Május 4-től szerepel a mozik műsorán a Radics Béla munkássága előtt tisztelegő: Radics Béla a megátkozott gitáros című új magyar film. A negyven évvel ezelőtt meghalt „gitárhős” életéről egy dokumentum-elemekkel átszőtt, zenés, életrajzi film született, melyet Klacsán Gábor rendezett, a zenéért Alapi István (Edda) felelős.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Zenés film? Radics Béláról? Tűnődtem, hogy az alapanyag, Radics sorstragédiája alkalmas lenne-e hasonlóra, mint Oliver Stone Doors-filmje? Életrajz és látomások az ismert dalokhoz. Amikor a rendezőt megláttam, reménykedtem, hogy lesz benne egy kis Nagy Lebowski-s beütés (őszülő, szakálcopfos rocker arc a direktor, csakúgy mint a Coen testvérek kultfilmjében Jeff Bridges). A film más lett, mint vártam, egészen más, de ez egyáltalán nem baj. Sőt!
A pécsi előbemutatón elhangzott kérdésre, hogy ki látta még Radics Bélát zenélni, a közel százfős közönségből négyen tették fel a kezüket. A többiek a legendát ismerik és néhány számot. Mi a legenda? Hogy Radics a legjobb magyar gitáros, s hírből azt is lehet tudni róla, hogy a fogaival is játszott, mint Jimi Hendrix. Egy jobb minőségű felvételen szerepel csak, de azon már inkább a sorstragédiájával szembesültünk – az alkohol hatásával.
A film egyszerre hozza a dokumentum-, és az életrajzi filmek műfaji erényeit, de mindkettőből át-átkacsint a másikba. Kevésbé modoros, vagy udvariaskodó, mint az elmúlt évek zenészek életét tematizáló nagy hollywoodi produkciói. Akad néhány eleme, amibe bele lehet kötni – nehéz mit kezdeni a Radics apját alakító Trill Zsolt első jeleneteivel, kicsit népmesei szereplőnek hat, vagy csak azért, mert annyira elüt a film többi, szemtelenül játékos, zömében hiteles elemétől. És itt álljunk meg!
Ez egy független film. Nem 5 milliárdból készült, és nem is négyből. Hanem kevesebb, mint 50 millióból. És valóban: nincsenek benne huszárrohamok, CGI múltidézések, de az alkotógárda kreativitását, önsanyargatását dicséri, hogy egy pillanatra sem válik cikivé a dolog. Az alkotó részéről ez nem egy film, hanem „A” film. Melyet részben ő írt, forgatott, vágott, finanszírozott.
A Radics-film szerkezetét egy zenei műsor elkészítése adja, ahol különböző zenészek beszélnek, emlékeznek Radics Bélára. Hangsúlyos emlékező Nagy Feró, aki mivel láthatóan megírt szöveget (is?) mond el, néha megbiccent (Laborcként hitelesebb volt az István a királyban, vagy nyomozóként Sopsits Árpád Céllövöldéjében, és a filmeken és szerepeken túllépve nem beszélve az ős-Bikinis időszakáról, mint a mai, 77 éves közszereplőről, de ezt hagyjuk).
Klacsán Gábor rendezőként komoly figyelmet fordított Radics motivációinak, pszichéjének bemutatására. A gyerekkorával kezdte, mikro-korrajzzal, Radics mindig is hangsúlyozott külvárosi-létének bemutatásával. Külön filmesztétikai örömforrás, ahogy mondjuk Csernus Imre pszichiáter figuráját is beemelte a Radics-történetbe. A rendszerváltás politológusainak megnyúlt pulcsiját divatikonként hordó Csernus, maga a feltámasztott Ranschburg Jenő, aki a „Családi kör”-című, még a szocialista idők magyar televíziózásából megismert modorában elmagyarázza, hogy a kis Radicsot ekkor milyen sérülés érte, satöbbi-satöbbi… A rendező úgy oldotta meg ezt a jelenetet (és több hasonlót), hogy nem szakítja meg a film cselekményét vágással, hanem mintegy Woody Allen-moziban a neoritikus főszereplő pszichiátere belegyalogol a díszletbe és csak beszél és beszél. Hasonlóan erős utalás van a szocialista erkölcs védelmét tematizáló „Kék fény” c. műsor (egyik) sztárjára, Szabó Lászlóra, az őt megidéző-ironizáló monológgal, melyet Szabó Sipos Barnabás követett el. (Már csak dr. (jog)Erőss Pál hiányzott és Antal Imre a Ki mit tud?-ból.)
Mostanában egyre többször bukkan elő az a klasszikus vicc a ’70-es évekből, mely szerint a létező szocializmusban az értelmiség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.
Az 1990-es évektől kiderült, hogy a kört ki lehet bővíteni az egész magyar társadalomra (szakemberek szerint ma jó, ha „csak” másfél millió érintett él Magyarországon az alkoholizmus különböző fokú következményeitől szenvedve). Hasonlóan zseniális ötlet volt Lakat T. Károly szerepeltetése is a filmben koncerttudósítóként.
Alig említettem még a zenét, Alapi István a filmpremier után gitárbemutatót is tartott Pécsett. Alapi Radics Béla zenéjét a mai mozilátogatók füléhez igazította. Mert Radics fő tragédiája az volt, hogy népszerűsége ellenére nem készíthetett lemezt (egy kislemezen kívül). Felhorgad az emberben a CPg egykori botrányslágerének elhíresült, az első verse végén is már kilencszer ismételt (és a dal egyéb részeihez képest kifejezetten enyhe) refrénje: „Erdős Péter kurva anyád!”.
A dalszöveg többi részére amúgy is eléggé nehezen lehet emlékezni, mert egy koncertfelvétel agyonmásolt kazettája nehezen érthető, meg az évek… (A CPg jelentése pedig természetesen nem Cigánypusztító Galeri, ahogyan azt annak idején elterjesztették róluk, hanem Come on Punk Group-ot, de ez, ha addig nem is, a Pol Pot megye punkjai óta tudható – na, és ez is egy másik történet. Mindenesetre most úgy van, hogy idén, Orfűn, a kempingben a Toxic punkfesztiválon fellép a legendássá vált egykori punkegyüttes).
Persze, ezzel együtt is csak a hiányzó lemez a közös pont. Szóval a fenn megénekelt Erdős Péter zenei guru, a szoci éra mindenható zenei ura arra a kompromisszumra akarta kényszeríteni Radics Bélát, hogy legyen Koncz Zsuzsa háttérzenésze és a nagylemezére (ha lesz, de nem lett) a kor slágerírói jegyezzék a szöveget. Pedig Koncz Zsuzsa maga is a vegzált alkotók között szerepelt.
Radics Béla viszont nem kötött kompromisszumot a hatalom emberével, bízott a sikerében, a tehetségében. Mondhatjuk, hogy naiv volt. Az Omega befutott. Koncz Zsuzsa befutott. Som Lajos befutott. Még Nagy Feró is. Radicsnak végül is igaza lett. Ő lett a magyar Jimi Hendrix, és vált ebben a szerepben kultikus figurává a ‘60-as-’70-es évek hazai rockzenei világában. Erdős Péterre egyre kevesebben emlékeznek, lassan csak a zenetörténészek, meg pár előszobáztatott zenész.
Ma már nevetséges, hogy mi késztette reagálásra az akkori rendszert: a fiatalok istenként tisztelték, rajongtak érte, és azt skandálták a koncerteken, hogy „Bélát a pártba”. Sőt, fel is festették a falakra azt, hogy „Béla a Király”! Ezért a hatalom félt tőle, a tiltás és a tűrés határán mozgott a „Három T” világában. Akkoriban egy lemez megjelenése jelentette azt, hogy valaki elismert alkotóvá lesz. Hát, Radicsnak ez sohasem adatott meg. 36 évet élt, s nehéz másképpen fogalmazni, mint hogy elnyomták, s rövid siker után kudarc, kudarc és újrakezdés jutott neki osztályrészül.
A magyar társadalom legkülönfélébb közegeiben még ma is az egyik legpropagáltabb feszültségoldószer az alkohol. Radics élete maga volt az önpusztítás, úgy szoktak fogalmazni finoman, hogy 36 évesen elvitte az alkohol. A film keretei fel-felvillantják azt is, ahogy a szétcsúszás zajlott. Ebben talán lehetett volna árnyaltabban fogalmazni, de így is egyértelműek azok a jelenetek, amelyeket a színfalak mögött forgattak a koncertek után. A képi ábrázolás nem esztétizálta túl azt, mi történik egy-két groupieval az öltözők vécéjében. Vagy a gázsiosztás is fájdalmasan szép jelenet, ahogy a kicsinyesség, a hazugság, a felbomló ego megnyilvánul. De tényleg tele van a film gyönyörűen megírt, pontos epizódokkal, s itt érdemes elsóhajtozni azon, hogy vajon meddig jutott volna a gárda, ha nagyobb költségvetés adatik meg számukra.
A film összhatásának fontos eleme, hogy iszonyatosan jól szól a zene, legyen az akár a Shadows megidézése, vagy Jimi Hendrix (utóbbi esetben külön érdekesség, hogy a zenei jogokhoz nem lehetett hozzájutni, mert a Hendrix leszármazottak nem reagálnak a megkeresésekre, csak utólag szoktak perelni – ezt úgy oldotta meg Alapi, hogy Hendrix stílusában játszott, elképesztő nívón).
A legnagyobb terhet a filmrendező a zenére bízta. Hogy átjöjjön az érzés. Hogy fennmaradjon a legenda. Mert nemcsak megmutatják Radics volt lakása mellett, Újpesten felállított köztéri szobrot. Hanem hús-vér valóságában is megidézik Radicsot. A színészi gárda is nagyot teljesít. A címszereplőt alakító Rák Zoltán a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színésze hitelesen mutatta meg a legendát, és a személyiség lebomlását is, olyan áthatóan üresen tud bámulni…
A film koncertjelenetei, s a benne szereplő statisztéria is kiemelendő, olyan arcok, ruhák, mozgások látszódnak, amik korhűvé tesznek jeleneteket, amikre emlékezni lehet napokig. És a filmben szereplő mai magyar rocklegendák pedig nem estek egymásnak, hanem visszaemlékezéseikkel hitelesítik a legendát: Nagy Feró, Révész Sándor, Vörös István, Horváth Attila, Hrutka Róbert és más kortársak mondanak rövid, fontos mondatokat Radics Béláról, az elátkozott gitárosról.
RADICS BÉLA A MEGÁTKOZOTT GITÁROS
Színes, zenés magyar film
rendező: Klacsán Gábor
forgatókönyv: Szentesi Zöldi László, Bálint Csaba, Klacsán Gábor
oparatőr: Grátz Márk, Klacsán Gábor
Vágó: Klacsán Gábor, Grátz Márk
szereplők: Rák Zoltán (mint Radics Béla), Király Attila, Trill Zsolt, Stépán-Kovács András, Zsurzs Kati, Dunai Csenge, Forgács Péter, Bede-Fazekas Szabolcs, Szabó Sipos Barnabás, Csernus Imre, Lakat T. Károly
Zenészek: Alapi István, Pompor (Samu) László, Takács (Kanóc) Roland, Reményi (Vinnie) Mihály, Wirth Zoltán
Interjút ad: Nagy Feró, Révész Sándor, Vörös István, Alapi István, Hrutka Róbert, Horváth Attila, Papp Gyula, Kisfaludy András, Sankó László
