Így ilyenek nem is hangoznak el az egyetemek alapítványi fenntartásba kerülése kapcsán. Gazdaságiak annál inkább, utóbbiak azonban messze nem indokolják a minisztérium által párhetes határidővel az egyetemek elé tolt modellváltási „javaslatot”. Az egyetem vezetői mintha maguknak (is) próbálnák bizonyítani, szükséges az alapítványi átállás, ezért gazdasági érvekbe burkolózva igazolják azt. Közben elfeledkeznek minden másról, ami most cérnaszálon lóg: az egyetemi autonómia, az oktatás szabadsága, az önkormányzatiság és a demokratikus döntéshozatali folyamatok. A kérdés: mikor szakad el a cérna, és mi lesz azzal, ami a sárba hull?
A cikk a hirdetés után folytatódik
Január 29-én a Pécsi- és Szegedi Tudományegyetem Szenátusa is megszavazta, tárgyalásokba kezdenek az alapítványi átállásról a fenntartó Innovációs- és Technológiai Minisztériummal (ITM). Míg Pécsett minősített (tehát minimum kétharmados) többségre volt szükség a döntés meghozatalához, Szegeden elég volt az egyszerű többség is. Ott ez éppen meglett (29 igen, 16 nem, 7 tartózkodás mellett), ráadásul a nyilvánosságra került felvételek alapján a szavazást megelőző percek meglehetősen kaotikusan zajlottak, így az sem bizonyos, hogy a szenátorok tisztában voltak azzal, pontosan mire szavaznak. Szegeden a hallgatói képviselők nem támogatták a modellváltást (a nyilvánosan elérhető lista a szavazó szenátorok neveivel itt megtekinthető – Szegeden tehát nem csináltak titkot a a név szerinti listából, Pécsett viszont megtagadták lapunktól, a sajtótól a nevek és szavazatok nyilvánosságra hozatalát). Pál József, az SZTE Doktori Tanácsának szenátusi képviselője a tanácstagok véleményével ellentétesen megszavazta a modellváltást, majd lemondott tisztségéről. Szajbély Mihály, az SZTE BTK professzora beadványban tett panaszt, és kérte az egyetem vezetését a szenátusi ülés megismétlésére.
A kötött mandátum se kötött
Mindkét egyetem szenátusi ülésén kiderült, a szenátorok egy része nem érzi kötelező érvényűnek, hogy azt az álláspontot képviselje, amit a képviselete alá tartozó Kari Tanács korábban megszavazott.
Ahogy Almási Gábor szenátor (PTE TTK) fogalmazott: „A kötött mandátumtól mindenki eltérhet, ha erről meggyőződik, tehát a kötöttség csak a közösség iránti elkötelezettségig tart.” Így az is elképzelhető, hogy (Szegedhez hasonlóan, ahol 6 szenátor tett így), több szenátor a Kari Tanács döntésével ellentétesen szavazott.
A PTE Szenátusa nem támogatta a javaslatot, hogy a tagok név szerint szavazzanak. A lista továbbra sem nyilvános, így egyelőre csak sejteni (illetve a felszólalások, korábban tett nyilatkozatok alapján következtetni) lehet arra, végül ki, hogyan szavazhatott a pénteki ülésen.
Az EHÖK tíz és a Doktorandusz Önkormányzat (DÖK) egy képviselője, január 21-i nyilatkozatuk értelmében, valószínűsíthetően igennel szavazott a modellváltásra, vagy ha nem egységesen szavaztak, a többségük egészen biztosan.
Az EHÖK-öt korábban komoly kritikák érték a hallgatók részéről, ugyanis míg az oktatók és dolgozók az Összdolgozói Értekezleten és a Kari Tanácsokon is elmondhatták véleményüket a modellváltással kapcsolatban (és ezeket többé-kevésbé képviselték is a szenátorok), a karok hallgatói önkormányzatai és az EHÖK képviselői semmilyen formában nem törekedtek az általuk képviseltek álláspontjainak felmérésére, és arra sem tettek ígéretet, hogy a hallgatók széleskörű bevonásának hiányában tartózkodnának a szavazástól. Ezért a hallgatók közül sokan megkérdőjelezik az EHÖK szavazatainak legitimitását. Ez azért fontos, mert bár első ránézésre simán összejött a kétharmados többség a Szenátus döntéséhez, ez valójában az EHÖK szavazatain múlhatott. Amennyiben – a hallgatói kéréseknek megfelelően – tartózkodtak volna, nem lett volna meg a határozat elfogadásához szükséges minősített többség.
A modellváltást ellenző egyetemi szerveződés (free PTE) már a kezdetektől a feszített tempót és a széleskörű egyeztetések hiányát kritizálta. Ennek pótlására két összegyetemi plénumot szerveztek, valamint összeállítottak egy véleményfelmérő kérdőívet is. Ez végül a Szenátusi Ülést megelőző héten a Neptun rendszerén keresztül (ez biztosította, hogy csak a PTE oktatói, hallgatói és dolgozói, és csak egyszer, tölthessék ki) minden egyetemi polgárhoz eljutott. A pénteki szenátusi ülésig beérkező válaszok szerint 83-an támogatták (6%), 1161-en ellenezték a modellváltást (78%), míg 245-en bizonytalanok voltak vele kapcsolatban (16%). A kérdőívet kitöltő dolgozók 69,3%-a, a hallgatók 80,93%-a, az oktatók 69,91%-a tehát elutasította a PTE alapítványi fenntartásba kerülését. (Az eredmények részletes elemzése itt megtekinthető.)
A szenátusi ülésen a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének álláspontját Hausmann Péter ismertette (az FDSZ nem rendelkezik szavazati joggal a szenátusban), aki elmondta, a szakszervezet nem támogatja a modellváltást. Lamár Ibolya, a Közalkalmazotti Tanács képviselője hozzátette, „az egyetemen dolgozó 2300 nem-oktató közalkalmazott tud a legkevesebbet az átalakításról, holott pont az ő sorsukat befolyásolhatja a leginkább a modellváltás.” A széleskörű egyeztetések hiányában ő is elutasította a tárgyalások megkezdését.
Nyilatkozatban kérjük a minisztériumot, hogy „törekedjen”
A Szenátus tagjai végül abban a „reményben” szavazták meg a két részből álló nyilatkozatot, hogy az abban foglalt peremfeltételek maradéktalanul teljesülni fognak. Arra azonban, hogy ezeknek az ITM eleget fog tenni, semmiféle garancia nincs, ezt a nyilatkozatot előterjesztő Miseta Attila rektor sem tagadja. Jól jelzi a helyzet abszurditását a modellváltás feltételeit tárgyaló határozat főmondati állítmánya is: „törekedjenek”.
A második határozati javaslat bevezető mondata ugyanis így szól: „A Szenátus felhívja az Egyetemet a modellváltásra irányuló tárgyalásokon képviselőket, hogy az ez idő szerinti és az alapítványi fenntartóval folytatandó tárgyalások során törekedjenek az alábbi szempontok érvényesítésére!”
A határozati javaslat ezt követően 12 pontban részletezi azokat a peremfeltételeket, amikhez az egyetem szándékai szerint képviselőik ragaszkodni fognak a tárgyalások során. A határozat szövege itt olvasható. A javaslatot 34 igen, 2 nem és 2 tartózkodás mellett fogadta el a Szenátus.
Ezt követően döntöttek arról, a fenti feltételek mellett támogatja-e az egyetem a modellváltást. A szándéknyilatkozat így szól:
A Pécsi Tudományegyetem Szenátusa támogatja, hogy a rektor és a kancellár kezdeményezze a fenntartónál a Pécsi Tudományegyetem állami fenntartású felsőoktatási intézményből a felsőoktatási modellváltás során közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványi fenntartású felsőoktatási intézménnyé alakítását, annak érdekében, hogy az Egyetem forrásait bővítse és megvalósítsa az Intézményfejlesztési Terv célkitűzéseit.
Az átalakulás során biztosítani kell, hogy a Klinikai Központ az orvos- és egészségtudományi képzésben, kutatásban és a betegellátásban betöltött szerepének megőrzése érdekében a Pécsi Tudományegyetem, mint modellváltó egyetem integráns része maradjon, ellátva országos és regionális szerepét az egészségügyi szolgáltatási rendszerben, illetve annak központi közigazgatási szervek által szervezett kapacitásgazdálkodásában.
Ezt szavazták meg végül a szenátorok 29 igen, 9 nem és 1 tartózkodás ellenében. Ennek értelmében az egyetem rektora és kancellárja megkezdik az egyeztető tárgyalásokat az ITM-mel, és – a terveknek megfelelően – a 2020/21-es őszi félévet a PTE már új, alapítványi fenntartású formában kezdheti meg.
Sem a befizető, sem a rászoruló karok nem elégedettek a jelenlegi helyzettel
A döntést megelőző hetek folyamán a kari fórumokon és az önszerveződő plénumokon, valamint a Szenátusi Ülésen folyó vita során is felszínre kerültek azok a problémák, amik jelzik, sem a modellváltást ebben a formában támogatók, sem az azt ellenzők nem elégedettek az egyetem jelenlegi működésével. Abban tehát egyetértés van a karok között, hogy a PTE jelenlegi formájában nem tud hatékonyan működni és gyarapodni sem. Ahogy Rappai Gábor (KJK) fogalmazott: „Az integráció óta eltelt 20 év alatt a különböző szervezeti egységek különbözőképpen járultak hozzá a PTE forrásszükségleteihez.” Ez azt jelenti, hogy a gyakorlatban voltak olyan karok, amik többletforrást termeltek, ezzel pedig kisegítették azokat a karokat, amik nem tudtak a működésükhöz elegendő bevételhez jutni. Ez sem a befizető sem a rászoruló karok számára nem ideális megoldás.
Abban is egyetértés van, hogy egy alapítványi átállás akár javíthatna is az egyetem jelenlegi helyzetén. Ez, valamint a minisztérium által beígért többletforrások jelentek meg elsősorban a modellváltás melletti érvként a szenátusi ülésen is. A „lehetőség a hatékonyabb működésre” sokak szemében egy fejlődő, bővülő egyetem létrejöttének lehetőségét jelenti, ami nem csak az egyetem, de a város és a régió helyzetén is javítana.
Jó, de mi lesz az autonómiával?
Ugyanakkor – ahogy arra a pénteki ülésen többek között Heidl György (BTK) és Kőhalmi László (ÁJK) szenátorok is felhívták a figyelmet – a minisztérium által kínált modellváltás kérdése nem tárgyalható pusztán gazdasági szempontok alapján. Ha ugyanis csak ezek alapján születne döntés, nem lenne indokolt a feszített tempó sem.
Miért tartotta fontosnak a minisztérium, hogy két félév között, a pandémiás helyzet közepén, amikor az egyetemen hónapok óta online zajlik az oktatás és a döntéshozatal is, néhány hét leforgása alatt döntsön az egyetem szenátusa a modellváltás érdekében folytatott tárgyalások „kezdeményezéséről”? Kőhalmi László érvelésében, ha valóban csak a gazdasági hatékonyság növelésének céljából tartaná fontosnak a minisztérium az egyetemek alapítványi fenntartásúvá való átszervezését, a folyamat azzal is kezdődhetne, hogy maga az egyetem választ 5-7 embert, akik kuratóriumi tagok lesznek. Ezzel biztosított lenne, hogy a kuratóriumban az egyetem érdekei legyenek képviselve.
Most nem erről van szó, az egyetemek felülről kapott határidők szerint eljárva, a minisztériumot hatalmazzák fel arra, hogy összeállítsa a kuratóriumokat, amik az átállást követően az egyetemek legfőbb irányító szervei lesznek. A szenátusok tehát úgy bólintottak rá a modellváltásra, hogy arra vonatkozóan sem rendelkeznek információval, szeptembertől kik fogják vezetni az intézményüket. Ez pedig nem elhanyagolható részletkérdés: az elkövetkező 5-10-20 évben ugyanis azok a tudósok (?), politikusok (?), üzletemberek (?) fogják meghatározni a magyar felsőoktatás irányát, akiket a tavasz folyamán a minisztérium kuratóriumi taggá nevez ki.
Az, hogy egy egyetem állami fenntartású felsőoktatási intézményből közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványi fenntartású felsőoktatási intézménnyé alakul, azt jelenti, hogy azok az állami források, amik eddig közvetlenül az egyetemhez érkeztek, ezentúl az egyetemet működtető alapítvány kezelésébe kerülnek. Az alapítvány gyakorolja tehát a fenntartói jogokat, a kuratórium tagjai (akiknek kinevezése korlátlan időre szól) átírhatják az egyetem Alapító okiratát, és munkáltatóként eldönthetik azt is, ki dolgozhat vagy nem dolgozhat az egyetemen.
Bár a Nemzeti Felsőoktatási Törvény garantálja az oktatás szabadságát, arra lehetőséget ad, hogy egy magánintézmény (tehát például egy alapítványi fenntartású egyetem) világnézetileg elkötelezettnek vallja magát, és ezzel összefüggve meghatározza milyen oktatás folyjon a falai között. „Én nem szeretnék ilyen rendszerben élni” – mondja Kőhalmi László – „volt már itt ilyen rendszer, kommunizmusnak hívták”.
Az új, piaci alapú rendszerben nehéz helyzetbe kerülhetnek azok a karok, amelyeknek kicsi a tőkebevonzó képessége, és annak a veszélye is fennállhat, hogy ezek képzései idővel megszűnnek – így akár fontos kutatási területek is kiesnének a magyarországi akadémiai közegből. „Nem lehet pusztán gazdasági szempontok alapján leépíteni egy tudáskultúrát.” – mondja Kőhalmi, és hangsúlyozza: „A mi kultúrmissziónk, hogy a társadalmi mobilitást lehetővé tegyük”. Egy piaci alapú modellváltás esetén ez a szerep kisebbedhet, csorbulhat, vagy szélsőséges esetben teljesen meg is szűnhet, ennek pedig beláthatatlan következményei lennének.
Megengedhetetlen – de mi megengedjük
Nem ismeretlen tény, hogy az eddig modellváltáson átesett egyetemek mindegyikén (hol kisebb, hol nagyobb mértékben) csorbult az egyetem autonómiája. Az sem titok, hogy a kuratóriumokba a minisztérium kormányközeli politikusokat és üzletembereket ültetett. Azt sem tagadhatja (és nem is tagadta) az egyetem vezetősége, hogy a modellváltás siettetése nem kedvez a demokratikus folyamatoknak. Az is tény, hogy az „önkéntes kezdeményező” szerepét a minisztérium osztotta az egyetemekre, akik így attól való félelmükben is dönthettek a váltás mellett, hogy amennyiben nem így tesznek, retorziók érhetik őket.
Az, hogy a minisztérium modellváltáshoz köti az állami források emelését, számos morális kérdést felvet. Az, hogy az egyetemek úgy lépnek bele a tárgyalásokba, hogy fogalmuk sincs, pontosan mire, kikre mondanak „igen”-t, szintén erősen problémássá teszi a modellváltás elfogadásának legitimitását.
Az, hogy a szenátusi ülésen a rektor, és a modellváltást egyébként nyíltan támogató szenátorok szájából is elhangoztak olyan kijelentések, miszerint, „ezt az ajánlatot nem ezüsttálcán kaptuk”, „vannak kockázatai”, „ez egy bonyolult, nehéz helyzet lesz”, „semmit nem tudunk hosszútávra megígérni”, „ma az egyetem falain belül és az egyetem falain kívül sem tud garanciát adni senki semmire”, illetve „megengedhetetlen hogy ez az egész ilyen határidőkkel rendeződjön” – majd megszavazzák a modellváltást, felveti a kérdést:
Vajon a PTE vezetői valóban fontosabbnak tartják a minisztériumi igényeknek való megfelelést a nyílt, demokratikus vitánál és a saját egyetemük autonómiájánál?
