Balogh Robert jegyzete, nem kifejezetten húsvétra.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Rábukkantam egy Netflixen futó dokumentumfilmre, amely egyszerre adja meg a tényfeltárás élményét, s egyre nagyobb, gyakorlatilag globálissá kifutó svindliket leplez le, s közben feszegeti a műfaji határokat – mit nézek, öko-thrillert vagy természetfilmes krimit? – emellett azon kapom magam, hogy azt ismételgetem, hogy ha ennek csak a fele igaz (és úgy tűnik, nemcsak a fele), akkor ki fogunk halni. Mármint mi, homo sapiensek, a magunk teremtette civilizációval együtt. De miért?
Ali Tabrizi 1993-as születésű, Délkelet-Angliából származik, és gyermekkorában rajongott a tengeri élővilágért. Ahogy sokan mások is vele együtt, Jacques Cousteau búvárpalackos filmjei miatt szerettem meg én is a tengerbiológiát. Kamaszként még medencei búvárúszásra is eljártam fél évig, de csak fiatal felnőtt koromban sikerült egy Vörös tengeri korallzátony mesevilágában pár napig búvárpipával a számban elidőzni, és tényleg olyan csodálatos, mint ahogy Cousteau kapitány megmutatta. A halrajok, a sokféleség, a színek… Napokra visszacsöppentem a gyerekkorom vágyott világába.
Ali Tabrizi feleségével együtt alapította meg a Disrupt (bomlasztás) filmstúdiót, ez a sokkoló dokumentumfilmje akár meg is hozhatja számára a világhírt. De lehet, hogy le fogja lőni valaki. Ez is, az is beleférhet. A film szerkezete alapján kifogástalan szórakoztatóipari termék: folyamatosan leleplez, előbb csak közkeletű igazságokat cáfol meg, majd egyre súlyosabb, kegyetlenebb összefüggésekre bukkan. Egyre fájdalmasabbá válik a film. Közben látjuk az alkotót, hogy őszintén megrendül többször is. De mi is ez a fájdalom, amit vele érzünk? Nem egy tengeri teknős orrából bányásznak ki egy már majdhogynem betokosodott műanyag szívószálat, hanem elmondja a miérteket.
A kezdettől indít: ő maga is részt vett a tengerpartok takarításában, ezért vágott bele a filmforgatásba, amely a műanyagszennyezés óceánra gyakorolt hatásáról szól. Elhangzik egy adat: a műanyagszennyezés 0,03%-át teszi ki a szívószál. Akkor miből áll a többi? A kérdés egy részére tudjuk a választ, és amire nem? Azt áll neki kinyomozni Ali, és sok mindenre rátalál közben. Forgat a delfinek és bálnák tömeges irtásáról, mert ez érintette meg először. Értelmetlen és tömeges gyilkolásról kapunk híradásokat. Én tudtam a japánok felfoghatatlan kegyetlenkedéseiről. Tudtam a világ tengereinek túlhalászatáról, de amikor olyan tényekkel szembesít a film, hogy 200 éve egyetlen német halászhajó fogott annyi laposhalat, amennyit, ma az egész német halászflotta, akkor azon elgondolkodtam. Min is? Mert annyi információt kap a néző, hogy csak csodálkozik. Amikor azt halljuk, hogy túlhalászat, akkor nem gondolunk bele, hogy ez ténylegesen mit jelent. Hogy akár az eredeti halállomány 94 %-a van, ahol már hiányzik. És igen, látjuk az interjút a halászhajón rabszolgaként tartott kényszermunkásokról. Megmutatja milyen, amikor egy cápát leölnek az uszonyáért, s visszadobják a vízbe, rejtett kamerával megmutatja, hogy hol árulják ezt a terméket, de ami még ennél is nehezebben emészthető, amikor egy ábrával láttatja, hogyan bomlik fel az óceáni életközösség.
A film mérsékelten esztétizál, mérsékelten borzaszt el a kegyetlenség nyílt ábrázolásával. Annál sokkal többre vállalkozik. A nézőt annak a kimondására sarkallja, hogy etikátlan és emberellenes cselekedet a tengeri halászat. Aki halat eszik, az delfint, cápát öl – járulékos veszteségként minden egyes hálómerítéssel átlagosan tíz delfint, s így részt vesz a Föld gátlástalan, anyagi haszon miatti elpusztításában. Elsőre ez kissé keménynek tűnik. De Ali megmutatta, amit eddig is sejteni lehetett, hogy nem létezik fenntartható halászat. Követjük ezt a fiatal dokumentumfilmest, aki egy globális korrupciós hálózatot tárt fel. Aki a film megtekintése után bűntudat nélkül le tud nyelni egy falatot is a tenger gyümölcseiből, az azzal a tudattal teheti, hogy a saját és gyerekei jövőjét zabálja fel. És még finoman fogalmaztam.
Szóval onnan indult Ali, hogy a tengerpartot takarította, és látta a sok szemetet, hát tenni akart valamit a tengereket szennyező műanyagok ellen. A nyomozással arra jutott, hogy tengerben lévő műanyagok 46%-a származik a tengeri halászatból és horgászatból. Tehát nem csupán a folyókból a tengerbe sodródó mikroműanyag pusztít, hanem a járulékos, halászatból eredő szennyezés is. A fenékvonóhálós halászat nyomán elsivatagosodó tengerfenék mérete pedig nem összevethető az esőerdők pusztításával – ami ellen világszerte tiltakozások vannak – hanem többszöröse annak. Ez a vonóhálós halászat olyan, mintha vaddisznóra úgy vadásznánk, hogy közben kiszántjuk a fákat is. És ahogy néztem, ez a baromi hatásosan felépített szórakoztatóipari termék széles körben képes rádöbbenteni embereket arra, hogy az óceánok életének csodája nem az emberi életről szól csupán, hanem a bolygó jövőjéről. Nagy szavak ezek, de a film alapján ez a helyzet. Mindezt úgy érte el az alkotó, hogy kevésbé látványosan fogalmaz, mint egy David Attenborough-alkotás, és nem ér fel sem a Koyaanisqatsi – Kizökkent világ, vagy a Barakka költészetig elemelt látványvilágával, s ugyan kicsit tovább jut, mint amit 50 éve mondanak a tengerbiológusok (nincs fenntartható halászat), mégis az egyik legfontosabb alkotás, amit az elmúlt években láttam. Mert hangsúlyozottan nemcsak az emberi jogokról szól a film, nemcsak az állati jogokról, hanem a bolygóról, s mindezt iszonyatosan precízen, közérthetően teszi.
Nem szóltam még a mellékfogások tényéről. Olyan halfajokról, cápákról, delfinekről, teknősökről, amelyek vagy akik csak úgymond beleakadtak a hálóba, rosszkor voltak, rossz helyen. Hát ezért ebbe ők belepusztulnak. A haltenyésztésről sem szóltam, amelyben egy kiló tenyésztett halhúshoz 1,2 kiló vadhalhúsra van szükség, mert abból készül a táp, meg halolaj, ami a táplálásukhoz kell. Becslések szerint a skót lazactenyésztés annyi szerves, szennyező anyagot termel, mint az összes skót ember együttvéve. A tenyésztett lazacok fele elpusztul betegségekben, klamídia, tetvek, vérszegénység… A tenyésztett halak húsa szürke lenne, de megfestik őket rózsaszínre. Ezt is tudtam, csak így együtt…
A ráktenyésztés szintén környezetpusztító, mit nekünk mangrove erdők! A ráktáp pedig éppolyan, mint a véres gyémánt. A thai halászat az egyre rosszabb fogások miatt a rabszolgamunkán alapul. A Feröer-szigeteken elmondja egy bálnavadász, hogy inkább öl meg egy bálnát, mint 2000 csirkét. Az nem jut eszébe, hogy lenne más megoldás is. De ez már vega-agresszió lenne?
A film csúcspontja számomra az egészséges ételnek reklámozott tengeri halak mérgező hatásáról szólt (ez is köztudott, de ennyire plasztikusan elmondva hatásos). Amikor egy tudós (Dr. Michael Greger, fizikus) beszél arról, hogy a tengeri táplálékláncban felgyülemlenek a mérgező nehézfémek, pl. a higany, vagy hasonlóan káros anyagok, mint a dioxin, vagy a PCB is felgyülemlik, mert az algát megeszi mondjuk egy apró krill, a krillt egy apró hal, azt egy kis hal, amit egy nagyobb és még nagyobb, így koncentrálódik a mérgezés. Szerinte tiszta hal nem létezik, csak szennyezett és még szennyezettebb, mert minden ipari szennyezés a halakban halmozódik fel, illetve azokban, akik e halakat elfogyasztják. Ja és a vegán poén a film vége felé: az omega-3 zsírsavakat sem a halak termelik, hanem az elfogyasztott algákból nyerik ők is. Tehát együnk algát! – mondja egy tengerbiológus. Meg ott a lenmagolaj – teszem hozzá én.
A filmben nyilatkozó Sylvia Earle tengerbiológus, ha nem is annyira közismert Magyarországon, mint Jane Goodall etológus (aki a csimpánzok szociális és családi életének megmutatásával tágította a világlátásunkat és akár az önmagunkról alkotott csalóka képet is átfestette és olyan szelíd és bölcs a mosolya), de személye éppoly fontos a világban, a filmet az ő neve és az elmondott szavai hitelesítették az angolszász közegben. Fenntartható halászat nem létezik írom le sokadszorra. Aki tengeri halat eszik, legyen az tonhal, durbincs, vagy csak halrudacska, olajos hal, az a bolygó ellen vét. A halászhajók halálgyárak. A filmben ilyen mondatok hangzanak el, sőt, még ilyenebbek: sok környezetvédő csoport nem akarja megoldani a problémát (vadászat, halászat, húsevés), hanem kihasználja azt, és csak jóérzést árul. Mert ez üzlet. A valódi megoldások sokszor kényelmetlenek. Az önkorlátozás példának okáért.
Tudom, hogy nem a magyarországi tengeri halfogyasztás következményei miatt borult fel a az óceánokban egykor létező biológiai egyensúly. De, például Libéria tengeri vizeit érinti az illegális halászat ténye, ahol egyre kifinomultabb módszerekkel lerabolják a halállományt. Az egyik nyilatkozó azt mondta, ez olyan, mint az aranyláz. Szabadrablás folyt a közelmúltig, most már figyelnek rá felfegyverzett hadihajókkal, az illegálisan halászókat pedig megbüntetik. Az ipari halászat miatt a tengerpartokon korábban halászatból élők már nem, vagy egyre nehezebben élnek meg ebből a tevékenységből. Afrikába a víztől akár 1600 km-re is elért a hatás, sok helyen vadászni kezdtek, és a vadhús kereskedelem (bozóthús) vezetett az ebola-járványokhoz.
Az MTI minapi híre szerint 39 újabb cápa és rája faj került a veszélyeztetett kategóriába, így már 355 van veszélyben. Ki tudja, milyen is egy hegedűrája? Hát a sasrájáról ki hallott? Ezek akár egy szürreális mesefilm szereplői is lehetnének, úgy halnak ki, hogy a szűk szakmai közegen kívül nem is nagyon tudunk a létezésükről.
Az ember a legkegyetlenebb állat. – mondta Friedrich Nietzsche. De Vörösmarty is tudott ilyeneket írni kicsit korábban, mint a német filozófus-költő: sárkányfogvetemény. Nagyszerű dokumentumfilmek léteznek, néha az alkotóik úgy tesznek, mintha nem tudnának a többiek működéséről.
A Fenntartható halászat igazi arca címmel fut magyarul a SEASPIRACY (a címet a COWSPIRACY ihlethette, amely a Fenntarthatóság titka címmel fordítottak és az állatkísérletekről nyújtott szintén megdöbbentően tág képet). A most taglalt korhatáros alkotást – 16 éven felülieknek ajánlott – a Netflix mutatta be. De emlegethetnénk még egy Oscar-díjas alkotást 2009-ből (ki emlékszik még rá), Az öblöt, amely annyira torokszorító, a japán delfinvadászatot tematizálta. Léteznek filmek amelyek a méhek kipusztulása esetén katasztrófát jósolnak, de a film láttán azt kell mondjam, hogy mi itt a szárazföldön csak egy morzsáját képezzük a földi biomasszának. A filmben annyira szemléletes volt, ahogy egy lazacfarmon dolgozó melós azt mondja, hogy ő nem enne ezekből a farmon tartott lazacok húsából. Meg az is szemléletváltoztatásra késztető, ahogy bemutatta, hogy a konzerveken szereplő címkék csak a marketing elemei. Bio-öko-delfinmentes. Ezt még azóta is próbálom emésztgeni.
Újra meggyőződtem a Seaspiracy-ból, hogy a tonhalak gyönyörű állatok. Ahogy a delfinek is azok. A cápák is. De ha csúnyák lennének, vagy átlagosak, vagy csak az anyukájuk látná őket szépnek, akkor sem kellene megenni őket. Nem azt mondom, hogy húsvétra szedjünk mindenkinek egy csokor ibolyát és azt eszegessük az ünnepi asztalnál, de hozzáteszem, nem ártana! Legyek megengedőbb? Nem kell húsz év, és a rovarburger lesz a trendi!
