Pécs 2010. január 7-én vette át Linz képviselőitől az Európa Kultúra Fővárosának járó stafétát. Az átadás a bécsi Collegium Hungaricumban zajlott, a 2010-es év kulturális fővárosa egy Magyarország alakú linzertortát kapott ajándékba, Pécs helyén picinyke piros marcipánszívvel, amiért a linziek gesztus gyanánt méretes eozin-vázát kaptak. A ceremóniát egy képzőművészeti kiállítás megnyitója előzte meg ’A határnyitás 20 éve’ címmel. Valóban tíz éve történt mindez, nemrég emlékeztünk a Páneurópai Piknik 30 éves évfordulójára. A pécsi kulturális fővárosi évre azonban az igazat megvallva jobbára már csak az értelmiségnek is csak egy része emlékezik. Vajon miért? (Erre keressük a választ.)
A cikk a hirdetés után folytatódik
Közelgett 2010. 2009 őszén még a legcivilebbek számára is egyértelművé vált, hogy nem indul egyszerűen a kulturális évad. Építési területté alakult Pécs belvárosa, közlekedni nehezen lehetett, sőt egyre nehezebben. A sajtóban vészjósló hírek jelentek meg, mégis egy év alatt 2000 kulturális program zajlott le itt 2010-ben.
Az első rögvest január 10-én történt, amikor a hivatalos nyitóünnepséggel megkezdődött Magyarország eddigi talán legnagyobb kulturális eseménysorozata, a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa program. A pécsi városközpontot és a Széchenyi teret addig még nem látott embertömeg töltötte meg (több mint tízezer fő), a Káel Csaba rendezte megnyitó műsora nagyszabású jelzővel illethető: óriásbábokkal, árnyjátékkal és lézershow-val tarkított, történelmi karnevál keretében mutatta be Pécs kultúrtörténeti eseményeit, pécsi kötődésű művészek – Bóbita Bábszínház, Tanac Táncegyüttes, Pécsi Balett, Pannon Filharmonikusok – és helyi kötődésű hírességek – Demjén Ferenc, Lovasi András, Lang Györgyi és Balikó Tamás…, valamint 450 pécsi diák közreműködésével. A műsor közös énekléssel zárult – a zenei összeállítást és a zeneszámok egy részét Erdész Róbert (a Solaris együttes billentyűse) komponálta.
Nem tudom, ki emlékezik még Páva Zsolt nyitóbeszédének egy jeles mondatára:
„Pécs olyan, mint az ember, Pécs lélegzik”.
Ezzel a mondattal merő zsurnalizmus lenne játszadozni, pedig nagyon csábító lenne, „majdnem sikerült megfojtani”-stílusban. Vagy ott van Pauska Zsolt majdhogynem médianyelvreformáló (kocsmai-paternalizmus) mondata, meg-megidézik azóta is, bármit is tesz a jobboldalivá avanzsált zsurnalista. Egy indexes tudósítónak szánta, s az EKF kritikusainak: „Pesti majmok, bekaphatjátok!”
Mert voltak kritikusok bőven. Volt is mit kritizálni. És volt is hol. Az akkor még létező Echo folyóirattal kezdve a Népszabadságon át a Magyar Nemzetig – széles volt a paletta.
„Pécs megmutathatja: méltó régi nagy híréhez”.
Ezt már Bajnai Gordon akkori miniszterelnök mondta a megnyitón, Pécsett, 2010. január 10-én.
Akár ez is lehetne vezérgondolatunk.
Mert Pécs melyik régi nagy hírére gondolunk? Nagy, s európai léptékben gazdagságról a középkorban beszélhetünk, gondoljunk csak az egyetemalapításra – 1367-ben –, midőn saját, helyben (régióban) püspöki birtokokon megtermelt pénzből Itáliából importált professzor kapott fizetést a tanításért.
Vagy Bajnai a polgárosodásra gondolt, az iparosodás több időszakára? Vagy a felduzzadó lakosságú bányászváros Pécsre?
Mert egyikkel sem vethetjük össze a város jelenlegi gazdasági állapotát (az EU legszegényebbjei közé sorolják a régiót, 2010-ben sem fickándoztunk), mert ily’ szegény talán csak a Weöres Sándor-darab, a Kétfejű fenevad történésének idején (1686) lehetett.
A 2000-es évek első évtizedében a szakemberek szerint Pécs és régiója számára gazdasági kitörési pontot jelentő (egyik fontos) ágazat a kulturális ipar és a hozzá kapcsolódó turizmus lehet – ezt olvashattuk a kulturális fővárosi címre benyújtott pályázati anyagban. Ez volt a pécsi EKF projekt egyik kulcseleme.
Kulturális ipar, helyi ipar
Kulturális ipar valójában nem jött létre, nem kapott esélyt a működésre azóta sem a városban (egyes elemei léteznek). Ahogy a helyi, s a regionális iparnak sem igen osztottak lapot 2010-ben.
Ilyesmiről (a helyi ipar bevonása) nem írtak le egy szót sem a projekt tervezetében, de ez vált az általánosan megfogalmazott elvárássá a kulturális évet felvezető tematikus évek folyamán. Ezt méricskélte árgus szemmel a helyi közvélemény és a sajtó úgyszintén, hogy pesti vagy pécsi-e a kezdeményezés, a beszállító, a szervezés. Az első felháborodást a megnyitó fogadásán feltálalt szendvicsek okozták: Pestről szállították Pécsre, s még fagyottan szolgálták fel őket a tálcán. Mai szemmel nézve megmosolyogtatók az akkor korrupciót, mutyit kiáltó hangok. Ma más a lépték. Az EKF-et lebonyolító Hungarofestet, illetve az azt vezető Rubovszky Rita nevét annak idején majdnem csak sziszegve mondták ki a város kulturális intézményeiben.
A közszolgálati televízió közvetítette ünnepélyes program az adást követően levezetés nélkül ért véget. A pécsi belvárosban özönlő szokatlanul hatalmas tömeg ezt némi értetlenséggel vette tudomásul, így a műsor vége után kiürült a belváros, s nem indult meg a spontán ünneplés. Ez az értetlenség jellemezte az EKF első hónapjait. A téren újra elkezdődtek az elhúzódó, megkésett átépítési, felújítási munkálatok, mert hiába dolgoztak az erdélyi kőfaragók a durva téli hidegben, a már addig lerakott kínai import díszköveket újra le kellett rakni, mivel felfagytak – a pécsi főtér, így a Széchenyi tér a tervezettnél bő fél évvel később készült csak el. Annak tudata, hogy az EKF pillérprogramjai mind késtek (a Tudásközpont és néhány köztér kivételével késett a Zsolnay Kulturális Negyed, a Hangversenyterem, a Nagy Kiállítótér átadása is), s hogy a történelmi belváros egy építkezés felvonulási terének hatott, semmint a kultúrát ünnepelni szándékozó településnek, az inkább türelmetlenséggel töltötte el a város lakosságát, semmint örömmel.
Essen, Ruhr
A sajtóból áradó negatív hírspirált a megnyitót követő kevés esemény sem tudta ellensúlyozni, pedig a helyi média összezárt. Pécs ekkor nemcsak az országos, hanem a nemzetközi médiában is inkább a tehetetlenséget, a körülményeskedést jelképezte, semmint egy büszke, vonzó európai várost… Előre bocsátom, nyárra némileg változott a helyzet.
Eközben a Ruhr-vidéki Essenben is zajlott a megnyitó. Mínusz 15 fokban, 20-25 centis hóesés után az egykori „világ legszebb szénbányája” nevet viselő Zollverein szolgált díszletként. Demjén Rózsi helyett Herbert Grönemeyer szolid csípőmozgással idézte meg dicsőbb korszakát. A műsort dettó közvetítette a német televízió.
Essen a maga 600 ezer lakosával, a Ruhr-vidék a sűrű autópálya-hálózatával, a politika és a gazdaság hangsúlyos szereplői által közösen kidolgozott stratégiával egészen más képet mutatott, mint amire Pécs valaha is képes volt, lesz. Az esseni EKF-program jelmondatában egy kettősséget vállaltak fel: “Változás a kultúrával – kultúra a változással”.
Szóval a változás kultúrája nem egyenlő kulturált változással, sőt a kultúra változásával sem. Talán több volt egy jól csengő szlogennél ez a mondat. A Ruhr-vidéket kulturális fővárosként nehéz felfogni. Nem egyetlen városközpont köré csoportosuló alrendszerek összessége, hanem policentrikus egység, 53 várossal, s megannyi perifériával.
A németek egységes arculattal kommunikáltak, s a meglévő, akár maximum középszerű produkcióikat is el tudták adni profi módon. Amikor együtt mozogtam egy amerikanizálódott indiai származású újságírónővel, s hallgattam, hogy már a tízedik szakembertől kérdezte meg ugyanolyan komoly arccal a prezentáció vége felé, hogy mit terveznek az elkövetkező 10 vagy 20 évben, akkor én csodálkoztam legjobban: mindig értelmes választ kapott. Ugyanarról az arculatról beszélt a politikus, a szervező, sőt még a művészek sem lógtak ki. Úgy tűnt, ott létrejött a konszenzus.
vs. Pécs
A Ruhr-projekttel még Isztambul sem versenyezhetett, Pécsről nem is beszélve. Az egykori ipari, bányászati régiót folyamatosan kreatív, kulturális iparral töltötték meg. Az 53 településből álló hálózatot a helyi tervek szerint Európa legdinamikusabban fejlődő régiójává tették (volna?). Európa egyik új fővárosát tervezték létrehozni a hálózatosodás jegyében: önálló települések hálózatából. Nem a szénre, a kultúrára építve.
A Ruhr-projekt programokra szánt költségvetése tartományi, állami és EU támogatással együtt 62,5 millió euró (Pécsett kb: 1,8 milliárd Forintot költöttek a programokra, 1 Euró akkor 270 Forintot ért, tehát majdnem 9,4-szeres keretből gazdálkodtak), ebből az összegből jön létre 300 projekt mintegy 2500 programja, melyekre 5-6 millió vendéget vártak. 120 színház, 100 koncertterem, 200 múzeum, több mint 1000 ipari műemlék található a Ruhr-vidéken, s ha a 2010 előtti évek erre a célra fordított magánberuházásait is hozzászámoljuk, akkor a befektetett összeg elérte a 350 millió eurót.
Avatás
2009. december 30-án avatta fel a Széchenyi teret Emir Kusturica és a No Smoking Orchestra. Emlékszem a sajtótájékoztatóra, unott volt kissé a mester, és a koncert után végleg tudatosult bennem, hogy nem a zenei teljesítménye miatt lett ismert, bár tény, hogy törölközővel a fején ugyanarra volt képes, mint anélkül.
2010. január 22-én, a Magyar Kultúra Napján a Pécsi Nemzeti Színházban a Pannon Filharmonikusok előadásában hallgathatta meg a közönség Beethoven Hármasversenyét a Liszt-díjas Kelemen Barnabás hegedűművész, a pécsi származású Kossuth-díjas Jandó Jenő zongoraművész, Várdai István csellóművész és Peskó Zoltán, a Pannon Filharmonikusok zeneigazgatója és vezető karmestere közreműködésével. Hiller István – az akkori szocialista kultuszminiszter – adta át a regionális díjazottaknak az oklevelet, miután Budapesten az országos díjátadón ezt előző nap már megtette. Ez a szmájlit érdemlő gesztus nyilvánvalóvá tette, hogy Takáts József irodalomtörténész pécsi EKF projektkönyvében leírt gondolata, hogy a város kulturális decentrummá váljon, csupán szándék marad, nem valósulhat meg.
Kérdések
Az is kérdés, hogy Budapest valóban képes-e betölteni egy európai főváros szerepkörét, s az is, hogy Pécs kulturális értelemben mennyire képes európai szemszögből kulturális főváros lenni. A város 2010 január-februárjában csak címében töltötte be ezt a szerepet. Bár megemlíthető, hogy az UNESCO felvette az emberiség szellemi kulturális örökségének listájára a mohácsi busójárást, mely az EKF regionális programjainak listájára is felkerült. A sokác népszokás a csütörtöki kisfarsanggal kezdődik és a következő keddig, a farsangtemetésig tart általában, de 2010-ben egy nappal bővült a télűző program: február 10-én indult és február 16-áig, húshagyókeddig tartott.
Az EKF programban fontos szerepet töltött be Pécs képzőművészeti élete, ennek egyik legjelentősebb alkotója, Valkó László alkotásaiból nyílt tárlat Budapesten, a Ráday Képesházban (Budapest, IX., Ráday utca 25., azóta már megszűnt a hely) február 5-én. A tárlat megnyitásával egy időben mutatták be azt a, Tolnai Ottó és Szegő György által írt kötetet, amely Valkó László munkásságát méltatta, elemezte.
Február 12-én nyílt a Pécs-Baranyai Művészek Társaságának kiállítása a pécsi Nádor Galériában, Lovasi András énekelt, ott volt mindenki helyből, aki számít… Reprezentatív válogatást kínált… De kinek? Az év eleji időszak természetesen nem a turisták által leginkább kedvelt időszak, a programszervezők – feltehetőleg – ebből kiindulva nem is terveztek jelentősebb eseményeket az amúgy is csatatérre emlékeztető városba. Tartalékoltak későbbre. Okosan tették? (A folytatásból kiderülhet.)
