Hanyatt feküdni, csak úgy a fák alatt a füvön és felnézni az égre, ez valami olyasmi, amit mi, itt kelet-közép-európaiak térhasználati szokásaink alapján leginkább szabadságunk idején tudunk elképzelni, vagy a strandon, majálison, juniálison, más esetben, ha valaki a földön fekszik, azzal baj van. Esetleg külföldi. Netán különc. Vagy hajléktalan.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Idén többször láttam embert heverni a földön úgy, hogy nem lehetett kivenni, rosszul van-e vagy csupán „elpilledt” a hőségben. Többeket megzavartam a „Bátyám, bocsánat, rosszul van?”-kérdéssel. Egyikük mérgesen elhajtott („Hanyagoljá’, bazzeg”), két másik csak motyogott valamit. A többiek egyértelműen aludtak. Kevéssé hiszem, hogy ezek az emberek – az egyszerűség miatt hívjuk őket hajléktalanoknak – életük szabadságfokát élvezték volna ki. Nem vagyok végtelenül naiv, nem gondolom, hogy felnőtt emberként nincs felelősségük saját sorsuk alakulásában, azt sem, hogy saját akaratukból választották ezt az életformát. Úgy tűnik, hogy jelen helyzetükben – ha indokokat kell keresni, akkor legyen ez a szokatlanul heves kánikula és a szokatlanul magas infláció – már inkább segítségre szorulnak. Létezik erre infrastruktúra, közintézmények, civilek, meg létezik az egyéni felelősség (emögött meghúzódhat keresztényi erkölcs, vagy minden sallang nélküli szimpla együttérzés).
Úgy alakult, hogy miután megébresztettem a Balokány tó fölötti sétány betonján alvó embert, csörgött a telefonom, s egy hosszas beszélgetésbe bonyolódtam a közelben, s mivel gondolkodnom kellett a feltett kérdéseken, hát megálltam az árnyékban – iszonyat meleg volt már. A negyed óra alatt elment 12 ember a földön fekvő férfi mellett, és rá se néztek. Nagyjából normálisan volt felöltözve, talán kicsit kopottabban, meg hát, ha a földön fekszik egy poros, ismeretlen ember, ki tudja megállapítani, hogy elájult, vagy jókedvéből hever a betonon? Ha a földön fekszik valaki, az lenne az alap, hogy megnézzük, jól van-e, nem pedig úgy elsétálni mellette, mintha csak egy száraz fűcsomó lenne csupán. A következő két alkalommal (földön fekvő ember) már direkt elálldogáltam a közelben negyed órát, hogy megcáfoljam az előző kudarcot, de a segíteni akarók száma továbbra sem emelkedett.
Pár éve Nyáry Krisztián keveredett ilyen ügybe, elég nagy médiavisszhangot keltett az ügy, hogy a forgalmas Budapesten 10-ből nyolc ember sétált el a földön heverő ember mellett. Nos, az én mintavételezésemben megjavítottuk a rekordot! Negyvenből semmi. Természetesen ez nem reprezentatív statisztikai minta, nem tudományos tevékenységből származik az adat, csak az éppen akkor, éppen ott tartózkodó embereken alapul. Az alanyok a gazdaságilag leszakadóban lévő dél-dunántúli társadalom részét képezik, nincsen korcsoportra, nemre, gazdasági helyzetre lebontott statisztikám. Attól a tény még tény.
Tanulság helyett még egy jelenetet szeretnék megosztani. A társadalmi egyenlőtlenségnek vannak fokozatai, de június vége felé egészen felkavart, amit az utcán láttam. Az nem lenne rá jó szó, hogy élmény. A hatéves lányom vittem táborba reggel 8-ra, még munka előtt egy pécsi egyetemi épületbe. Megálltunk a tízemeletesek között, a parkolóban. A kocsiból észrevettem a kuka előtt a ruhahalmot, periférikus látással érzékeltem, mert mozgott. Ahogy leparkoltam, újra odapillantottam, beletelt pár másodpercbe, amíg felfogtam, mi ez. A kuka mellé letett gyerekmatracon ágyazott meg magának valaki. Cipőjéből kibújt, szépen odatette a matraca mellé, az éjszakai vizét fejmagasságban maga mellé helyezte, s aludt testét és fejét külön is bebugyolálva. És tudom, hogy ez a „műfaj” létezik, a belvárosban is vannak üresen álló épületek, ahová beköltöztek, már évek óta nem láttam azt az erdei embert, aki egy bokros részen gödröket ásott magának, kibélelte több réteg műanyag fóliával, s ott aludt. Éjjelente vadállatok motoztak körülötte, azt mondta, tőlük nem félt annyira, mint az emberektől.
Sajnos egyet kell értenem vele. Neki van igaza.
