állapotban vette át a magyar egészségügyet, de konkrét lépések történjenek, erről írt saját közösségi médiás oldalán bejegyzést dr. Merész Márton. A pécsi klinikai orvost megkértük arra, hogy közölhessük írását, így a hivatkozott Facebook-bejegyzését lejjebb teljes egészében olvashatják.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Több mint fél év telt el az április 12-i választás óta, így egyre több olyan területen várnak sokan konkrét változásokat, amelyek az elmúlt 10, vagy akár elmúlt 16 évben hátrány szenvedtek, vagy még annál is rosszabb történt az adott területen vagy ágazatban dolgozók szerint. Az egyik ilyen terület az egészségügy, ahol sürgős, sőt azonnali beavatkozásra lenne szükség az érintettek szerint, méghozzá számos részterületen.
Erről írt vasárnap saját közösségi oldalán dr. Merész Márton, a Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ Sürgősségi Klinikájának szakorvosa.
Szerinte éppen itt az ideje, hogy ne csak a tervekről és ígéretekről halljunk, hanem azt lássuk, hogy konkrét lépések történnek az egészségügyben, amelyet szinte romokban hagyott maga mögött az Orbán-kormány.
Merész doktor ír arról, hogy mi kell a várólisták tényleges csökkentéséhez, de arról is, hogy az egészségügyben milyen tetten érhető egyenlőtlenségek és visszásságok vannak, és azok milyen faramuci helyzeteket eredményezhetnek, például a klinikai szakorvosok elvándorlását kisebb kórházak felé.
Dr. Merész Márton Facebook-bejegyzésének szövegét – a szerzővel előzetesen egyeztetve – teljes egészében közöljük.
Dr. Merész Márton írása
„Fél év eltelt. Ideje beszélni a kőkemény magyar valóságról.
Úgy érzem, eljött az idő, hogy az egészségügyért felelős vezetés ne csak tervekről, ígéretekről és várólista-csökkentésről beszéljen, hanem végre szembenézzen a legnagyobb problémával, a rendszer lerohasztásával és az ebből fakadó súlyos kapacitáshiánnyal, amelyet a Fidesz 16 év kormányzás után örökségül hagyott.
A műtéti várakozási idők nyilvánossá tétele és csökkentése önmagában nem oldja meg a problémát. Nem lehet érdemben rövidíteni a várólistákat, ha nincs, aki elvégezze a műtéteket. Nem elég a megfelelő számú szakorvos: szükség van műtős szakasszisztensekre, műtősfiúkra, aneszteziológiai asszisztensekre, ápolókra és betegszállítókra is. Ha ezek közül bármelyik nélkülözhetetlen láncszem hiányzik, a műtő kapacitása csökken, a beteg pedig tovább vár.
Az egészségügyi dolgozók béremelése ezért nem kérdés, hanem szükségszerűség. Egy ortopédiai műtétre nem kizárólag azért kell hónapokat várni, mert nincs elegendő szakorvos. Azért is, mert nincs elég szakdolgozó, aki a biztonságos műtéti ellátáshoz szükséges csapatot teljessé tenné. Az egészségügy csapatmunka: hiába van orvos, ha nincs meg a betegellátáshoz szükséges teljes személyzet.
De miközben a szakdolgozók bérrendezése elengedhetetlen, az orvosi bérek kérdése sem söpörhető tovább a szőnyeg alá. Az orvosi bérek reálértékét az infláció is erodálja, miközben a felelősség, a munkaterhelés és az elvárt teljesítmény nem lett kisebb. Egy sürgősségi osztályon dolgozó kezdő rezidens bére ráadásul bizonyos összehasonlításokban elmaradhat egy tapasztaltabb, speciális kompetenciákkal rendelkező sürgősségi szakápoló keresetétől. Ezt nem a szakdolgozók fizetésének csökkentésével kell megoldani, hanem igazságos, átlátható és fenntartható bérstruktúrával.
És itt jön a rendszer egyik legnehezebben védhető ellentmondása.
Miközben az egyetemi klinikákon dolgozó orvosok a legösszetettebb, magas progresszivitású eseteket látják el, egyes városi kórházak közvetítő cégeken keresztül, akár többszörös óradíjért kénytelenek orvost biztosítani az ügyeleteikhez. A helyi tapasztalatok szerint az óradíjak közötti különbség akár ötszörös is lehet.
Így kialakulhat az a helyzet, hogy az orvos anyagilag jobban jár, ha feladja az egyetemi klinikai munkáját, és közvetítőn keresztül vállal ügyeleteket egy városi kórházban. A klinika pedig elveszíthet egy olyan orvost, akinek a szakértelmére és tapasztalatára a legnagyobb szükség lenne.
Ez nem az egyes orvosok hibája. Ez egy rosszul kialakított ösztönzőrendszer következménye. Nem várható el az orvosoktól, hogy a saját anyagi érdekeikkel szemben döntsenek, miközben az állami rendszer nem kínál versenyképes alternatívát.
A közvetítői konstrukciók jelentős többletköltséget jelenthetnek a kórházaknak, miközben nem feltétlenül teremtenek tartós megoldást a munkaerőhiányra. Ennek következménye egyszerre lehet a városi kórházak pénzügyi terhelése és a centrumintézmények szakember-utánpótlásának gyengülése.
Erre mielőbbi, rendszerszintű megoldás kell.
A szakdolgozói bérek rendezése mellett az orvosi bérek inflációkövető felülvizsgálata sem halogatható. Emellett indokolt megvizsgálni a centrumkórházakban, egyetemi klinikákon és a magas progresszivitású ellátásban dolgozók kiemelt, a felelősséghez és a terheléshez igazodó bérezését is.
Nem azért, mert az egyik egészségügyi dolgozó többet ér a másiknál, hanem azért, mert a különböző feladatokhoz, kompetenciákhoz, felelősségi szintekhez és munkaterheléshez megfelelő ösztönzőknek kell társulniuk.
Az egészségügyben nem egymás ellen kell fordítani az orvosokat és a szakdolgozókat. Olyan rendszert kell kialakítani, amelyben mindenki tisztességesen megfizetett tagja a betegellátó csapatnak, és amelyben nem az jár a legjobban, aki elhagyja a legnagyobb szakmai felelősséggel működő ellátóhelyet.
Mert ha a centrumkórházak elveszítik a tapasztalt orvosaikat, a városi kórházak pedig egyre drágábban tudják fenntartani az ügyeleteiket, annak végül nemcsak a költségvetés, hanem a beteg is megfizeti az árát.
Fél év után ideje a valóságról beszélni. Nemcsak arról, hogy mennyit kell várnia a betegnek, hanem arról is, miért kell várnia, és mit teszünk azért, hogy legyen, aki ellássa.”
