Hagyomány már a Szabad Pécsnél, 2017-es indulásunk óta, hogy kortárs irodalommal, novellákkal, esetleg verssel, versekkel is készül a karácsonyra lapunk. Idén, Szenteste munkatársunk, Ungár Tamás tárcanovelláját olvashatják. Ezzel az írással is áldott, boldog, békés karácsonyt kívánunk!
A cikk a hirdetés után folytatódik
- Apuka!!! Apuka, apuka, apuka…
Ezt a szót sikoltotta a 11 éves Teréz, amikor apja, anyai nagyapám, Molnár János 1920. december 22-én 8 óra öt perckor katonaládájával kezében belépett a család szombathelyi házának konyhájába.
- Apuka, apuka, apuka!…
Teréz sírva ölelte és csókolta egy éve nem látott apját, akinek elejtett faládája nagyot koppant a konyha szürke és fekete kőkockákból kirakott padlatán. A hangokra ajtót feltépve rohant a konyhába Teréz két évvel idősebb nővére, Joli és 8 esztendős húga, Marika, és ők is úgy ölelték apjukat, hogy majd megfojtották a 165 centis, 60 kilós férfit. Kikukkantott a konyhába a legkisebb Molnár-lány a kétéves Zsóka is, az aranyszőke, pufók teremtés bizalmatlanul nézte apját, nem emlékezett rá, csak fényképről ismerte a 38 éves férfi arcát, s az immár soványabb, ráncosabb, korosabb volt, mint a fotókon. János felkapta Zsókát, leült vele egy stokedlira, és szótlanul babusgatta.
- Futok anyukáért! – rikkantotta Joli, és magára kanyarította kabátját.
Mire kiért a kertkapuhoz, már látta, hogy anyja a háztól kőhajításnyira fut a kiskocsijával hazafelé. A korán megőszült, kerekded asszony hajnalban tojást és tormát vitt a piacra, és nyolc óra tájt egyik komaasszonya, Karola súgta oda neki: Idám, láttam a Jánost az állomásnál, azt hiszem, hazaengedték. Ida a földre terített ponyváról kapkodva rakta vissza a portékáját kocsijára, és loholva hazaindult. A piacozáshoz használt négykerekű alkalmatosság eredetileg babakocsiként szolgált, és mivel tolás közben Ida szerint ritmusosan azt nyikorogta, hogy pun-csi-ka, pun-csi-ka, ezért az asszony elnevezte Puncsikának. A kiskocsi nyikorgása egybefolyt Ida rohanásától, szinte sírt a Puncsika, ahogy sírt az asszony is.
Otthon meg Jánost ölelve zokogott, fuldokolva. Így telt az egész nap: sírással. És sok nevetéssel. Az anya és lányai elmesélték, mi történt velük az elmúlt évben. Ida megtermelte a családnak és a piacra a Kertész utcai ház háromszáz négyszögöles kertjében a krumplit, a zöldségeket és a gyümölcsöket, egy bérelt földön meg a takarmányt a tyúkoknak, a libáknak és a két hízónak. Böbe, Idáék tejelő tehene a háztól 40 lépésre folyó Gyöngyös partján kipányvázva legelt az év nagy részében. Az asszony mosást, vasalást és takarítást is vállalt néhány, a piacról megismert „ténsasszonynak”. A lányok meséltek az iskoláról, az osztálytársakról, az iskolai kórusról, mert imádtak énekelni. A tanulás viszont gyengén ment nekik, bevallották, hogy csaknem megbuktak, korábban apjuk tanult velük, írástudatlan anyjuk nem tudott nekik segíteni.
János csak hallgatott. Amikor felesége kérte, meséljen már valamit, annyit mondott, hogy: majd… Pedig a férfi szeretett beszélni. Szombathelyen „aranyszájú János”-nak titulálták a munkások. A vasúti járműjavítóban dolgozó, fémműves és asztalos munkákhoz értő férfi benne volt a szocdempárt helyi vezetésében, ha sztrájkot vagy munkásgyűlést tartottak a városban, ő volt a rendezvény zárószónoka. Így amikor jött a Tanácsköztársaság, beválasztották a városi direktóriumba. A kommunizmus eszméjét és a direktóriumot irányító kommunistákat utálta, neki a politika a békés bérharcnál véget ért, minden forradalmat igaztalan háborúnak, népírtásnak tartott. Mégis vállalta a felkérést, hogy miben bízott, maga se tudta. A tanácskormány bukása után nem tartott a büntetéstől, Szombathelyen nem voltak atrocitások, ő senkinek se ártott, így eszébe se jutott, hogy elmeneküljön, bár sokan erre ösztökélték. December elején két rendőr jött érte, megbilincselve bekísérték a kapitányságra, és még aznap Hajmáskérre internálták. Fél év múlva átszállították Zalaegerszegre, és onnan szabadult karácsony előtt két nappal. Senki sem látogathatta, levelet nem kaphatott és nem írhatott. Felesége – a barátoktól kapott hírek alapján – annyit tudott róla, hogy él és táborban van. Bírósági ítélet nem született ellene, rendőrségi végzés alapján tartották fogva és engedték szabadon.
Ida hamar belátta, hogy hiába is faggatná férjét a táborról, ezért hozzáfogott a főzéséhez. János kívánságára dödöllét készített, hosszan pirította a több kilónyi, hagymás-krumplis tésztát a hatliteres vaslábosban. Alkonyatkor hazaért a házaspár két fia, a 17 éves Béla és a 15 esztendős Laci. Mindketten a Hangya Szövetkezet főtéri boltjában dolgoztak. Joli még ebéd előtt elszaladt értük, és elmondta, hogy apjuk megjött, de sok volt a munka, egyiküket sem engedték el. Hazaérve Béla azonnal látta apja szenvedés szántotta arcán, hogy nem érdemes faggatózni, Laci viszont, akit a cimborái vagánysága és kancsalsága miatt csak Zsiványnak becéztek, nem adta fel:
- Apa, mondjon má’ valamit, kíváncsi vagyok ám – nógatta Jánost, újra és újra.
- Hagyjad apádat! – unta meg anyja az ismétlődő kérdéseket, majd odafordult férjéhez: – Jánosom, nem gyújt rá egy szivarra?
János a tavalyról megmaradt olcsó szivarok egyikét szájába tette, és amint ellepte a férfias füst a konyhát, visszatért a régi, családi hangulat, és mindenki úgy érezte, helyre állt a rend. Lefekvés előtt Ida vizet forralt a katlanban, megtöltötte a fürdésre használt dézsát, János hosszan áztatta magát, aztán hagyta, hogy felesége lemossa őt.
- Holnap jöjjön el velem a templomba – mondta közben az asszony.
- Oda nem.
- Amíg távol volt, minden piaci napon imádkoztam magáért a barátok templomában. Isten meghallgatott, maga újra itt van.
- Ha meghallgatta volna, nem lettem volna ott…
- Többé nem akar templomba menni?
- Nem hiszek már Istenben.
- Ne legyen pogány!… Éjféli misére se jön velünk a nagytemplomba?
- Nem megyek. Maguk csak menjenek. Ha másért nem, Béla miatt.
Csend lett. Ida csak perc múlva szólalt meg:
- A Béla már nem énekel a nagytemplom kórusában… Elküldték. A Simon atya megkérte, hogy ne jöjjön többet. Többen szóltak neki, hogy a Béla ne járjon, mert… Szóval, maga miatt, hogy maga benne volt a direktóriumban.
János dühödten törölgette magát a ráterített lepedővel:
- Az apja miatt a gyereket?!… Miféle emberek ezek?
- Az atya sajnálta… nem ő akarta.
- Még egy ok, hogy ne menjek.
János nem ment el az éjféli misére, otthon vigyázta a kicsiket. Zsókát dalolva altatta el, Teréznek a trójai háborúról mesélt. Később se ment templomba. Felesége helyette is imádkozott. Főleg azért, hogy János munkát kapjon. A vasúthoz nem vették vissza. Elszegődött Talabér Lajos, patkolókovácshoz. Két nap múlva megállt két rendőr a műhely előtt, és figyelmeztették a mestert, hogy, „jobb lenne, ha elzavarná a Jánost”.
- Nem tehetem – szabadkozott a kovács, és fejével a huszárlaktanya felé biccentett -, idehozza katonaság a lovakat, nem bírom a munkát egyedül.
- Minket a kapitány úr küldött – mondta a duót parancsnokló őrmester -, neki egy szavába kerül, és a laktanya másutt patkoltat.
A díjbirkózó termetű Talabér kifizette Jánost, és szégyenlős bocsánatkéréssel arra kérte, holnaptól ne jöjjön! Az eset még vagy tízszer megismétlődött. Bárki felvette, pár napon belül jöttek a rendőrök, és szóltak, hogy nem lesz ez így jó. Dolgozott több lakatosnál, pékségben, kertészetben, üvegesnél, végül a kámoni Bánovics malomban lett rakodó. Ott az egyik kollégája, Krnács András „dobta fel”.
- Ó, hogy verje meg… – szakadt ki a fájdalom Idából, de nem mondta végig az átkot. – Hogy tehette, hisz ő is tót, meg a maga anyja is az volt.
- Minden változás árulókat szül – legyintett János.
Fél év után a rendőrök talán megunták a vegzálást, és hagyták dolgozni. Akkor már jól látszott, hogy Ida terhes. János épp egy gatterosnál dolgozott, ahol utcabelije, a mindenkit örökké ugrató Schlamatinger Szepi ebédszünetben megjegyezte:
- Janikám, te nem lopod a napot! Hazajöttél, és egyből sínre tetted az asszonyt. Csak nehogy megszülessen az a gyerek jövő héten, mert akkor, édesapám, nem te csináltad, hanem valaki távollétedben besegített.
János nem sértődött meg, érezte, hogy Szepi nem bántásból viccelődik, inkább kalapot emel előtte és Ida előtt. Tréfásan válaszolt:
- Szepi, a helyedben nem kóricálnék a gatter körül! Még aztán beleszédülsz!…
- Mit érsz vele, ha beletaszítasz? – szőtte tovább a jókedvet Szepi. – Engem se lehet elpusztítani, ahogy téged se. A gatter másik oldalán tizenkét darabban mászok ki, és akkortól tizenkét Szepi frozliz téged.
János hazatérése után 42 héttel Ida világra hozta Margitot.
Két és fél hónappal később, szentestén Ida nem hozta szóba az éjféli misét, azt gondolta, János Gittával és Zsókával marad. Ám a férfi 11-kor elővette egyetlen ünnepi öltönyét, azt, amiben még megesküdött, és arra kérte Jolit, hogy maradjon ő otthon a kicsikkel. A férfi Idával összekarolva indult a templomba, előttük Marika és Teréz, mögöttük a két fiú.
- Megbocsájtott Istennek? – kérdezte Ida út közben.
- Nem is haragudtam rá – morogta a férfi. – Csak nem hiszek benne. Túl sokat megenged, akkor pedig nincs is.
- Ha így van, miért jön a misére?
- Nem Istenhez megyek, hanem magukkal. És látni akarom a többiek örömét ebben a szomorú világban. Ezért megyek…
- Meg: hát ha mégis van… – sóhajtott az asszony.
- Hát ha… – bólintott a férfi.
