Idén éppen nagypéntekre esett annak napja, hogy a Szabad Pécs híportál megkezdte a működését. Ezt jelnek is tekintem és egy kicsit szimbolikusnak is. Lapunk pontosan három éve indult. Illetve 3 éve és 3 hete, mivel az első kereken három hét során még csupán a Facebook-oldalunkon publikáltuk cikkeinket. Érzések, benyomások és összegzés a mögöttünk hagyott időszakról, és egy pici előretekintés.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Ha valaki azt kérdezi három éve, hogy lesz-e Szabad Pécs egy, két, három, vagy öt-tíz év múlva, azonnal és határozottan azt válaszolom: lesz. Minden ezzel kapcsolatos kétség azonnali eloszlatására alkalmas módon hangsúlyozva a lesz-t.
Persze, meg is kérdezték. Sokan és többféleképpen. A válasz pedig mindig a fenti volt.
Még akkor is, ha semmi, de tényleg semmi okom, semmi okunk nem volt arra, hogy ebben reálisan bízzunk. És akkor is, ha ennél a lesz-nél vagy persze, hogy lesz-nél azonnal beindult egy tucat légkalapács a fejemben. Vagy éppen valami őrült metáldobos kezdett rá ott bent blast beat szólóba.
És most itt vagyunk. Három évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon indult el a Szabad Pécs hírportál. Pontosan három éve és három hete írtuk meg az első cikket, akkor még csak a Facebook-oldalunkon. Ahol a működésünk első három hetében publikáltuk cikkeinket.
A hármas számmisztikát tudom folytatni: a Szabad Pécset ugyanis hárman alapítottuk.
A másik két alapító ma máshol dolgozik. Katus Eszter nagyszerű anyagokat ír és szerkeszt az ország egyik legjobb és legfontosabb internetes oldalán, a tényfeltárással és oknyomozással foglalkozó Átlátszón. Nimmerfroh Ferenc pedig elvállalta a Pécsma és a Pécsi Hírek főszerkesztői feladatait.
A hozzánk akkor egy hónap után, negyediknek csatlakozó Mester Zoltán ma az Emberség Erejével Alapítvány sajtósa.
Nélkülük más lett volna minden.
A 2017 nyarára ötfőssé lett szerkesztőségből mára ketten maradtunk. A Szabad Pécshez akkor, 2017 nyarán csatlakozó Gűth Ervin, és én magam.
Ha most kérdezné meg valaki, hogy leszünk-e, lesz-e még Szabad Pécs egy, kettő, három, vagy éppen öt-tíz év múlva, a válaszom ugyanolyan optimista “persze, hogy lesz” lenne.
A tucatnyi légkalapács és a grindcore dobos persze most már együtt zenélnek a fejemben, nem is külön-külön.
Több más okból mondanám ugyanazt, mint akkor. Egyrészt azért, mert a tavaly november végi kényszerű, végül csak egyhetes teljes leállásunk fontos vészjelzés volt, aminek nagyon komoly oka volt, az, hogy a hosszabb távú finanszírozás nem látszott semmilyen módon. Másrészt, azért, mert azok nagyon nagy része akik addig és akkor segítettek, ma is velünk vannak, de továbbra sem nőtt olyan természetes módon a támogatóink száma, ahogyan azt a kezdetektől reméltük.
A legfontosabb oka azonban annak, hogy nem lehetünk nyugodtak, az nyilvánvalóan az, hogy darabjaira kezd esni a világ körülöttünk, sőt bizonyos értelemben egy-két hét alatt darabjaira is hullott. És ma nem lehet megmondani azt, hogy ennek mikor és hol lesz a vége, mikor és hogyan lesz visszarendeződés.
Egyelőre nem azt látjuk, hogy lenne bárkinek is igazi és valódi ötlete arra, hogy a világunkat legalább annak a kerékvágásnak a nyomába helyezze vissza, ahol voltunk.
Az biztos, hogy most úgy tűnik, a világ nem lesz olyan mint volt. Talán sosem, egy jó darabig pedig még biztosan nem. Ami sok tekintetben talán jó is, de nagyon sok mindenben nem jó. Elsősorban azért nem, mert nagyon sokan veszíthetünk el számunkra fontos embereket.
Vagy mert voltak olyan szokásaink, amiket szerettünk, és amelyeket egy időre elfelejthetünk. A kézfogás, az ölelés, a vállveregetés, a hátbaverés. Vagy éppen a közösségi élmények. A koncertek, a mozik, a kávézók, éttermek, a strandon a fűben heverészés. És amik így, ebben a formában és együtt eddig is a legjobban hiányzott akkor, amikor nekünk bárki, aki fontos, máshol kezdte el élni az életét, és nem ott, a közelünkben, ahol eddig élt.
Én e tekintetben szerencsés vagyok. A jövőt úgy kezdem el élni, hogy voltak tapasztalásaim az új világról. A generációm sokkja a külföldre vándorlás. A Szabad Pécs működtetése pedig a kezdetektől a bizonytalanság legkülönbözőbb fokán lélegző tevékenység.
De itt vagyunk, három év múltán is. Kizárólag az olvasóknak, a bennünk ma is megbízó informátoroknak, azoknak a nem szabadpécses újságíró kollégáknak, akik segítik a kezdetektől a cikkeink megosztásával, idézésével a munkánkat, a családtagjainknak, és nyilván egy részben a munkánknak és a hitünknek is köszönhető. A szakmába és az emberekbe vetett hitről is beszélek természetesen. És persze kellett még a részünkről kitartás, józanság, állhatatosság is.
A Szabad Pécset azért alapítottuk, mert nem szerettünk volna, és nem akartunk mást csinálni, mint addig. Mint az azt megelőző 10, 12, 15-20 évben. És nem akartunk mást csinálni, mint amiről azt reméltük, hogy értünk hozzá. Láttuk, hogy mi történik a magyar sajtóval. Láttuk, hogy mi történik a magyar vidéki sajtóval. Láttuk, hogy mi történik körülöttünk helyben és az országban. Láttuk, hogy mi történik azokkal, akik megpróbálnak tisztességesen dolgozni a mi szakmánkban. Láttuk, hogyan szűkül az a tér, amelyben a mindenkori hatalomtól független, valódi újságírók dolgoznak. És tudják, mit? Az előző mondat nem azokról szól, akik ebbe a körbe nem tartoznak bele. Ez rólunk szól. Akik mindig és minden helyzetben megpróbáltuk a lehető legtisztességesebben végezni a munkánkat.
Ezt a nagyon szép, nem könnyű, de egyébként meg rém egyszerű munkát. Van néhány szabály, a legtöbben ennek egy részét már nagyon, nagyon korán megtanulják. Otthon, az iskolában, a templomban, a grundon. Nekünk csak nem szabad ezeket elfelejteni, és hozzá kell venni néhány nagyon fontos szakmai szabályt. És már kész is az a kisokos, amire szükségünk van. Betartani nehezebb, mint tudni. De mivel van ez másképpen?
A Szabad Pécs megkapta az első Népszabadság-díjat, megkapta a MÚOSZ által alapított első Magyar Sajtódíjat. Bekerültünk a legbátrabbaknak mondottak közé, bekerültünk az első Szabad-díj szakmai jelöltjei közé. A Szabad Pécs szerkesztőségének tagjai számos fontos hazai konferencián és beszélgetésen vettek részt.
Részesei voltunk három egymást követő mentor-mentorált programnak, amit a Transparency International Magyarország Alapítvány szervez meg rendszeresen, Magyarországra delegált nagykövetek finanszírozásának a segítségével. Ezekből fontos anyagok is születtek.
Számos, sőt nagyon sok nemzetközi interjút adtunk, idéztek minket, vagy hivatkoztak ránk a világ legkomolyabban jegyzett lapjaiban, rádióiban, tévéiben, és sok olyanban is, amelyet talán itthon nem ismernek, de az adott országban vagy régióban kifejezetten ismertek és elismertek. Ezek nagyon kis részéről számoltunk be olvasóinknak, mert a legtöbb esetben a napi munka fontosabb volt, és mert ezek részben sajnos a magyarországi helyzetnek is szólnak, csak részben a mi munkánknak. És még mi is, akik abból próbálnak megélni, hogy szövegeket alkotnak, kifejeznek, bizony bajban vannak, amikor magukról kellene ilyen büszkélkedő cikkeket írni.
Sokan a Szabad Pécs működésének is betudják, hogy Pécsett kétharmados ellenzéki győzelem született. Illetve, hogy Pécs és Baranya adta az egyetlen független, közvetlenül megválasztott országgyűlési képviselőt.
Igen, ebben talán tényleg van valami. De az újságíró nem azért dolgozik, hogy elismerést és díjakat kapjon, vagy hogy konferenciákra hívják. És főleg nincsenek és nem lehetnek konkrét poltikai céljai. Hatunk, és tudjuk, hogy van hatásunk. Hogy akár egy-egy cikkünknek lehet sok szempontból is döntő jelentősége és hatása, akár egy-egy ember életére, karrierjére, akár egy kisebb vagy akár nagyobb közösség életére.
A cél azonban sosem lehet a hatás, amit egy-egy, vagy több cikk, vagy a mindennapi munkánk kivált. Nekünk csak azt kell tudni, hogy az, amit megírunk, az hír-e. Ahogyan megírjuk, az megfelel-e annak, amit a szakmáról és az életről gondolunk. Ez az, amire utaltam már fent is. Az ok a legfontosabb, az okozat kevésbé az, de persze bizonyos esetekben kell mérlegelni is. Mert az, ami két szerkesztőséget vagy két újságírót valóban megkülönböztet egymástól, az a legkevésbé a stílus, az, hogyan bánik a szavakkal, vagy hány elütése van. Ami megkülönböztet, az a felelősség. Mi ehhez tartjuk magunkat.
Életem legsűrűbb időszaka volt az elmúlt három év. Soha, egyetlen percig nem éreztem azt, hogy megbántam volna, hogy elkezdtük a Szabad Pécset. Soha nem bántam meg, hogy kitettek az előző munkahelyemről. Egy percig nem voltam miatta sem szomorú, sem boldogtalan. A hátrahagyott szakmaiságot sajnáltam, és azt, amiről tudtam, hogy ott következni fog.
Nagypéntek van. A keresztre feszítés napja. A keresztre feszítésé, amelyet sokan és sokféleképpen magyaráznak és sokan helyeznek a középpontba.
Pedig az igazi lényeg a megváltás és a feltámadás volt mindig is.
Ebből a szempontból, ha nem is szakrális, hanem éppen hogy, nagyon is profán módon, de érzek párhuzamot.
Ami fontos volt a Szabad Pécs előtt, az a tanítás volt, amit kaptam, ami pedig a végén történt, az megtörtént. Nem volt elkerülhető, és nem is akartam elkerülni. Sokkal fontosabb volt az, ami utána következett.
Ma pedig már a legfontosabb az, hogy ebben a széthulló világban is megpróbáljunk szólni önökhöz. Elmondani, mit látunk és hogyan látjuk. És elmondani azt is, amit csak kevesen mondanak el, pedig fontos lenne. Hátha segíthetünk.
19? Lapot!
