VÉLEMÉNY A berlini Hertha BSC hatodik lett a Bundesligában, és az Európa Liga főtáblájára került. Nem világrengető hír ez, minden megy tovább, ahogy eddig, Messaldo és Ronsi percenként annyit keres, mint egy magyar villanyszerelő egész életében, Pintér Attila és Mészáros Lőrinc szerelemgyerekeiként a Puskás Akadémia hipermodern szülészetén sorban születnek a lombikban fogant, örökké 30 éves ígéretek, a génmódosítás nyomán hibátlanul tolódó, az alanyt az állítmánnyal soha nem egyeztető, viszont a 15 milliós szponzorautókban mindig jól mutató magyar labdarúgók.

A cikk a hirdetés után folytatódik



A hír nem világrengető, mégis, nekünk magyaroknak nagyon fontos, talán az egyik legfontosabb. Dárdai Pál pályája, karrierje az egyik legnagyobb magyar vonatkozású futballsiker. Sőt, annál sokkal több. Hihetetlenebb siker ez, mint az Aranycsapaté, ami a második világháború előtti évtizedekben megalapozott, magas színvonalú, világviszonylatban is versenyképes, tudásra és innovációra épülő magyar futballkultúra csúcsminőségű terméke volt. Ezt a futballkultúrát kisebb részben a háború, nagyobb részben a Komcsi Gólem fokozatosan felzabálta. A tudás és az innováció, azaz a kultúra helyét átvette valami, talán maga a Gólem, és a magyar futballnak nevezett össznépi önáltatás évtizedeken át csak úgy ontotta magából az igazán soha be nem futó, mindig (tényleg mindig) elvetélő tehetségeket, mucsai sztárocskákat, nemzetközileg értelmezhetetlen nem-tudással rendelkező ?szakembereket?, jellemtelen és alkalmatlan vagy időnként konkrétan köztörvényes vezetőket. Pont úgy működött – és működik még mindig -, mint egy kommunista állami nagyvállalat, ami zabálja, zabálja a sok közpénzt, de a termékét sem külföldön, sem belföldön nem lehet eladni. Innen, a szinte semmiből indulva jutott Dárdai mára olyan magasságokba, ahová előtte csak nagyon kevés honfitársunk.
Volt ugyan egy-két jó spíler, évtizedenként, akik időben elhúztak, és komoly bajnokságban is sikerült helyt állniuk néhány éven át, de nem hagytak igazán mély nyomot játékosként, edzőként pedig általában itthon sem kellettek, mert még a csankjani szintet sem ütötték meg.
Dárdai Pált már akkor kiszúrtam magamnak, amikor még a PMSC, az utánpótlásból frissen felkerült játékosa volt. Nem ő volt a leggyorsabb, nem ő csinálta a leglátványosabb cseleket, de minden egyes mozdulatából olyan mentális erő, tudatosság, elkötelezettség és koncentráció áradt, amit se azelőtt, se azóta nem láttam magyar futballpályán.

Nem Détári, nem Lisztes, nem Illés, nem Gera, hanem Dárdai Pál volt az igazi zsenije az elmúlt évtizedeknek. A zseni, akiben minden, ami a futballhoz fontos, találkozott, és aki ezt száz százalékban ki is használta, tudatosan vagy intuitív módon, de éveken át mindig jó döntéseket hozva. Jól döntött, amikor a BVSC-hez igazolt, amikor a Herthát választotta, amikor nem ment el Münchenbe, amikor maradt Berlinben és legalulról indulva elkezdte az edzői pályát, amikor elvállalta a magyar válogatott vezetését, amikor átadta a magyar válogatott vezetését, hogy a Herthára koncentrálhasson. Minden döntése bejött. Ezt csak a legnagyobbak tudják.
Dárdai a világ egyik legerősebb bajnokságában játékosként klublegenda lett, és jó úton van afelé, hogy edzőként is azzá váljon. Első idényében beugróként bent tartotta a csapatot, ami tavaly hetedik, most hatodik lett, selejtező nélkül az Európa Liga főtáblájára került.
Mindez természetesen nem a ?magyar futball? sikere, kizárólag Dárdaié. Pont, hogy a ?magyar futball? nevű hendikepet maga mögött hagyva lett kiemelkedően, hosszú távon sikeres, sőt, azért lehetett ennyire sikeres, mert maradéktalanul maga mögött hagyta azt. Nemrég úgy nyilatkozott, ő a Bundesliga gyermeke. Ne felejtsük el, ha nem a Bundesliga gyermeke veszi át Pintér Attilától a válogatottat az észak-írek elleni hazai vereség után, valószínűleg nem jutunk ki az Európa-bajnokságra. Bernd Storckot és a vele érkező friss levegőt is Dárdainak köszönhetjük, így duplán része volt az egyik legjobb dologban, ami az országgal az elmúlt harminc évben történt, az Európa-bajnokságra való kijutásban, az ottani jó szereplésben és abban a közösségi élményben, amit ez jelentett.
Dárdai Pál olyan példát adott nekünk, amit nem csak a futballban tudunk hasznosítani. Ha nem akarunk örökké a magyar posványban üldögélni, magunk mögött kell hagyni, illetve inkább le kell rombolni az állandóan visszahúzó, öröklött struktúrákat, és kőkemény, tisztességes munkával kihozni magunkból a maximumot – nemzetközi szinten. Magyarország jövője azon múlik, hogy lesz-e sok tehetséges, kitartó és bátor Dárdai Pálunk, vagy Pintér Attilaként megelégszünk a jó meleg felcsúti kispaddal, ahonnan két kurvaanyázás között időnként felsandítunk a VIP-páholyba, hogy elégedett-e velünk a király.
Én a Dárdai-féle verzióra szavazok.

Címlapkép: MLSZ Youtube

Támogasd a Szabad Pécs működését!

KategóriákMETÁL