Ungár Tamás újságíró kapta ma Pécs sajtódíját, amit ma már Várady Ferenc-díjnak hívnak. Ezt most azért is emeljük ki, mert Ungár Tamás, húsz éve, az egykori Népszabadság tudósítójaként megkapta már egyszer Pécs Város Sajtódíját. A Népszabadság beszántása után nyugdíjba vonulhatott, ma 69 éves, de szerencsére még aktív újságíró. Szerencsénkre, és itt nem csak a Szabad Pécset értjük, amelynek külsős szerzője, hanem elsősorban az olvasókat, magunkat is beleértve, mert Tamás egy nagy újságíró-generációhoz tartozik, amely azonban már átadta helyét az utánuk következőknek, az igazi, nagy riporterek egyike. Még a sajtódíj átvétele előtt kértük, hogy írjon néhány szót magáról. Mert vannak kollégák, akik olyan érdekesek, mint a legjobb interjúalanyaik.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Honnan indultál Tamás? Azt tudom, hogy eredetileg nem pécsi vagy.
1953-ban, Szombathelyen születtem. Apám kereskedő volt, anyám szövőnő. Legnagyobb hatással anyai nagyanyám volt rám, vele egy szobában laktam 18 éves koromig. A Pozsega megyei, hétgyermekes cselédcsaládból származó asszony már 9 esztendősen – pesztraként – dolgozni kényszerült Zágrábban, mivel családja többi tagja kivándorolt Amerikába, s így egyedül maradt. Analfabéta létére nyitott volt a világra, a másik emberre, feltalálta magát minden szorult helyzetben, két ember helyett dolgozott, rézműves férjével nyolc gyereket nevelt fel, és 21 unokája imádta őt.
Gimnáziumban érettségiztem, aztán Baján vízépítő üzemmérnök diplomát szereztem 1975-ben, majd mocsárlecsapoláson dolgoztam. Fél évvel később behívtak katonának, ám a szolgálat ideje alatt felvettek a Színház és Filmművészeti Főiskola színházrendezői szakára.
Ez azt jelenti, hogy akkor leszereltél és elkezdhetted a főiskolát?
Igen, leszerelhettem. A színművészetin Ádám Ottó osztályába jártam, fantasztikus tudású osztályfőnök adatott meg nekem, nekünk. De mellette más csodás tanáraim voltak, nagyon meghatározó, kiváló emberek és tanárok, Nádasdy Kálmán, Pethes György, Lengyel György, Gosztonyi János, Horváth Ádám, Elbert János, Hegedűs Géza, Nagy Péter, Osztovits Levente, Ranschburg Jenő, Petrovics Emil. Kicsit mindmáig „belőlük élek”.
Dolgoztál színházban?
Miskolcon és Békéscsabán négy évig dolgoztam rendezőként, ám úgy éreztem, nem vagyok elég tehetséges, ezért 1983-ban elhagytam a pályát. A Békés Megyei Népújság ajánlott újságírói állást, és ezzel a szakmával hamar egymásra találtunk. 1988-ban a Népszabadság megkeresett, hogy volna-e kedvem náluk dolgozni, Pécsett élő, dél-dunántúli tudósítóként. Volt, és a lap 2016-os beszántásáig nekik küldtem tudósításaimat és riportjaimat. Remek újságíró gárdája volt a lapnak, megtiszteltetés volt velük egy csapatban hajtani. Mindent megkaptam a pályámon: izgalmas témákat, a munka révén tanulási lehetőséget, tanulságos és mély kapcsolatokat.
És díjakat, szakmai díjakat is.
2001-ben Táncsics-díjjal jutalmaztak, három alkalommal megválasztották a hónap írásának egy-egy riportomat, háromszor voltam Népszabadság-díjas, és „elért” a Pécs és a Baranya újságírója elismerés is korábban.
Viszont vannak, akik hallhattak is téged. Jól tudom?
Az újságírás mellett a nyolcvanas-kilencvenes években rendszeresen dolgoztam tévéknek és a Pécsi Rádiónak, tizenöt éven át moderátora voltam a Pécsi Értelmiségi Klub politikusokat megszólaltató fórumainak. Sőt, másképpen is hallhattak. Négy komédiámat mutatták be a színházak, az Amphitryon-t, a Mihók, a bolondost, a Nyúlj a szoknyám alá!-t és a Csöveseket.
Nyugdíjas vagy, de sokat dolgozol, a kevés egyik megmaradt nyomtatott napilapnak is írsz, a Népszavának.
2017-ben nyugdíjba vonultam, azóta több lapnak is küldök riportokat. Legyakrabban a Népszavának, a 24.hu-nak, a Jelennek, a Szabad Európának és a Szabad Pécsnek.
Akármikor beszéltünk munkáról, tippről, vagy már készülő cikkről, mindig lelkes voltál, nyitott, érdeklődő és szenvedélyes. Mi a “titok”?
Csak olyan munkát vállalok, amiben szakmailag örömöm telik, azt írom meg, amit magam is elolvasnék. Apám sűrűn ismételgetett egy mondást – ami akkor nagyon idegesített, ám később életelvemmé vált. Apám mindig arra nevelt, hogy ha valamit “csúnyának” találok, akkor azt ne csináljam, ne vágjak hozzá jó pofát, inkább keressek nekem való, örömös feladatot. Az élet rövid, herdálni kár.
19? Lapot!
