A Bertók László emlékezetének fenntartására létrejött költészeti díjat a Kossuth-díjas költő születésnapján adták át a pécsi Kodály Központban, december 6-án. Azon az estén Pécs, ha nem is Európa, de Magyarország kulturális fővárosa lett, köszönhetően a Jelenkor folyóirat és a költő fia, Bertók Attila összefogásának – előbbi a szellemi hátteret, utóbbi az anyagi támogatást vállalta: a díjjal egymillió forint járt. A cél: az ideológiáktól, korlátozásoktól mentes szabad művészet támogatása. Első alkalommal a Bertók László Költészeti Díjat Parti Nagy Lajos nyerte el.
A cikk a hirdetés után folytatódik
A Bertók László Költészeti díj alapítói –a Jelenkor folyóiratot kiadó alapítvány és Bertók Attila, a költő fia – 2021-től kezdődően minden év december 6-án, Bertók László születésnapján díjaznak „egy a bertóki életműhöz méltó” költői teljesítményt.
Maga a cél is zavarba ejtően szép, létrehozni egy olyan díjat, amely reflektorfénybe állít egy olyan költőt, aki nem kereste a szereplést, hanem a ráirányuló nagy figyelemtől zavarba jött. Megőrizni az emlékezetet, emellett megszervezni egy olyan díjátadót, amelyen a társművészetek képviselői is teret kapnak.
Szokatlan médiajelenléttel indított a Bertók Költészeti Díj stábja. Mármint, hogy a közösségi oldalakon méltó dizájnnal, megtervezett módon teret foglaltak. Jóleső volt naponta egy-egy Bertók verset elolvasni a neten – ha ismertem is a legtöbbet, akkor is egy más közeg, egy ízlésesen elhelyezett grafikai elem kimozdította a saját olvasatomból – egy olyan közegben, amely elsősorban termékek, eszmék és narcizmusok propagálásra szolgál. A szervezőkkel elbeszélgetve leszűrhettem, hogy megmarad a médiajelenlét, bár nem ennyire intenzív formában.
A díjátadó egyfajta gálaest, ez egy roppant nehéz műfaj. Mivel ez a Bertók Költészeti Díj esetében az első volt, mindenki megengedőbb, elfogadóbb volt, meg hát ajándékba kaptunk mindent. Zenét, költészetet, bort, macaront…
Az este moderátoraként Bősze Ádám lépett a mikrofonhoz, elegánsan és koncentráltan uralta a neki jutó időt. Az első föllépőknek hagyományosan mindig nehéz a dolguk, ez alkalommal pár másodperces hanghiba próbált volna bezavarni, de az évek óta – ezt fájdalmas leírni – három főből álló Szélkiáltó együttes tette a dolgát. A Fenyvesi Béla, Lakner Tamás és Rozs Tamás alkotta zenekar (1974 óta léteznek) fél perc múltán annyira tisztán szólt, hogy a gitár-gordonka-hegedű futamok meg-megidézték bennem a Madredeus nevű portugál világzenei együttes színvonalát. A Kodály Központ tűpontos akusztikájában – a sors és a jegyárus szeszélyéből az első sorban ültem – még a gitárhúr fémrostjain meg-megsercenő pengető hangját is kihallani. Nem rutinból játszottak – sokszor hallottam már a Szélkiáltót – nem pillatatnyi szeszélyből szólaltak meg másképp a dalok. A Szélkiáltó – nemrég tudtam meg, hogy ez egy ténylegesen létező madár neve, a nagy pólingé, ívelt, hosszú a csőre, szép a hangja és el-elrepül Afrikába – Bertók-versmegzenésítései után Bera Márk, a Pécsi Nemzeti Színház fiatal színművésze szavalt a költő verseiből egy reprezentatív összeállítást.
A műsor szerkesztői (felteszem Ágoston Zoltán Jelenkor-főszerkesztő) érzésre több mint húsz percet, talán még harmincnál is többet szántak Bertók költészetére – illetve előbb a fent említett Ágoston Zoltán felolvasott egy miniesszét, amelyben a vései születést és az ÁVÓ-pincéjét is megemlítette, a költői törekvésekig eljutva. Eztán jött Bera Márk. Nem egyszerű feladatot kapott, mivel a bertóki groteszk soroktól kezdve nagylélegzetet igénylő nagyverseken és szonetteken át, egészen a háromkákig mindent kellett tudnia. Létezik-e olyan színészfélisten, aki ezt hibátlanul…
Ha nagyon nagy név, akkor hozta volna a saját figuráját, ezzel szemben Bera Márk alázatosan indított, de például ahogy haladtunk előre a versekben, egyre kevésbé mert szünetet tartani. Át-átrohant pár versen, szinte azonos hangnemben, egyneművé gyúrva őket – pedig nem voltak azok – aztán egyszerre csak rátalált egy hangra, s megértettem, miért is kaphatta a felkérést. A Bertók-versekben nem feltétlen erény a rohanvást tempó alkalmazása, talán azért sem, merthogy a közönség nem szokott hozzá ennyi vershez. Lehet, hogy nem egy blokkban kellett volna elhangzania ennyi versnek – mert bár én még elhallgattam volna bármeddig, de a környékemen mocorgók mást jeleztek vissza. Amikor stimmelt a tempó, ültek a sorok, a nézők sem ficeregtek.
Az esten a Kodály Központ színpadának hátsó falára, jó magasra kivetítették Laci, Bertók László fotóját, az est logójával együtt. Nem csak a magam érzése volt ez, hogy az a fotó – felteszem ugyanaz volt végig, nem mókolta meg a grafikus – hol szigorúan nézett, hol meg nevetett. De vajon, mit szólna a költő, ha látná a gálát? Bertóki mód elmosolyodott volna az egész nagy környülálláson? Várta volna a végét? Hogy ne már gyerekek, tényleg kell ez a sok minden? Reflektorok? Szélkiáltó? Színész? Bemondó? Pannon Filharmonikusok? A Lajoska meg a vörösbor rendben van, de nem sok ez? De a pálinkára nem gondoltatok gyerekek? Csak egy kupicával…
Nem volt sok ez a gála! Végre valami olyan szintű, ami akár Pesten a MÜPA-ban, akár Berlinben is lehetne (na jó, ott még nem tanultak meg elég jól magyarul, de a színvonalat tekintve igen).
Az est rangját emelte egy ősbemutató. A Pannon Filharmonikusok és a vegyes kórusuk közreműködésével adta elő Balogh Máté: Hangyák indulója című, Bertók szövegeire írt kantátáját. Nem volt szégyen nem ismerni a darabot. Továbbra is az első sorban ültem, alaposan megcsodálhattam a gordonkások bokáját is, de azt is kiszúrtam, hogy a Pannon vezetője is beült a zenekarba trombitálni. Beérkezett a színpadra Váradi Mariann – a szólót ő énekelte – és Vass András karmester és a szokásos taps is.
A mű annyira modern volt, hogy több zenészen azt véltem látni – lehet, hogy tévedek – hogy kifejezetten örültek, mikor véget ért. Balogh Mátéról annyit tudtam, hogy Junior Príma-díjjal jutalmazták, és hogy a Fidelio.hu beválogatta 2019-ben a magyar kultúra 50 legmeghatározóbb arca közé. Abszolút igazolta az elvárásokat, a Hangyák indulója nagyon erős élmény, amelynek élvezétében az sem tudott megzavarni, hogy a szólót éneklő Váradi Mariann egy árva mássalhangzót sem énekelt ki (pedig ki tudta a Traviatában, és a Bohém életben is anno, de nem értek a szólóénekléshez, csak így a szöveget sem volt esélyem érteni.) A suttogó kórust még nem hallottam, meglepő eszköz. Ellenpontot képzett a narrátor szerepében Lázár Balázs, akire hatalmas terhet tett a zeneszerző, oratórium léptékű energiákat kellett megmozgatnia a karmester egy-egy könnyed intésére, inkább mint egy hangszer, úgy kellett működnie a színésznek.
A szünetben ment a csacsogás, fogytak a macaronok, pusztultak a szendvicsek, remek társaság gyűlt össze az esten. Oké, Covid-para idején a félház a telt ház. Megértettem azokat is, akik nem jöttek el.
A szünet után egy játékos mű hangzott el Balogh Mátétól, már jóval kisebb zenei apparátust igényelt a Paul Peuerl műve nyomán írt Intradája. Ez egy olyan nyúlfarknyi mű, amit nem mindenki ismer, de szinte mindenki hallotta már. Balogh Máté játékossága ünnepélyessé tette a szünet után következő ceremóniát, mert következett az este főszereplője:
„Vannak az életben egyértelmű dolgok” – kezdte a laudációját Ágoston Zoltán. „Például az is egyértelmű volt, hogy 2021-ben Parti Nagy Lajos kapja a Bertók László Költészeti Díjat”.
És igen, ez egyértelmű volt. Parti Nagy Lajos és Bertók László között létezik egyfajta oda-vissza hatás, nem szimplán mester-tanítvány viszony, olyan kapcsolat van a két életműben, amelyet az irodalomtörténészek majd pontosan, színről színre meghatároznak, hogy kinek az elharapott mondatszerkesztése hatott kire, s kinek a szóalkotása, szósimogatása, szabadságélménye…
Péterffy Attila, Pécs polgármestere is köszöntőt mondott, így még jobban rákerült a „pécsiség” védjegye a díjra. Majd az első Bertók László Költészeti Díj kitüntetettjének laudációja is elhangzott, és Parti Nagy Lajossal Ágoston Zoltán beszélgetett egyet pódiumon. Irodalmi beszélgetések nem ekkora helyszíneken szoktak folyni, mégsem veszett el semmi az intimitásból. Ágoston Zoltán méltatásában kiemelte, hogy Parti Nagy Lajos „nyelvet teremtett, ami keveseknek sikerül (…) Verseinek játékossága, nyelvi humora, ritmikája, zeneisége, továbbá szóteremtései, formai készsége, együttesen csak rá jellemző poétikát eredményeznek, s elemi költőként állítják elénk”.
„Ha egy tárgyat meg kellene jelölnöm – mondta el pécsi kötődéséről Parti Nagy -–, ami ennek a Pécs nevű „gombolyagnak” a közepében állna, az a régi Jelenkor szerkesztőségének ajtaján lógó egykori rézkolomp lenne. Amikor valaki kinyitotta a Széchenyi tér 17. üvegajtaját, akkor megszólalt ez a rézharang, amikor ezt meghallottam, mindig keletkezett bennem egy kis szorongás is. Az ember legfontosabb pillanataiban mindig van az érzelmeiben egy kis szorongás, hogy a dolgok ne múljanak el, maradjanak úgy…”
És ahogy Parti Nagy Lajos finoman közölte velünk az érzéseit, eszembe ötlött a régi Jelenkor szerkesztőségének ajtaja, a kilincs hidege, és ahogy benyitottam egyetemistaként, tényleg mintha egy más világba csöppentem volna, mintha nem is Pécsett lettem volna, de a szerkesztőségbe ugye miért jár be egy fiatalember, verset visz, vagy novellát, közben meg reménykedik, hogy elfogadják, hogy leültetik, szólnak hozzá és lassan ő is bekerül ebbe a másik világba… Akkor az egyik szobában Csordás Gábor dolgozott, egy másikban Csuhay István.
Nem tudom, kell-e ecsetelni, hogy Parti Nagy Lajos miért kaphatta meg elsőként ezt a díjat. Az egy dolog, hogy szorosan kötődik Pécs városához, egyrészt mert a Pécsi Tanárképző Főiskolán tanult, itt szerzett diplomát még 1977-ben, majd két évig könyvtárosként szolgálta a magyar kultúrát, és 1986-ig a Jelenkor folyóirat szerkesztőjeként ténykedett. Ja, a legfontosabbat majd elfelejtettem leírni, hogy nem mellesleg a magyar kortárs líra kiemelkedő szereplője. Irodalmi munkássága szervesen illeszkedik a Weöres Sándor, Csorba Győző és Bertók László nevével fémjelzett 20. századi pécsi költészet történetébe. Alázatos, dolgos költő, két drámája aratott jelentős sikert – az Ibusár és a Mauzóleum, s mostanában klasszikus drámákat ültet át kortárs magyar nyelvre, de írt prózát, regényt, készült a szövegeiből egy remek film, a Taxidermia (A hullámzó Balaton és A fagyott kutya lába c. novellái alapján – a szerk.). Aki nem látta, pótolja be!
És következett az est befejezéseképp a tetőpont. Amikor Parti Nagy Lajos olvasott fel a verseiből. Nem minden költőt érdemes meghallgatni, ahogy a saját szövegeit adja elő, van amelyik annyira introvertált, hogy gyakorlatilag halk motyogásra képes csak, és vannak nehezen meghatározható módon a szereplésről gondolkodók, akik különböző szerepeket játszanak, s ezáltal teszik kevésbé élvezhetővé a szövegüket. Ezzel szemben Parti Nagy kiállt a „vékony jégre”, ott maradt egyedül a Kodály Központ hatalmas színpadán egy kis pulpitus mögött, s jellegzetesen rekedtes, halk, mégis finom hangján előadott. Nem színészi manírokkal, kevés eszközt használva, néha beleolvadt a fülembe a nyelve mívessége, finomsága, cselei. Elhangzott egy verse, a Halk talmi vers az irodalom házához. Talán utalásféleképpen arra a nemtelen minősítgetésre, ami mostanában érte őt egy hatalmi tényezőtől. Ez az 1997-ben írt vers is – hogy szövegem vége felé bátran képzavaros legyek – kacsintva felszikrázott.
„Ne kábéház, ne virtuália
s ne csak papír légy, légy, te Ház,
hol élő és holt szimbióz’ időz,
piros, fehér, zöld, híg és mélylila
füstöl szépelg és kosztol,
aranylik, ottlik, és babitslik,
a versek jól tömött staniclik,
nagy dunnazsák a próz’,
s tán mégse minden anything, ha goes.”
Utószó: Olvassanak verseket! Parti Nagyot, Bertókot, akár Csorbát, Weörest, vagy egy régi pécsi püspök pajzán epigrammáit. Csak olvassanak! Nem fogják megbánni.
