A pécsi önkormányzat az Északi Várfalsétányon lévő kopjafához szervezte a nemzeti gyásznapon, az ‘56-os forradalom és szabadságharc leverésének évfordulóján, az áldozatok előtt tisztelgő hivatalos városi megemlékezést. Hasonló eseményeken ritkán hallható ilyen erős és elgondolkodtató beszéd – igaz, nem is politikus tartotta.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Hanem Balogh Robert író, költő, drámaíró és újságíró, a Szabad Pécs külsős munkatársa. Vélhetően azért őt kérték fel a beszéd megtartásására, mert – mint arról mi is beszámoltunk – Balogh Robert kapta az idei városi sajtódíjat szeptember elsején. Az alábbiakban szó szerint közöljük Balogh Robert irodalmi igényű beszédét, ami nem csak szónoklatként, hanem olvasva is nagyon erős anyag.
És szakít azzal a hagyománnyal is, hogy a sorjázó aktuálpolitikai utalások mellett csak nyomokban tartalmaz a megemlékezés valódi témájával kapcsolatos gondolatokat. A mai világunkra és a hazai viszonyokra való, minimumra csavart reflexió mellett éppen a forradalommal kapcsolatos gondolatok kerültek a középpontba, s a mai hallgatósághoz az akkor történtekkel kapcsolatos, sokszor nagyon is nyomasztó, de fontos kérdéseket intéz.
A nemzeti gyásznapon a Fidesz külön, a városi ünnepség előtt tartott megemlékezést, Pécs városa nevében pedig Péterffy Attila polgármester, Nyőgéri Lajos alpolgármester és Lovász István jegyző koszorúzott.
Balogh Robert az 56-os kopjafánál Ki akar itt hős lenni!? című írását mondta el, az alábbi szöveget.
Ki akar itt hős lenni?
Közép-Európa történelmét átgondolva, úgy 50-60 évenként lezajlik itt egy háború, forradalom, frontátvonulás. Utoljára 1956. október 23-án kezdődött valami történelmi léptékű esemény – az 1989-es vértelen rendszerváltást leszámítva – ennek immár 65 éve, melyből 49-et éltem meg. Kezdetben ellenforradalomnak nevezték a tankönyvek, majd sajnálatos eseményeknek, ma forradalom.
A Kádár-rendszer alkonyán kiskamasz koromban kezdtem megérteni, hogy valami itt nem stimmel. Mást mondtak a médiában, mint a szüleim, és megint mást mondott néhány tanár. 1983 lehetett, amikor beázott a tornaterem, kinn vihar tombolt, a tanár az öltözőben beszélgette át velünk a 45 percet, igazából halkan elmonologizált. Mesélte, hogy úszott már olimpiai bajnokkal, majd katonatörténeteket mondott, vagy egy humorista bátorságáról (a Hofiról) beszélt, aztán eljutottunk a politikáig. Mi, 12 évesen nem mertünk ellentmondani.
„Hogy igaz, Kádár apánk csúnyán kezdte, meg volt a Csehszlovákia, de Afganisztánba már nem vonultunk be! Tudott nemet mondani az Öreg! Az ám, az oroszoknak! Azért mégis rendes ember ez az Öreg!”
Összefutottunk pár éve, de nem emlékezett erre a beszélgetésre a tornatanár, csak fejét rázta a Brezsnyevi-doktrinára.
A rendszerváltozás környékén sok minden, ami ma természetes, az újdonság varázsával hatott, például a szólás-, és véleménynyilvánítás szabadsága.
Emlékszem fáklyás felvonulásokra 1989-ből, lyukas zászlókat vittek az élen, én is ott mocorogtam a tömegben 17 évesen, lelkesen. Kerestem valami igazat. A sokaságban voltak, akik féltek … mi lesz, ha jönnek a rendőrök. Nem jöttek. Vagy nem úgy jöttek, ahogy pár évvel azelőtt. Biztosan köztünk voltak, civil ruhában. Úgy tűnt, forrongott minden, ma inkább azt látom, hogy ez a minden – nevezzük Magyarországnak –, csak akkor kezdett felkavarodni. Még a történelemtanítás is.
Tanárunk 1989-ben bele-belepirult saját merészségébe, hiszen mást mondott, mint amit az oszlása felé halódó „cocialista” rendszer tankönyveiben leírtak (amúgy is szokatlan dolgokat művelt, például kirándulást szervezett Erdélybe).
Akkor még ott remegett a levegőben egy hátha. Mi lesz, ha oroszok meggondolják magukat. Mi lesz, ha a munkásőrök fegyver ragadnak…
Egy délután otthon belelapoztam a tanár által (halkan és óvatosan, de) hazugnak nevezett tankönyvbe, és rájöttem: a történelemkönyvek átírhatók. Nem ért megvilágosodás (bár akkor azt éreztem, hogy igen), csak egy közhely tudatosult bennem: a győztesek nem csak arról határoznak, hogy ki és mi szerepel a történelemkönyvekben, hanem még annak hogyanjáról is.
A gimnáziumi rajztanárunk levetítette Orwell John Halas rendezte Állatfarmját, de megkérte az osztályt: „Ezt azért ne nagyon emlegessék máshol, fiatalok, mert ez a rajzfilm be van tiltva. Mármint nálunk.”
Milyen furcsa, hogy Orwell megint egyre aktuálisabb Magyarországon.
Az egyik tanárom felolvasta az Egy mondat a zsarnokság ellen-t. Le voltunk taglózva Illyés versétől, óriási csönd kerekedett. 1987-et írtunk. Szinte megszakíthatatlan ez a mondat:
„hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben
színekben, képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben
halkan sikló gépkocsizajban”
Ugyanez a tanárom színházi buszokat szervezett. A másodvirágzás utolsó éveiben lehetett a legendás „Kaposvár”. Még élőben láttam az Ács János rendezte Marat/Sade-ot. Az utolsó előadások valamelyikét, a legvégén a Corvin-köz vászonra vetített képe előtt síró Máté Gábort kezében ott volt az utcakő. Mire másra, mint a vérbe fojtott forradalomra utalt az előadás.
Megtört egy tabut a Marat.
’56-ról nem illett beszélni.
Ha azt mondom, hogy „Tartsad magad, Jóska!”, az így, önmagában nem sokat jelent.
Egy egyetemi tanárom, Karátson Gábor mesélt ’56-ról, ő festőnek író, írónak festő volt, nagyon érzékletesen beszélt.
A több ezres tömeg nekiállt ledönteni a nagy Sztálin – “Naftalin” – Generalissimus szobrát, nehezen ment, s mivel már akkor is létezett az örkényi groteszk humor, biztatóan be-bekiabáltak a tömegből: Tartsad magad, Jóska!
A tíz méter magas, hat tonna súlyú szobor végül mégis ledőlt, csak a csizmái maradtak állva – így lett a Sztálin térből „Csizma” tér. Közben pár hétig dacoltunk a világ egyik legerősebb hadseregével.
Magyarországon az utolsó három évszázadra jutott egy-egy szabadságharc, a csatatéren összességében mindig vereséget szenvedtünk, a hosszúra nyúlt békét/megszállást azért megnyertük, hiszen itt vagyunk, még élünk. Már nincsenek az országban ideiglenesen itt állomásozó török, osztrák, német vagy orosz csapatok, de most sem fegyverrel győztünk. Ha egy-egy uszító szónoklatot hallok, vagy nagyon harcra kész embert látok, szívesen feltennék neki néhány kérdést.
Tényleg látni szeretne lámpavasra akasztott politikust?
Hiányzik néhány felkoncolt kiskatona?
És az éhínség? Egy haslövés? Vagy csak a félelem?
Talán elég lenne a 301-es parcella történetét feleleveníteni? Ki is az Borbíró Piroska? Ezen a fedőnéven temették el Nagy Imrét, az ország mártír miniszterelnökét. Először lim-lomot hánytak a sírjára, majd pár évre rá áttemették, fedőnéven. „A talaj csupa láthatatlan, gazzal benőtt lyuk, üreg, s egy-egy beomlott gödör mélyén nyugszanak az 1956-os forradalom kivégzett mártírjai.” – fogalmazott Vásárhelyi Miklós, a Nagy Imre kormány sajtófőnöke a ’80-as évek közepén. A sorra feltárt sírokban a testek arcukra fordítva feküdtek, kezük drótkötéllel volt átkötve. Ennyire fél a hatalom a mártíroktól.
Ma már az ’56-osok eléggé idős emberek – voltam interjúszituációban többükkel – elsősorban nem indulataik vannak, hanem érzelmeik. És csodálkozás, hogy az október 23-ák során a legkevésbé sem 1956-ról folyik a szó, hanem évről évre átcsúszik az egész az aktuálpolitikába. Mert kit érdekel már ’56? A foci EB szereplésen túl kevés dolog képes egy platformra hozni bennünket, „hajrá magyarokat”!
Mi nincs ma, ami 1956-ban például működött? – kérdezte tőlem egy 56-os. A szolidaritás! – felelte meg saját kérdés. Nincs szolidaritás a magyar társadalomban.
1956-ban Magyarországon egy rövid ideig úgy tűnt, együtt lélegzik, egyet akar mindenki, Pécsről-Baranyából több teherautónyi élelmiszer jutott el az éhező fővárosi szabadságharcosokhoz. Ehhez nem volt elég néhány luftballonból szórt röplap, sem a Szabad Európa, sem a békaemberek az „ürgebőrbe” kötött üzeneteikkel. A politikai rendszer túlkapásai váltották ki az egyet akarást, a diktatúra testet-lelket nyomorító elnyomása elleni összefogást. Mára az egységnek nyoma sincs, megosztottság van. Én kudarcként élem meg a szolidaritás szinte teljes hiányát. Még a tények megítélésében is más a két oldal véleménye. Ma ugyanúgy vagyunk, mint a kuruc-labanc korban, csak éppen nem lövöldözünk egymásra. Azt tudták, hogy a labancok zöme is magyar volt, akárcsak a kurucoké?!
’56 ma majdnem ugyanolyan állami ünnepnek számít az iskolákban, mint április 4-e és november 7-e volt egykori szocialista népköztársaságunkban. Vonulni kellett. Úttörőcsapat, vigyázz! Zászlónak tisztelegj! Verseket és beszédeket kellett hallgatni november 7-ről, de legalább az óráról lóghattunk. Ma október 23-a is egy üres dátummá lett – ahogy tanárrá vált egykori csoporttársaim, és a mostani kisdiákok is mesélik –, valamivé, amikor a Himnuszt kell énekelni és unalmasan komolynak kell lenni. Nem is értik, miről van szó.
Talán az az igazi kérdés, amellyel szembesülni nem egyszerű, hogy hol álltam volna én ’56-ban?
Pincébe húzódtam volna az ágyúszó elől?
Ez gyávaság ilyen helyzetben?
Vagy kiskatonaként, pufajkásként bátran megtagadtam volna a parancsot?
Vagy legalább sortűznél a tömeg feje fölé lőttem volna? És ha megijedek? A szemük közé lövök merő önvédelemből? Elfutok? Átállok? Honnan hová? Hányszor?
Ha forradalmár vagyok, öltem volna embert?
Benzines palackot hajigáltam volna orosz tankra?
Az ügy, az eszme (Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, Egységbe forrt szovjet köztársaságok) érdekében meddig lettem volna hajlandó elmenni? Petőfiként elestem volna a harcmezőn vagy emigráltam volna én is? Csak Ausztriáig? Csak Ausztráliáig? Csak Amerikába? Ha maradok, és börtönbe csuknak, mint izgága írócskát, egyetemistát? Hajlandó lettem volna aláírni valamit, hogy megússzak valamit? Mint az ’56-ban 19 éves, mára világhírű magyar filmrendező, engedtem volna a zsarolásnak? Aztán egy életen át a hatalom és a művészet kapcsolatáról készítettem volna filmeket én is? Mivel kellett volna fenyegetni? Elég lett volna néhány csengő pofon vagy a lelki terror hatásosabb? Évekig jelentéseket írhattam volna az osztálytársaimról én is, mint Képesi álnéven az Oscar-díjas? Jelentettem volna költő és író barátaimról, meg az újságírókról, a rádiósokról, és a tévésekről? Vagy mint MGP, beadtam volna én is jelentés gyanánt a színházkritikáimat?
Az a kérdés, hogy az életben maradásért mi mindenre vagyunk hajlandók?
Az az ember, aki a korszak filmnyelvét radikálisan megújította és a Psychét rendezte, rövid ellenállás után időnként készségesen, időnként kétségekkel teli, de együttműködött a Béke szállóban a tartótisztekkel. Ez volt az ára, hogy felvegyék a főiskolára?
Egy ilyen szituációban létezik helyes döntés? Csak kicsit jelenteni? Abszurd bagatell dolgokról súgni? Csak kicsit besározni? Vagy ha egy kicsit, akkor már mindegy? Többet is jelentettem volna, mint amit elvárnak?
És ki az igazi hős?
Aki rettenthetetlen és nyolcvanegynehány kilójával a Kárpát-medence szupermenjeként megállítaná a lánctalpakat, vagy aki túlél és képes felállni a véres-mocskos padlóról, a csikkek közül, és hajlandó folytatni a lassan megrohadó életét, úgy hogy legszívesebben leköpné magát? Megmosakszik, gyereket nevel, dolgozik, ha kell portás, esztergályos, de ha engedik, műveket alkot… És öngyilkos lesz 39 évesen vagy jól él, akár még 83 évesen is? Ki a hős? Aki még a kihallgatószobában is ellent tud állni? Vagy aki szemmé válik a láncban? Hány napig lehet elviselni a verést? Egy kínzással tudományos alapon foglalkozó kutató elmondta nekem, a nácik megtanították a nyilasokat rendesen kínozni – mert nem tudtak, csak összevissza vertek, ezt a tudást az ÁVÓ is hasznosította – alkalmazott nyilasokat, de a kádári rendőrség is…
Vajon most miként vallatnak?
Szia, Uram, te voltál a tettes?
Mi az, amiért hajlandó lennék aláírni, hogy spicli leszek? Pénz? Hatalom? Zsarolás? Vagy még több pénz?
Úgy 40-50 évenként, ha jól számolok, lezajlik egy forradalom.
Beszervezésekkel kezdődik, és megalázásokkal? Hazugságokat mondanak a médiában?
Tudják, hogy egy valamirevaló munkahelyen ma is dolgoznak spiclik? Igény van rá.
És Szabad Nép félórára nincs?
És azt tudják, hogy élnek az országban Pegazusok? Újságírókat éppúgy lehallgattak, mint ügyvédeket, rendőröket… Mikor is? Egykor és ma. Ezek tények, bárhonnan nézzük?
Egy 80 éven túl lévő barátommal (színházi ember) néztünk egy előadást, lelkendeztem, hogy milyen erős, de fura, hogy majdhogynem áthallásos. Elmosolyodott kis kajánsággal a szája sarkában, s azt mondta, hogy a diktatúrákban mindig izgalmasabb a színház! Nem emlékszik még egy olyan jó évadra, mint az 1955-56-os!
Idén sokszor szóba került a 2006-ban megostromlott Magyar Televízió, valaki ezt az eseményt 1956-hoz hasonlította, valaki focihuligánok csapatából szervezett puccskísérletnek nevezi.
Én nem ostromoltam, csak a közvetítést láttam, viszont két héttel az „ostrom” után jártam a Magyar Televízió épületében. Az aulában rendőrök dominóztak, ott hevert még a kidöntött főkapu. Jártam a kiégett szobákban, a falon kívül ott lógott a figyelmeztetés: Vigyázat, omlásveszély! – mert a hőtől megmozdultak a téglák is. Egyből bejelzett az asztmám: még mindig lehetett érezni a füst szagát, és a könnygáz maradékát, kicsit könnyeztem is.
Amíg a kísérőm azt mesélte, hogy az ostromlók ellopták az eredeti Tévé Macit, addig én az elszenesedett ablakkeretet bámultam, és ablak híján – az betört – a rácsok között beröpült egy feketerigó, kicsit verdesett, de a füstszag kiűzte.
Írni, olvasni tudó emberként szomorúan kell megállapítanom, hogy történelmi tapasztalat ide vagy oda, az ország, de a világ több vezető politikusát is szemlélve, még az én életemben bőven sor kerülhet háborúra, forradalomra, vérontásra, akár itt is, Közép-Európában. Vízért, területért, zavaros eszmékért.
Az 1956-os forradalom emlékét hagyni kiüresedni, hiba. Tanulhatnánk belőle.
Október 23-a a forradalom ünnepe, november 4-e az áldozatoké.
A harcokban meghalt körülbelül 3000 magyar és 720 szovjet állampolgár, utóbbiak úgy tudták, Egyiptomban harcolnak a Szovjet birodalomért. Őket is az áldozatok közé sorolom. Ahogy az a 200 ezer ember is áldozat, akik elhagyták az országot a megtorlás elől menekülve vagy csak a jobb élet reményében. És végül azok is áldozatok, akik itt maradtak. Azt mondani, hogy „kalandvágyból maradtam” egy közhely. Egy barátom családi legendáriumában megmaradt egy mondat ’56-ból. A nagypapa megkérdezte, ne menjünk-e el, nyugatra mi is. A nagymama egyet káromkodott, ennek idézésétől eltekintek és annyit mondott, hogy akkor mi lesz a tyúkokkal? Ebben annyi minden benne van! Mi lesz a tyúkokkal? A nagymama házával? Hogy megyek ki anyám sírjához? És a mandulafák? Egyáltalán az egész életemmel, mi lesz? A gyerekek nem tudnak majd magyarul? Sokan mindezért maradtak, nem lustaságból, nem kalandvágyból. Mert azt gondolták, ebben a koordinátarendszerben van dolgunk. A többi nem számít.
