1953 október 12-én született Szekszárdon Parti Nagy Lajos, 1972 és 1986 között élt Pécsett, a PEDFŐ-n tanult, két évig dolgozott a Baranya Megyei Könyvtár munkatársaként, majd 1979-től 1986-ig a Jelenkor szerkesztőségében, azóta Budapesten él szabadfoglalkozásúként. Kossuth- és József Attila díjas magyar költő, dráma- és prózaíró, a magyar kortárs irodalom egyik legfontosabb alakja, a Digitális Akadémia alapító tagja. A 70. születésnapját a napokban betöltött költővel Balogh Robert beszélgetett.
A cikk a hirdetés után folytatódik
1972-ben érettségi után került Pécsre, a Tanárképző Főiskolára, milyen volt akkor ebben a városban tanulni, élni?
Hú de rég is volt ez már! Jó volt. Szerettem azt a két tanszéket – magyar-történelem szakra jártam. Nagyokat kocsmáztunk, dumáltunk… Ez volt a ’70-es évek középső harmada, ’73 és ’77 között. A világ akkor egyáltalán nem látszott pörgősnek, e tájon nem pörgött, állt, mint egy dísztribün, mi úgy láttuk. Ez egy olyan szakasza az életemnek, amelyet még intenzíven fel kellene dolgoznom, legalábbis fel lehetne, íróilag is. A gyerekkoromhoz lassan közel kerülök, szinte anya-gyermek viszony, de ezzel a korszakkal még egyáltalán nem vagyok ilyen viszonyban. A jelenkoros évekkel már sokkal inkább. Nekem, ha egy pontot meg kellene jelölnöm, ami ennek az egész Pécsi időszaknak(!) a legközepében van, az a régi Jelenkor szerkesztőségben a kis harang az ajtón.
Ez még a Széchenyi tér 17-ben lévő szerkesztőség?
Igen. Aki kinyitotta a nagy üvegajtót, megszólaltatta a rézharangot, amit később a Csorba Győző bácsi kapott meg ajándékba.
Az a versekből kiolvasható, hogy élt a pécsi Kertvárosban? Hol még?
Előbb még rengeteg albérletben laktam. Nehéz összeszámlálni. Laktam a Budai vámnál egy panelban, aztán a Losonc utcában, a Móré Fülöp utcában, az akkori Asztalos János utcában, Kovácstelepen, a Bagoly dűlőben, több helyen is, végül Kertvárosban, 1981-ben lakást kaptam ott, amikor már szerkesztőként dolgoztam. Onnan költöztem Budapestre.
Bemutató – Parti Nagy Lajos új kötete a Magvető kiadásában, Hadd legyek hűs címmel jelent meg, amit ma bemutatnak Pécsett. Az eseményen Ágoston Zoltán, a Jelenkor főszerkesztője kérdezi a szerzőt a most megjelenő könyvéről és természetesen az elmúlt évtizedekről. Parti Nagy korábban a Csorba Győző Könyvtár jogelődjének, a Baranya Megyei Könyvtárnak volt munkatársa és jelenleg is a Jelenkor főmunkatársa. A születésnapi kötetbemutató a Csorba Győző Könyvtár és a Jelenkor folyóirat közös rendezvénye. Időpont: október 17. (kedd) 18.00 – Helyszín: Tudásközpont, nagyelőadó. A belépés díjtalan. FB-esemény ITT érhető el.
A kocsmázás – szintén a verseiből kiolvasva – mit jelentett?
Nem mondom, hogy nem ittunk, de nem volt az túl veszélyes tevékenység. Délutánok a Kocsis-tanszéken, meg éjszakázások is voltak, persze, bulik, de úgy emlékszem, sokat voltam egyedül, jó volt, sokat olvastam.
És az ilyen sorai, mint hogy „Verik az Icát a Tavaszban?” Meg az Olimpia bár, mint helyszín?
Az Olimpiában relatíve keveset jártam. A Tavaszban már inkább. Igen, volt éjszaka-járás, de nem csinálódott köré különösebb legendárium, ez az időszakom egy erős, sűrű gombolyag, ami nincs igazán széjjelszálazva.
Bertók László szokta azt mondani, hogy Petőfi nem szerette a bort, aztán mégis írt bordalokat.
Én azért inkább ittam, mint írtam róla. Akkoriban a borivás körül nem volt ekkora cécó. És nagyon rossz borok voltak. Ha valaki nem értett a borokhoz, akkor ócska, vacak lőrékbe futhatott bele. Én nem értettem. Söröztünk és töményeztünk inkább. Később a Séta téri borozóban már nagyon jó fajtákat lehetett inni. A legtöbb kommersz bor volt, de némelyik minőségi villányi bor lehetett.
Már egy fél évtizede bezárták a helyet… A Pannónia szállóban akkoriban sztriptíz is volt, ilyesmikről egyetemistaként akkor tudtak?
Tudtam, de nem szerettem az ilyen helyeket. Például a Nádor kávéházat sem szerettem meg soha.
A legendák szerint Konrád György ott szeretett írogatni, amikor rendszeresen Pécsre jött egy időszakában.
Lehet, hogy egyszer-egyszer írt ott Konrád, meg irogattak ott mások is, de oda inkább közgazdászok, jogászok jártak kávéházazni. Én jobb szerettem a kocsmákat, olcsóbb is volt, plebejusabb is.
Akkoriban nem létezett még a Művészetek és Irodalom Háza, merre tartották az irodalmi rendezvényeket?
Az Ifjúsági ház volt az egyik helyszín, a másik a Megyei Könyvtár (a szerk.: a régi, Apáca utcai épület). Ott láttam életemben egyetlen alkalommal Örkény Istvánt, sajnos nem ismerkedtem meg vele soha személyesen.
Mikor alakult ki önben az, hogy író, költő lesz?
Az, hogy valami ilyesmivel fogok foglalkozni, az hamar, tizenvalahány éves koromban világos volt. Amikor már a Jelenkorban dolgoztam, akkor volt időm, de főleg merszem végiggondolni: hogy ezt fogom csinálni már egész életemben, mert jobbat ennél nem tehetek, és tényleg ez a legfontosabb számomra. Adták alám a lovat, a Jelenkorban lenni nagy szerencse volt, ott dolgozni annyit jelentett, hogy reggeltől estig azt csinálod, amit szeretsz. Nem azt jelentette, hogy csak írod a verseidet. Hanem dolgozol a szerkesztőségben. Egészen más világ volt ebből a szempontból is. Hatalmas reputációja volt az embernek. A szerkesztőségnek is ethosza volt. Csorba Győző és Bertók László jelenléte az embert nyugalomra intette. 29 évesen jelent meg az első kötetem, elég későn és ez jól történt így. Az a hét év, amit a Jelenkorban eltöltöttem nagyon fontos volt. Addig kevés embert ismertem az irodalomból. És egészen más úgy odalépni valakihez, hogy kéziratot kérsz tőle, s ennek kapcsán ismerkedtek meg, mint amikor zavartan szorongatsz egy paksaméta verset, hogy én is írok… Ezt az ember nehezen mondja ki, nehezen ajánlgatja magát, sok szorongással. Az, hogy a Jelenkor szerkesztőségében dolgozhattam, nagyon megkönnyítette az életemben az ilyesféle kommunikációt.
Egyszer interjúztam Esterházy Péterrel és rákérdeztem, hogy emlékszik vissza Szederkényi Ervinre, a Jelenkor akkori nagy korszakának főszerkesztőjére. Kicsit elgondolkodott, majd komolyan azt mondta, hogy Szederkényinek olyan remek strandteste volt, azt irigyelte tőle.
Ez azért lehetett, mert Péter és a Szederkényi a legtöbb időt nyáron Szigligeten töltötték. Nekem az Ervinnel nem volt magánviszonyom, tán a végén volt, vagy lett volna, de addigra beteg lett, meghalt.
Inkább a főnöke volt?
Azt nem mondanám. Az esetek 99%-ában nem éreztette, hogy ő a főnököm. De ő volt a „Főnök”. Mindig jogossá vált, hogy ő a főnök. Ervin nagyon tudott valamit, amit kevesen tudnak ilyen jól. Kiválóan művelte a nagymenő robotosságot. Volt is mire építsen. Meg volt egy csomó dolog alapozva. Már akkor is, amikor Tüskés Tibor után idekerült (a szerk.: Tüskést Mészöly Miklós Ablakmosó c. darabjának közléséért eltávolította a Párt a Jelenkor éléről, s a Tanárképző karon tanító Szederkényi Ervint helyezték a Jelenkor főszerkesztői pozíciójába.). Akkor őt nagyon ellenségesen fogadták, ő meg a fogát szívva átvészelte ezeket az éveket. Később megszerették. A halála után proforma Hallama Erzsébetet (a szerk.: író, újságíró, 1976-1982 között a Dunántúli Napló főszerkesztő-helyettese) nevezték ki főszerkesztőnek, de valójában Csordás Gábor volt a tényleges főszerkesztő, csak őneki, mivel épp azelőtt lépett ki a „Párt”-ból, nem engedélyezték a kinevezését. De a tényleges munkát már Csordás végezte.
Van egy nagyverse, A Csorba-kert. A pécsi hegyoldalon, a Damjanich utcában egy emléktábla hirdeti a falon, hogy hol állt Csorba Győző háza. Mennyire volt bejáratos hozzá?
Voltam nála jónéhányszor, főleg, amikor már kevésbe volt mozgós. Egy darabig nagyokat sétáltunk. Ezek rítusok voltak. Hol hármasban, Bertók Lacival és Csorbával, hol csak egyikükkel, de ők minden este sétáltak a belvárosban. Hazakísértem őket és dumáltunk. Győző bácsi nem ivott egy kortyot sem, Lacival volt, amikor boroztunk hazafelé menet és beszélgettünk. Csorba nagyon rezervált, egészen talányos, különös ember volt. Érdekes módon a legtöbbet Csuhai István (a szerk.: Csuhai István 1991-1999 között a Jelenkor főszerkesztője, jelenleg az Élet és Irodalom versrovatának vezetője) interjúkötetéből tudtam meg róla. Pedig azt gondolom, hogy engem szeretett, és én is szerettem őt. Nem volt bennünk sok közös költőileg. Én is egészen másfelé tartottam, és ő is másfelé, csak ahogy öregedni kezdtem, akkor éreztem meg, hogy mégis mennyire megtalálható benne minden, amit kerestem.
Weöres Sándorral is biztos találkozott? Önnek Sanyika volt, vagy Sanyi bácsi?
Azok szólították Sanyikának, akik régről ismerték, nekünk Sanyi bácsi volt. Az Amyt (a szerk.: Károlyi Amy, W.S. szintén költő felesége) pedig Amykának illett szólítani. Most elbizonytalanodtam. A Weöresnek én csak egy voltam a sokból. Akkorra már egyáltalán nem figyelt ránk, fiatalokra. Néhányszor jártam náluk a Muraközi úton, találkoztam vele a szerkesztőségben is, de mindig valami alkalomból. Kicsit olyan volt, mint a macskái. Sosem lehetett eldönteni, hogy a macska simogatja őt, vagy ő a macskát.
Sokszor emlegettük Bertók Lászlót, ön kapta meg először a róla elnevezett költészeti díjat. Milyen viszonyban voltak?
Barátiban. Közeliben. Egy végtelenül fegyelmezett és visszafojtott ember volt. A Félkorsó hiány megjelenése előtt (a szerk.: Parti Nagy, Csordás Gábor, Meliorisz Béla és Pálinkás György közös kötete, 1980-ban jelent meg, Bertók László szerkesztette) is nagyon tartózkodó volt. Vagy ez nem is jó szó. Rezervált volt ő is. Aztán szépen feloldódott. Szerkesztőségi bulikon. Őrületesen melegszívű ember volt. És volt benne valami ceremóniális finomság is. Nagyon jóban voltunk. Ha egyidős lett volna velem, akkor is ő lett volna az öregebb. Bölcsebb, megfontoltabb volt nálam. Lassabb is, vagy inkább alaposabb. Nagyon szerettem a költészetét, őt olvasva az embert elkapja a magától értetődőség érzése, az az érzés, mint József Attilánál. És közben meg jókat pálinkáztunk! A szülőfalujából hozott vései pálinka az általam ivott pálinkák közül a legjobbak közé tartozik. Szeretett pálinkázni, talán még jobban szeretett élni. És a költészeten kívül nem is nagyon érdekelte más. Talán még a könyvtár. Nagyszerű könyvtáros volt. Mesélik, hogy elhivatott, jó szakember volt. Amibe belefogott, azt nagyon alaposan csinálta. Berzsenyiről, Vörösmartyról és Csokonairól is írt monográfiát.
Azt Bertók László is említette, hogy önök nem szokványos mester-tanítvány viszonyban álltak.
Hatottunk egymásra. Bizonyos dologban én másfelé kanyarodtam, nem tartalmilag, hanem formailag. Később meg ő kezdett el olyasmiket csinálni, amikre meg én gondoltam. Az nehéz dolog, hogy ki, kitől, mit tanul, mert az ember egy idő után körbeér, s megkérdezi, magától, hogy hogy van ez? Hova? Merre mész? Laci mindig, ha befejezett egy kötetet, úgy érezte, vége a világnak, többet nem fog tudni írni. Főleg, amikor a szonetteket, A Három az ötödiken-t. Azt kérdezte, hogy akkor most ő mit fog csinálni? Közben készült már benne a következő kötet. Hatalmas kombinatórikus modellben gondolkodott, a számmániája is egy különleges dolog. Nem ismerek rajta kívül költőt, akinek ez ennyire fontos volt. Majdnem a mániáig erős volt. Aztán az ember rájött, így lehet könyv-formát kigondolni, kötetet szervezni, amikor nincs tartalmi-tematikus szervezőerő. Kell valami, ami segít összerendezni a darabokat. Laci tudta, hogy mennyi ideig lehet hűségesnek lenni egy formához. A szonettektől így jutunk el a háromkákig. (a szerk.: Utolsó köteteiben Bertók László sajátos haiku formában alkotott).
A Bertók-díj átvétele után levonult a zenekar a színpadról, még lezajlott egy rövid beszélgetés önnel, s ott maradt a Kodály Központ hatalmas terében egymaga. Nagyon fegyelmezetten olvasott, érzékenyen, finoman, amolyan „partisan”. Érzékelte, mekkora levegője lett a verseinek?
Magamra próbáltam figyelni, hogy ne rontsak a szövegen. Ez nem írói, ez egy színészi helyzet, egyedül egy ilyen hatalmas színpadon. Hogy addig nyújtózkodj, ameddig elér a színészi takaród. Előadói, pontosabban. Hogy ha túl messze mész el a saját interpretálásodban, a végén mindig van egy sáv, ahol kigyullad a piros fény, oda már nem szabad belépni. Azért muszáj fegyelmezettnek lennem, mert ha túllépem a határaimat, akkor nagyon vékony jégre kerülök. A saját verseimet így csak én tudom elővezetni.
Most töltötte be a hetvenedik életévét, ehhez mi is gratulálunk! Hadd legyek hűs címmel megjelenik az összegyűjtött verseit tartalmazó kötet, szereplések, köszöntések, interjúk követik egymást. Mennyire szereti, hogy bírja az ünneplést?
Mint mindenki, örülök, ha szeretnek, bírom is az ünneplést, de hogy szeretem, az túlzás. Az ilyen alkalmakhoz hozzátartoznak az interjúk, az ember beletanul. Ha valaki veszi a fáradságot, hogy kérdez, én is veszem, hogy válaszoljak. Ezek sosem csak „saját” alkalmak, hanem a kortárs irodaloméi is, senki sem áll magában, hanem elődök és utódok közt, legfőképpen pedig a kortársai között, akiknek sokat köszönhet. Én e napokban annyit jó szót kapok a kortársaimtól, sokáig kéne élnem, hogy kiérdemeljem. Igaz, ez a hetven év is sok, ha belegondolok, márpedig egy ilyen alkalom ezt a belegondolást hozza magával. Aztán, ha szerencsém van, még egy darabig nem kell a saját öregségemmel túl sokat foglalkozni.
A cím idézet Parti Nagy Lajos: A Csorba-kert c. verséből
