Júniusban az Európai Unióban újra választások lesznek, Magyarországon is beleszólhatunk abba, hogy milyen összetételű legyen az Európai Parlament, mert nem mindegy, kik képviselnek minket, nem mindegy, hogy milyen törvényeket hoznak meg rólunk konszenzussal. Utóbbi kifejezés jelentését Magyarországon újra és újra meg kell tanulnunk, szokni kell, mert mára EU-tagként kivívtuk (mármint az országot képviselő jelenlegi vezetők) azt a “rangot”, hogy egyes egyedül mi lettünk gátjai bizonyos folyamatoknak.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Az EU 2024 júniusában, az Amerikai Egyesült Államok novemberben készül választásra. Az EU-ban az a tét, hogy elveszti-e kétharmadát a demokrácia pártján lévő – gyakorlatilag mindegy, milyen politikai színezetet képviselő – elit, vagy túllépik-e az egyharmadot a szélsőségesek (akiket nevezhetünk akár egy új divatszóval szuverenistáknak is). Az USA-ban a tét az, hogy vissza tud-e térni Donald Trump, vagy pedig (szinte) mindegy, kié lesz a hatalom, csak ne az a borzas, festett szőke manus legyen az elnök, mert akkor egy összeesküvéshívő kormányozhat, aki miatt (bárki, bármit is állít) ki fog szélesedni a hidegháború, de az is kérdésessé válik, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerét el tudja-e bontani, vagy sem. Azaz, kissé leegyszerűsítve az a kérdés, hogy demokrácia lesz, vagy amolyan modernkori autokrácia, vagy ha úgy tetszik: hibrid rezsim.
Magyarországról nézve nem tűnik lényegtelennek sem az EU-s, sem az amerikai választás végeredménye, már csak azért sem, mert az USA és Kína viszonya, a gazdasági versengés, de akár gazdasági háború (korlátozások követnek korlátozásokat) miatt, Trump esetleges győzelme esetén – Orbán Trumpnak tett udvarlási gesztusai ellenére – biztosan nehezebb helyzetbe kerülhet az az ország, amelyik egyre inkább közeledik, nemcsak Oroszországhoz, de Kínához is. Magyarország Kínával egyre komolyabb gazdasági kapcsolatokat épít ki. Kína magyarországi térnyerése – akkumulátor- és autógyárak, vasútfejlesztés – természetesen nemcsak az USA, hanem az EU nézőpontjából is több, mint érdekes. Az EU Kínához való hozzáállása, persze, még(?) nagyon más, mint USA-é, az együttműködést választotta az EU jelenlegi vezetése. Ugyanakkor, ha az európai autóiparban nem képesek még az európai nagyok sem „sebességet” váltani, akkor pár éven belül szó szoros értelemben letarolják a piacot az olcsóbb, akár félárú kínai modellek.
Milyen következményei lennének egy ilyen folyamatnak? Nehéz megmondani, hogy a beszállítói láncok miatt hol állna meg a német autóipari összeomlás. Mi, itt, Magyarországon sorra engedjük be a kínai vállalatokat, ebből egészen addig jól fogunk kijönni, amíg nem hoznak védővámokat a kínai autók, és egyáltalán a kínai piacról jövő termékekkel szemben. Van rá esély? Miért ne lenne? Akár környezetvédelmi okok miatt, akár a saját, EU-s cégeket védő szándékkal. Mert akkor az itteni kínai tulajdonú cégek vajon minek fognak számítani?
Kérdezhetnénk azt is, hogy ez a világpolitikai összefüggés Magyarország déli részét érinti-e majd egyáltalán? A Békéscsabától Pécsig tartó déli régióból Szeged már megkapta a nagy keleti vállalatát, de Békéscsaba és Pécs még nem. A tavaly nyáron nagy csinnadrattával beharangozott stratégiai gazdaságfejlesztés Baranyában eleddig nyilvánosan jobbára csak találgatásokra adott okot, az ipari park lehetséges helyszíne derült ki (Bicsérd közelében), s kérdésemre egy magát megnevezni nem szándékozó vezető nem is jósolta ősznél korábbra konkrétumokat (talán éppen az EU-s választással egyidőben tartandó hazai önkormányzati választás miatt?). De hát honnan máshonnan jöhetne ide vállalat, mint „Keletről”?! A pletykák kínai elektromosautó-gyárat emlegettek (nem, nemcsak a végül Szegedet választó BYD érdeklődött Pécs iránt), de az a cég foglalkozik akkumulátorgyártással is. Hogy ebből mi lesz, ha lesz valami Bicsérden? Azt ki tudja? Sem összeszerelésre alkalmazható, sem jól képzett munkaerő nem áll rendelkezésre a környéken nagy számban. Persze, a jólértesülteknek erre is megvan a válaszuk: az, ami máshol is, hozni kell kívülről munkaerőt, mert Orbánnak nagyon fontos politikai érdeke fűződik ahhoz, hogy a gazdaság növekedjen továbbra is, s ha így, akkor így.
Egy befektetni szándékozó cég Pécs környékére településének egyik oka (az állami kedvezményeken és támogatásokon túl) talán az egyetem lehet. Az egyetemet működtető alapítványnak is érdeke lenne egy ipari park kialakítása (ami ráadásul az egyetemi költségvetési hiány eltüntetésére is éppúgy alkalmas lenne, mert képzési és kutatási együttműködések kiépítésére is alkalmas az egyetem, azért meg ugye fizetnek), voltak korábban is ilyen befektetővonzással bíró kísérletek, de nem, vagy alig hoztak eredményt. Nem tudom, melyik jól prosperáló világcég lenne hajlandó a jelenlegi magyar felsőoktatással komolyabb kapcsolatokat kiépíteni? Ha arra gondolunk, milyen eredményeket hozott az egyetemekre ráerőltetett alapítványosodás, akkor a kezdeti forrásnövekedésen, némi fizetésemelésen túl (ami régen elinflálódott) érdemi sikerekről (egyelőre) nem beszélhetünk. A túlzott kormányzati befolyásra adott figyelmeztető reakció az EU részéről az Erasmus-ösztöndíjak felfüggesztése volt. A korábban már megkötött szerződések idén kifutnak. Kevéssé érthető az egyetem nemzetközi láthatóságának növelése, mint stratégia így, főleg, ha a pécsi egyetemet működtető alapítvány összetételét vizsgáljuk.
„Az Egyetem a Dél-Dunántúli Régió, valamint a nyugat-balkáni és a kelet-közép-európai térség kiemelt szellemi képzőhelye, ápolja képzési és kutatásfejlesztési, innovációs, valamint művészeti és általában a kulturális hagyományait, melyek megerősítése érdekében tradicionális képzési és kutatási portfóliójának megerősítésére, modernizálására törekszik, és ennek keretei között – figyelembe véve az intézményspecifikus stratégiai célok eltéréseit – határozza meg akcióit.”
Többek között így fogalmaz a PTE 2023-2030 közötti stratégiája. A kurátorok mivel járulnak hozzá a nemzetközi láthatóság növeléséhez, vagy ahhoz, hogy a régió kiemelt szellemi képzőhelye legyen a pécsi egyetemből? A magánegyetemmé vált állami egyetem belső reformjait, egy piaci vállalat értékelőrendszerének alkalmazását szorgalmazó kurátor már lemondott, a helyi politikából érkezett delegáltak maradtak, de ők inkább a kormányzati összeköttetéseiket képesek működtetni (vagy inkább őket működteti a kormányzati struktúra?), politikailag, megyei szinten jelentősek.
Egyedül a kuratóriumot vezető, korábbi rektor, Bódis József és Fábián Adrián (a Felügyelőbizottság Szenátus által delegált tagja) jelenléte értelmezhető egyetemi szempontból. De hogy értelmezni tudjuk, hogy miért mondta fel az EU az alapítványosodott felsőoktatással a kapcsolatot, arra jó példa volt egy korábbi PTE-s botrány, amelynek apropóján anno még a honi szélsőjobb egyik ásza, Toroczkai László is felkereste a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának dékánját, aki a beszélgetés közben elismerte, hogy többször is érdeklődött nála Völner Pál, a korrupciós ügybe belebukott fideszes államtitkár, hogy a hozzájuk járó végrehajtóknak van-e esélye lediplomázni. A dékán, aki barátjaként (!!!) beszélt az előzetes letartóztatásban ülő Schadl Györgyről, azt is elismerte, hogy a végrehajtók könnyítve szerezhettek diplomát a pécsi egyetemen, de azt tagadta, hogy ő pénzt kapott volna ezért. Az ügyből belső vizsgálat lett, amely nem talált hibát az egyetemi működésben.
A meggyanúsított fiatal oktató karrierje irányt váltott és egy idősebb, a kari bürokráciának majdnem a tetején dolgozó munkatárs pedig egy évvel előbb ment nyugdíjba, mint az tervben volt. Mondhatni, nincs itt semmi látnivaló! Természetesen az csak feltételezés a részemről, hogy egy ilyen esetben a túlzott szervilizmus (és/vagy félelem) vezetett el idáig. Az egyetemek túléléséhez szükség van olyan munkatársakra, akik minden rendszerrel együtt tudnak működni. Azt feltételezni az egyetemi munkatársak részéről, hogy a mindenkori állam egyetemi folyamatokba való beleszólási kísérlete eleve kudarcra ítéltetett, hát, az, kérem, túlzott önbizalomra vagy inkább megmosolyogtató naivitásra vall. Mert az egyetemeket bedarálták. Pont.
Az alapítványosodást minimális ellenállás követte csak – Pécsett tucatnyi diák szervezkedett, illetve két kar vezetője mert ellenvéleményt megfogalmazni (BTK, TTK), talán csak páran mondtak fel a döntés után. Úgy az sem késztette a diákokat komolyabb tüntetésekre, hogy belátható időn belül elveszítik az Erasmus-ösztöndíjak jelentette szabadságot. Az egyetemek sem tiltakoztak komolyabban az alapítványosodás ellen, az egy SZFE-t kivéve. A tanult tehetetlenség egy élethosszig tartó folyamat, Magyarországon generációk szokták már meg, hogy aki felemeli a hangját, aki sokat ugrál, annak előbb-utóbb az orrára koppintanak? Ráküldik az adóhivatalt? A sajtót (OK, ez esetben “sajtót”)? A kormány által meghirdetett ösztöndíjprogram egy rossz viccnek tűnik a nemzetközi programokhoz képest, legalábbis azok az egyetemi emberek, akik legalább név nélkül mernek erről beszélni újságíróknak, így fogalmaznak. Szerintük még jó pár év szükséges lenne ahhoz, hogy az állami program kapcsán felsorolt egyetemekkel valódi kapcsolat alakuljon ki. Az Erasmus mégsem akkora veszteség ahhoz képest, mint amit a Horizon kutatói ösztöndíjak elvesztése jelent. A nemzetközi kutatásokat finanszírozta a Horizon-nal az EU, itt sok milliárd veszett el, amit magyar pénzekből képtelenség lenne pótolni, s nemcsak a pénzekről van szó, hanem a kapcsolatokról is. Ezért a magyar alapítványi egyetemek rengeteg együttműködésből maradnak ki. A tudománynak ma ez a lényege, a nemzetközi kapcsolati hálózat. Az alulfinanszírozott felsőoktatásból az elmúlt években rengeteg kutató távozott. Amikor egy korábbi interjúmban megdicsértem egy kutatót, hogy milyen széleskörű együttműködésben dolgozik, elnevette magát és off record elmondta, hogy azért kell ennyi egyetemmel együttműködnie, mert nincs hozzá helyben, de még az országban sem szakértő. Az ösztöndíjak, és még inkább a nemzetközi kapcsolatrendszer működésének hiánya sok fiatal számára komoly figyelmeztetést jelent: egy ilyen egyetem kevésbé ad versenyképes diplomát. Ma a mobilitás természetes részévé vált az életnek az EU-ban, Franciaországban ragadt unokahúgom Montpellier után Rómában, majd Párizsban tanult, és ezzel nem lóg ki a nagy átlagból. Nos, amikor Magyarország köztársasági elnöke újévköszöntő beszédében így minősíti a magyarokat: „tehetséges, erős öntudattal rendelkező, sajátos észjárású, talpra esett nemzet a miénk”, akkor vajon mire gondolt? Főleg amikor így folytatta: „És ha nem is mindig értenek, figyelnek ránk”. Vajon mit nem értenek?
Abban biztos vagyok, hogy arra figyelnek már (az EU-ban), hogy mikor csalunk. A sajátos észjárás vajon mit jelent? Hogy mint egykori sztyeppei népek, kizsákmányoló életmódot élünk? Vagy miben vagyunk tehetségesek? Melyik nemzet nem érzi magát tehetségesnek? Volt alkalmam EU-s bürokratákkal beszélgetni. Akadt köztük szlovák, belga, német, spanyol és magyar is. Egyaránt okosak voltak, kimagaslóan okosak. Mindegyik tehetséges volt a saját szakmájában, mindegyiküknek megvolt a sajátos észjárása, s mivel igen magasra jutottak, hát talpraesettek is voltak. A szlovák, a spanyol, a német meg a belga. És a magyar is. Amiről beszéltek, egy fontos dologban különbözött attól, amit a magyar kormányzat különböző szintű, okos, tehetséges és talpraesett képviselőitől hallottam. Hogy az, amit képviseltek, az az Európai Unió 27 országánakközös álláspontja volt, amiről addig tárgyaltak, amíg az mindenki számára elfogadható és megvalósítható is lett egyben. És az így létrejött konszenzusos döntés komoly munka eredménye.
Mert a demokratikus folyamat létrejöttéhez sok idő szükséges, még nagyobb figyelem és mindenki részéről rugalmasság is kell, mert így az elkészült javaslatok, törvények megvalósítása során – az előzetes egyeztetések miatt – már csak kisebb akadályok merülnek fel.
A 27 ország közül az egyik Magyarország, amely országnak regnáló vezetése a korábban saját maga által elfogadott döntések ellen ágál, protestál, vétóval fenyeget. Ahogy hallgattam ezeket ez embereket, akik elkötelezetten dolgoztak a bürokráciában, akik részfeladatok elérésért áldoztak éveket a karrierjükből, néha elszégyelltem magam. Mert megpróbálkoztak a párbeszéddel, tőlem is vártak valamit. Az a kép alakult ki bennem (korábban inkább előítéletként), hogy a ner-es sajtó nem adja vissza hűen az EU-parlament történéseit, nem beszél eleget az előkészítő folyamatokról, az egy-egy döntésig tartó hosszú és gyötrelmes útról. A kisebb, független újságok pedig nem látnak el „Brüsszelig”, az erőforrásaik sem elegendőek ehhez.
Az úgynevezett bürokraták értékelhető tervet mutattak fel az EU klímavédelmi stratégiájáról, a fake news elleni küzdelemről… Ahogy hallgattam őket, visszhangzott a fejemben néhány itthoni szitokszó, ilyesmi, hogy Brüsszel az új Moszkva. És mások helyett szégyelltem magam.
Az EU-s választások tétje mindenkinek mást jelent.
Orbán Viktorról itthon az a kép alakult ki, hogy unja már a magyarországi belpolitikát, s nemzetközi megnyilatkozásaiból középhatalmi tényezőként fogalmazza meg magát, s Magyarországról is így vall. Ha egy jogásszal beszélgetnénk az Európai Unióról, akkor az EU-csatlakozásunk jogharmonizációs folyamata felől tudna közelíteni, s végiggondoltathatnánk vele azt a kérdést, hogy ma vajon felvennének-e minket az EU-ba. Egy közgazdász beszélhetne mondjuk arról, hogy bárcsak már nettó befizetők lennénk az EU-ban, bárcsak már olyan jól állna a gazdaságunk, hogy mi segíthetnénk a nálunk szegényebbeket. Egy szociológussal arról kellene beszélgetnünk, hogy a németek miként oldották meg a soknemzetiségű vendégmunkások integrációját, mert mit kezdünk majd a filippínókkal. Ha a térség- és településfejlesztésről lenne szó, akkor annak lehetőségét is szóba kellene hoznunk, hogy lehetséges-e az olyan EU-s támogatás, amelyből az állami továbbosztó szerepet kihagyjuk, s közvetlenül a felhasználó kapja meg a forrást, mert mintha az EU éppen ezért tartotta volna vissza a kifizetéseket, mert többek között nem volt garancia arra, hogy a megfelelő módon használta fel a pénzeket Magyarország.
De a külföldön dolgozó többszázezer magyar is szóba jöhetne, hány pedagógus, ápoló és orvos dolgozik külföldön. Hogy Bécsben már magyar bábszínház is működik, annyi a magyar (származású) gyerek. Lehetne szó többet az Európai Unióról. Mert nem külföld. Tagok vagyunk. Mi vagyunk, mi is vagyunk (egyelőre).
Végül újra csak visszakanyarodok a köztársasági elnökünk energikus újévi beszédéhez: „tehetséges, erős öntudattal rendelkező, sajátos észjárású, talpraesett nemzet a miénk. És ha nem is mindig értenek, figyelnek ránk.” Ennek az értetlenségnek és figyelemnek a legékesebb példáját 2023 decemberében tapasztalhatta meg a magyar miniszterelnök, amikor egy fontos döntés előtt kiküldték kávézni.
Ennél megalázóbb dolgot csak kisgyerekek szoktak eljátszani a még kisebbel, mondjuk beküldik a szobába, hogy nézze meg, ott vannak-e azok, akik odaküldték. Hát, így élünk mostanában, Euro-vengrijában, vagy egy brüsszeli, kávéházi szegleten.
