Győrffy Zoltán írása eredetileg a pécsi újságíró, borszakíró Facebook-oldalán jelent meg. Elkértük tőle. Egy vidám társaság és a magyar rögvalóság találkozása a határon.

Támogasd a Szabad Pécs működését!

Busszal utaztunk szombaton az eszéki borfesztiválra. Újságírók, borászok, borkedvelők vegyesen, negyvenöten. Az eszéki borfeszt egy kedves rendezvény, olyan hatvan-hetven kiállítóval (köztük magyarokkal is, néhányan velünk utaztak szintúgy), borokkal, sajtokkal, kulenekkel. Abban a szépen karbantartott épületben, ahol 1809-ben Eszéket szabad királyi várossá kiáltották ki. Délután háromtól este kilencig tartott a program, utána indultunk haza. Udvarnál érkeztünk haza Magyarországra, illetve előbb csak érkeztünk volna. 
A buszról itt előbb mindenkit leszállítottak, félreállítottak, majd átvizsgálták a buszt, utána egyesével léphettünk oda a horvát, majd a magyar határőrhöz, hogy ellenőrizzék útiokmányainkat. Ez elég lassan haladt, de legalább az ott álldogáló rendőröknek, készenléti rendőröknek – nem tudom, hogy is kell őket már hívni, annyi felirat volt a hölgyeken, urakon -, volt idejük alaposan megfigyelni bennünket. Néhányukon látszott, határozottan zavarja őket a vidám társaság. A buszvezetőtől külön odaléptek megkérdezni, hol is voltunk, merre jártunk. Álldogáltunk, vártuk, hogy mindenki átjusson, közben megkérdeztük, van-e mosdó, lévén ilyen típusú szükségletek keletkeztek. A válasz az volt, hogy nincs, habár volt, de azt nem rendeltetésszerűen használták az utasok, ezért bezárták, így majd a benzinkúton megállhatunk, ha átjutottunk. 
A kérdésfelvetést követően még alaposabbra vették a megfigyelést, nem volt nagy forgalom, így volt idejük rá. Az utasok többsége kellemesen spicces, vidám állapotban volt – de részegnek, pláne agresszívnek, bunkónak egyiküket se mondtam volna -, beszélgettek, vidámkodtak, nem mindenki szállt fel a buszra, némelyek cigarettáztak, mígnem arra lettünk figyelmesek, hogy hárman is odarohantak a parkolóhoz és egyik utast elvezették.
Nem bírta tovább, pisilt a parkolóban, egy sötétben bárminek is látszó zárt épület mögött. Nem rendeltetésszerű közterülethasználat tényállását vették észre a rend éber őrei és azonnal megragadták az alkalmat, hogy ennek apropóján a határőr fülkéje mellé állítsák, majd újabb húsz percen át várakoztassák az utastársunkat, gondolom arra is várva, hátha az ott közlekedő autók majd átgurulnak a lábfején, ezzel is megleckéztetve, halmozati büntetésként a nyilvánvalóan várható pénzbüntetés mellé.
A helyzet siralmas. Boldogan és büszkén szeretném átlépni a magyar határt, ehelyett szégyenérzettel térhetek haza, mert azok, akiknek odaszórták a hatalom apró morzsáit, rögvest visszaélnek vele és rögtön éreztetik veled, azért jöhetsz haza, mert megengedjük, de úgy ahogy mi szeretnénk. Portásország őrzői elfelejtik, hogy értünk, polgárokért vannak, ők szolgáltatnak, miközben szolgálnak és védenek.
Nem tudom, kötelező-e nyilvános mosdót üzemeltetni, biztosítani a határátkelőkön, szerintem annak kéne lennie. Nem tudom, tényleg le kell-e szállíttatni mindenkit a buszokról, mint a hetvenes-nyolcvanas években, amikor még hasonló vasfüggöny állt a magyar-jugoszláv határon és meg sem volt szabad szólalnom gyerekként, amikor Udvarhoz értünk.
Azt tudom, hogy visszatetsző és megalázó az, ahogy a bennünket védő magyar állami, azaz az adófizetők pénzén tartott rendőrök ránézésre hiába születtek a nyolcvanas években, de mintha a kommunizmus dohos szekrényében hibernálták volna őket 2019-ig.
Azt tudom, hogy mindezt meg lehet oldani segítőkészen, udvariasan és gyorsan is, nem feltétlenül pöffeszkedve, körömpiszoknyi hatalmukat fitogtatva, pofákat vágva, lenéző és pillantásokat küldözgetve elvenni az öröm és büszkeség érzését, hogy ismét magyar földre léptem.
Tudom, hogy sokkal rosszabb érzés a nulla fok közelében tizenkét órát kinn állni és igazoltatni, ellenőrizni, kiléptetni, beléptetni, csomagokat túrni, mint egy meleg buszon, egy kellemes délután borkóstoló után énekelve, beszélgetve utazni hazafelé. Ettől még nem bűnözők a mosolygók, a vidámak, ahogy azok sem, akiknek pisilniük kell.
Ha ettől az eljárástól azon az éjszakán az udvari határátkelőn szolgálatot teljesítők jobban érezték magukat, én szégyellem magam helyettük.

Győrffy Zoltán újságíró, borszakíró, a Pécsi Borozó főszerkesztője

Fotó: Csoportos várakozás az udvari határátkelőnél

KategóriákPUNK