Korszakos változások elé néz a Pécsi Harmadik Színház, mert az alapító igazgató, Vincze János (76), a színház Jászai-díjas rendezője február 8-tól visszavonul – a döntésről a szélesebb nyilvánosság elsőként ebből az interjúból értesülhet. A tavalyi évben a színház színészei, társművészetek képviselői és civilek összefogásával zajlott sikeres színházmentési akció után újra hasonló anyagi helyzet felé halad a pécsi Uránvárosban található egykori Ságvári Endre Művelődési Házból alakult, magas szakmai színvonalon, értékközpontúan működő színházi műhely.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Vincze János az egyetem elvégzése után 1974-1977-ig a pécsi 500. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola diákszínpadát vezette (Ötszázas Színpad), melynek volt tagjaiból, középiskolásokból és egyetemi, főiskolai hallgatókból alapította meg 1977-ben a Ságvári Művelődési Házban a Pécsi Nyitott Színpadot, majd ennek alapjain hozta létre 1986-ban a Harmadik Színházat. 1995. január 1-jétől ez az alternatív színház Pécsi Harmadik Színház elnevezéssel Pécs Megyei Jogú Város Közgyűlésének határozata alapján önkormányzati és állami támogatásban részesülő társulat nélküli, produkciókra szerveződő hivatásos színházzá vált. 2018-tól a Pécsi Harmadik Színház a várostól Moravetz Levente színész, rendező, író tulajdonába került, Vincze János a színház ügyvezető igazgatójaként dolgozott tovább. Vincze János a Pécsi Harmadik Színházon kívül a Pécsi Nemzetiben, Szolnokon, Veszprémben, Kolozsvárott és a Budapesti Kamaraszínházban is rendezett.
Mi vezetett oda, hogy lemondott az immár Moravetz Levente tulajdonában lévő Pécsi Harmadik Színház ügyvezető igazgatói posztjáról? Mi változott tavaly óta?
A 2023. december 31-én szerettem volna befejezni a munkát. A Pécsi Harmadik Színházat egy kft. üzemelteti, ezért a gazdasági év végét tartottam a váltás tisztességes időpontjának. Ez jogszabályi kötöttségek miatt február 8-ára tolódott.
Mi vezetett el idáig, hogy hosszas küzdelem után lemondott a pozíciójáról?
Sokfelől közelíthetünk a kérdéshez. Azt a fajta minőségi működést, amit ez a színház képviselt, és amit a nevében hordozott, azt egy ideje már nem látom biztosítottnak. Olyan produkciók nyomultak be a színházba, olyan előadások, amelyekhez nem szívesen adom sem a színház nevét, sem a saját nevemet. A Pécsi Harmadik Színház kénytelen a nevét adni hozzájuk, mert Pécs város vezetése a 2017-2018-as év fordulóján eladta a színházát, így kikerültünk az önkormányzati-minisztériumi fenntartású konstrukcióból. Az is fontos, hogy kiemelt státuszú színház voltunk, csak az kaphatott a költségvetésből (nem pályázati úton – a szerk.) állami támogatást, aki ezt a minősítést elnyerte, mi önálló sorként benne szerepeltünk a költségvetésben. Azzal, hogy az önkormányzat eladta a színházat, megszűnt a kiemelt státuszunk.
Az akkori fideszes vezetésű önkormányzat annyira eladósodott, hogy igyekezett megszabadulni sok intézményétől. A Gazdasági Minisztériumból érkezett csődgondnoki csapat felügyelete alatt dolgozott az önkormányzat, az egyik első döntésük volt a Pécsi Harmadik Színház eladása. Mekkora összegtől szabadult meg így Pécs Önkormányzata?
Éves szinten 20 millió forintot spóroltak. De nem csak ez húzódott meg a döntés mögött. Úgy értesültem, hogy az akkori kormányzat arra kérte a városvezetést, hogy nevezzen meg olyan épületeket, amelyeket nem fog tovább használni, úgy tudom, a mi épületünk is rajta volt a listán (A Pécsi Harmadik Színház önkormányzati tulajdonú épületben működik – a szerk.). Ezen a listán több épület szerepelt a városban, nagyon nehezen értékesítették őket, ha egyáltalán el tudták adni. Ez a döntésük, vagyis hogy eladták a Harmadik Színházat, okozta az egész problémánkat. Az elmúlt 5-6 évben a pénzügyi helyzetünk egyre romlott. A régió, ahogy a város is, meglehetősen szegény, szponzorunk nem volt, egyedül a színházi tao kínált lehetőséget számunkra (A kulturális tao-t, azaz a társasági adókedvezményt a nettó jegyárbevétel mértéke alapján lehetett igénybe venni, 80%-osan, azaz 100 egységnyi eladott jegy után mintegy 180 egységnyi összegből gazdálkodhattak a színházak, de visszaélések miatt ezt eltörölték, ezzel a színházi szakma egy kis részének rossz döntései miatt a teljes szakmát büntetve, sőt több társulatot végleg ellehetetlenítve.)
Milyen kapcsolatban volt Moravetz Leventével, a későbbi tulajdonossal?
Rendezett nálunk korábban gyerekdarabokat, musicalt, de még egy Radnóti Miklósról írt darabját is színpadra vitte. De játszási lehetőséget is kért a Pécsi Harmadikban az üzleti színházához. Befogadtam Moravetz Levente előadásait, mert működött a tao, s mivel nálunk voltak az előadások, ezért az utánuk járó tao pénz minket illetett, a megegyezésünk szerint az összeg kétharmadát kapta a Pécsi Harmadik Színház, egyharmadát a Moravetz Produkció. Akkor vált izgalmassá ez a kérdés, amikor megszületett az eladásunkról szóló városházi döntés. Nekem akkor kellett volna abbahagynom a színházvezetést. De ezt csak ma, visszatekintve tudom kimondani. Akkor még elkezdtem kapálózni, mint Örkény István egypercesében a matróz!
„Kezetekkel lábatokkal kapálózzatok!”
Igen, kapálóztam, s a tao-ba kapaszkodtam. De a peches ember hogyan járt? Egy évvel azután, hogy létrejött a pécsi városháza által generált konstrukció, megszüntették a tao-t.
Ön, aki akkor már harmincvalahány éve vezette a színházat, nem akarta volna megvenni a Harmadikat működtető kft-ét? Úgy tudom, mindössze kétmillióért adta el a város…
Nekem nem adták el. Moravetz Leventének igen. Más megegyezések is voltak a háttérben, de így meg tudtuk őrizni a Pécsi Harmadik Színházat. Sokfelé mondták azt, hogy ez a színház a város egyik értéke. Pro Communitate-díjat is kaptunk a várostól, engem művészeti díjjal jutalmaztak…
2023-ban egy egészen másfajta díjat is kapott a Harmadik Színház, s ezzel együtt ön is. Arra a hírre, hogy súlyos anyagi gondok vannak, fenyegetett a színházi további működése, összeállt egy kreatív csapat, ami a jelenleg itt játszó és a korábban itt játszó színészekből, a társművészetek képviselőiből és a színház rajongóiból állt, és nagyjából mint 25 millió forintot gyűjtöttek össze a közönségtől, szponzoroktól. Ebből lehetett finanszírozni a görgetett TAO hiányt? Önt, hogy érintette ez az összefogás, az egész folyamat?
A tavasz csúcsa március 15-e volt, akkor rendeztünk egy gálát. Március 15-e amúgy is a kedvenc ünnepem. A rendszerváltozásig nem volt szabad úgy ünnepelni, ahogy én gondoltam. Megható és döbbenetes volt ez az este. Tényleg csődhelyzetben volt a színházunk akkor, hatalmas segítséget jelentettek a jegyek – 10-15 és 25 ezer forintos jegyár is volt azon az estén. Az előadás végén felajánlásokból terített asztalok, borkóstolók várták a nézőket. Patartics Zorán Ybl-díjas pécsi építész volt a fő mozgatója a folyamatnak, Bacskó Tünde és Tamás Éva színművészek is sokat tettek, és sorban léptek fel a művészek térítésmentesen, egész tavasszal. Nagyszerű emlékeim vannak az adománygyűjtésről. Valóban lehet akár díjnak is értelmezni a közönség és az adományozók szeretetét.
A díj indoklásában az szerepelne, hogy mindazért, amit a kortárs magyar drámák bemutatásáért a Harmadik Színház önnel és a munkatársaival együtt közösen tett! Egyetért?
Szóval ez az a pont, amiért eljutottam a lemondásomig. Pont azokat az előadásokat nem tudjuk játszani, ami miatt létrejött a színház! Szakonyi Adáshibáját például még bőven műsoron lehetne tartani, a Bányavirág, az Előttem az élet című előadásunkat, vagy a Piszkavasat ugyanúgy.
Ami ugyan kortárs ír darab, de annyira úgy működik az előadás, mintha a szerző magyar lenne!
Parti Nagy Lajos úgy ültette át magyarra, hogy az elképesztő. Az ilyen darabjainkat nem tudjuk játszani.
A Pécsi Harmadik régebbi előadásai nagylétszámúak voltak, én az ön Halleluja rendezésével kezdtem kötődni a színházhoz, abban több mint harminc színész szerepelt.
Az anyagi kényszer miatt jó ideje már kisebb szereplőgárdával játszunk, de most már azt sem tudjuk vállalni, mert nem finanszírozza az előadás bevétele a kiadásokat. Azt a fajta színházat, amit szeretek csinálni, azt a mai körülmények nem engedik. Gyakorlatilag kinyitni nem tudunk, mert nincs rá pénz. Hiába nyerek tíz-tizenöt milliós pályázatokat egy-egy előadás rendezésére, ha a színház épületét is fenn kell tartani, és azt a szükséges néhány embert is ki kell fizetni, aki megépíti a díszletet, szervezi az előadást, felveszi a telefont, viszi a könyvelést és takarít… Az alapműködésünk finanszírozása veszett el akkor, amikor eladták a színházat 2018-ban. Hat évig folyamatosan variáltam, a pályázati pénzekből előlegeztem meg a napi kinyitás költségeit, aztán valahogy mindig utolértük magunkat: a pályázati pénzből létrejött előadások is megszülettek. De 2022-2023-as évadban már a megoldatlan problémáink az elevenünkbe vágtak. A nekünk adományozott 25 millió megelőzte a színház anyagi csődjét. Ez az összeg helyrebillentette a büdzsénket, egészen addig, amíg megjelentek a pályázati kiírások, amit tavaly augusztusban nyertünk működésre, ez az összeg most már elfogyóban van. Kijelenthetem, hogy ugyanott tartunk, ahol tartottunk tavaly. 2024-nek 14 millió forinttal vágunk neki, ennyi van a kasszánkban. Augusztusig sehonnan nem várható támogatás. A színház havi működése 8 milliót emészt fel… De nem is ez a fő oka a lemondásomnak – már zavar, hogy egyfolytában a pénzről beszélek –, hanem az, hogy azt a színházat, amit csináltam, azt a minőséget, azt lehetetlen folytatni. Ha nézem a havi műsorainkat, akkor az látszik, hogy erőteljesen benyomult egy másfajta minőségű színház, egyfajta üzleti színház az előadásaink közé.
Az elbulvárosodás zavarja?
Igen, de a műfajjal nincsen semmi baj, csak ehhez nem akarom adni az arcom. Megmutattam az utolsó rendezésemben – Fergeteges komédia –, hogy tudok olyan előadást csinálni, ami inkább a szórakoztatást helyezi előtérbe (a Szabad Pécs színikritikája az előadásról ITT olvasható), de abban is törekedtem a minőségre, igényes módon szórakoztatni a közönséget. A szórakoztatást egyáltalán nem tartom rossz dolognak, de azok az előadások, amelyek most nálunk futnak, ahhoz nem szívesen adom a Harmadik Színház nevét. Nem vagyok vidám attól, hogy ilyen irányba kényszerült a színház. Közben ugyanezt látom, hogy az ország dolgai sem abba az irányba haladnak. Még a rendszerváltozás előtt rendeztem meg Sławomir Mrożek Emigránsok c. darabját, egy pincében futott a színház szomszédságában. Nánay István kritikájában úgy írt róla, hogy az előadás arról szól, hogy az értelmiségi „nem leli honját a hazában”. Mrożek darabja úgy lett átköltve magyarra, hogy belekerült Hofi Géza és a Himnusz is – a rendezésemben szilveszter éjjelén játszódik a csata a két ember között– Mikuli János és Pilinczes József volt a két színész – fölöttünk mindenféle dolog folyt a csövekben, mert a munkásszálló pincéjében rendeztem meg az előadást. Időnként megálltak a szálló lakói a pinceablak előtt és ott hugyoztak. Az Uránbánya pinceklubjából hasítottuk el a játszóteret, így a sörözésből távozó emberek is feltűntek, benéztek, volt, hogy beszóltak, hogy: „Mi a faszt csináltok itt?!”
Nemrég múlt 75 éves, ha ezt a korosztályt nézem, többen vannak, akik abszolút aktívak maradtak, mondjuk példának Kepes Andrást, aki újságíróból íróvá lett, vagy említhetnénk Presser Gábort, Gálvölgyi Jánost, de szpmos nemzetközi példa is akad, Robert de Niro, Jeremy Irons, és sorolhatnám. Ön is tovább dolgozik? Vagy elege lett a színházcsinálásból?
Nem lett elegem. Sőt, az utolsó rendezésemet is sokszor élveztem. Hogy a színészeket miként lehet egy kicsit változtatni. Fodor Zsóka a jó példa erre, Radnóti Zsuzsától kérdeztem meg a véleményét róla – tudtam, hogy Békéscsabán a Macskajátékban ő alakította Giza szerepét – Zsuzsa azt mondta nekem, hogy Zsóka kiváló színésznő, és nagyszerű volt Gizaként. Mondjuk nagy csatát folytattunk azért, hogy mikor hová néz – mert szinte mindig kifelé akart játszani, s olyankor akart befele játszani, amikor pont fordítva kellett volna. Nagyon jóba lettünk. Abban is találtam élvezetet, ami nem feltétlenül élvezendő a színházban. Az anyagi ügyekkel való állandó foglalkozás miatt kikopott az, ami miatt a színházban vagyok: hogy a színészekkel együtt létrehozunk valamit, és létrejön egy belső légkör, amiből alkotni lehet. Az alkotás folyamatának a lehetőségei is megszűnnek, mert gyakorlatilag már évtizedeken keresztül azt kapom a nyakamba, hogy a fennmaradásért küzdünk. De amíg van perspektíva, addig lehet küzdeni! Már korábban abba kellett volna hagynom ezt az egészet, amikor egyre cirkalmasabban alakultak az ügyek. De ne értsenek félre, nem Moravetz Levente személyével van bajom, úgy is felfoghatjuk az ő színrelépését, hogy megmentette a színházat azzal, hogy megvásárolta.
Mert az önkormányzati szándék a megszüntetés volt?
Inkább az, hogy a Pécsi Nemzeti Színházba olvadjon be az intézmény, de annyira felkészületlenek voltak akkor az önkormányzatban, hogy azzal sem voltak tisztában, hogy az a pénz, amit kiemelt színházként kaptunk, az ebben az esetben elveszne.
Nem szakpolitikusok voltak?
Nem tudták, hogy egy intézmény nem pakolható be egy másik égisze alá. Azt mondták, hogy legyünk ott egy műhely!
Vári Éva Kossuth-díjas színésznő az ön pályájáról megjelent könyvben az ön tevékenységét Pintér Bélához hasonlította, számomra csak az a kérdés, hogy ön az idősb Pintér vagy ő egy ifjabb Vincze János? Önök mindketten színházformáló egyéniségek, kinek-kinek más-más lehetőség adatott meg. Ő egy társulatot mozgatott, ön állandó társulat nélkül intézményesült. Ön mit képvisel a színházban?
Amatőr társulatként indultunk, egyetemi közegből. Egy pénzzel rendelkező vállalat – Mecseki Ércbányászati Vállalat –, és az induló Janus Pannonius Tudományegyetem közös fenntartásában jött létre a Nyitott Színpad, ebből lett a Pécsi Harmadik Színház. Tehetséges emberek találkoztak, akár színészek, akár tervezők, akár én is ide sorolom magam, s ide találtunk, az egykori Ságvári Endre Művelődési Házba. Egy aranyos, téglagyári munkásnőből lett igazgató vezette az akkori művházat, Horváth Jenőné, akit a mai napig is nagyon becsülök. Ő látta a Jónás könyve c. musicalelőadásunkat, amit az 500-as szakmunkásképzős diákokkal csináltunk, és tetszett neki. Pilinczes József is játszott benne, a ma az egyetemen tanító neves kritikus P. Müller Péter is gitározott nálunk. Innen indultunk, egyre nagyobb vállalásaink lettek: jöttek az Örkény-előadások. Nagyjából a vígszínházi ősbemutatóval párhuzamosan készült a mi Pisti a vérzivatarban bemutatónk. Amikor Radnóti Zsuzsa, Örkény özvegye megnézte az előadást, utána nagyon zokogott. Közel volt még Örkény halála akkor. Itt ült az irodámban, amikor azt mondta, hogy „Mi Pesten elbasztuk – nem jellemző rá a káromkodás, máskor nem is hallottam tőle ilyet –, ti pedig itt, Pécsen megcsináltátok!” Na de Pintér Béla? Én hívtam meg először a társulatát Pécsre. Nemcsak őt, Vidnyánszky-ékat is, vagy a „botrányos” Krétakört is, a Kicsi- avagy mi van, ha tiszavirágnak rossz napja van c. előadásukkal jártak itt először, de a Bárkaszínházat is vendégül láttuk egy fél éven át, amikor felújították a színházukat. Ha tehettem, meghívtam Pintér Béláék előadásait. Nem azért, mert mi személy szerint jóba lennénk. Hanem ők is azt a fajta kortárs színházat képviselik, amely reagál a körülötte zajló világra. Én mindig azt mondom büszkén, hogy sohasem politizáltam. Nem éreztem sem ide, sem oda tartozónak magam. Aki Pécsett hatalmon volt, ha jobb, ha bal oldal, akkor mindig a másik oldalhoz tartozónak érzett. Talán ez is egy kicsit probléma – egy Molière-nek valahogy másként kell léteznie. Talán azért nem nekem adták el a Pécsi Harmadik Színház tulajdonjogát, mert nem voltam eléggé Molière?! (Molière amellett, hogy nagyszerű színházat csinált, annak fenntartása érdekében folyamatos küzdelemben volt, s legendásan sok kompromisszumot kötött, s közben olyan remekműveket alkotott, mint pl. a Tartuffe – a szerk.)
A Harmadik Színház egy másik korszakában, a nagy létszámú előadások után párfős előadásokat tudott létrehozni, erről több színész mondta azt, hogy szinte terápia volt számukra. Ebből a korszakából talán a legnagyobb sikerű rendezése az 1997-ben bemutatott Kvartett volt, amit egy idő után átvett a Budapesti Kamaraszínház, és tíz év után csak azért maradt abba az előadás, mert maga a színház szűnt meg. Hogyan változott a Harmadik Színház ebben az időszakban?
Már akkor elkezdődött az, hogy valahogy maguknak az előadásoknak kellett volna fenntartani önmagunkat. A sokszereplős előadás még akkor is nagyon sokba kerül, ha a színház műszakja kislétszámú. De már 1997 előtt is ebbe az irányba fordultam, ez is Molière-i dolog, hogy mindig kitaláltam, hogy mit lehet csinálni nagyon kevés pénzből. Közben meg is szerettem a kamara-működést. Az ötfős Tóték c. rendezésemről írta Sándor L. István kritikus, hogy neki az tűnt fel, hogy a sokszereplős előadások után nem a nagy világszínpadi működések kezdték érdekelni, hanem elkezdett a lélek működése. Ahogy Shakespeare mondta, „Színház az egész világ”, de engem akkor már az kezdett benne érdekelni, hogy „színész benne minden férfi és nő”. Először pusztán anyagi megfontolásból dolgoztam kevés színésszel, de rájöttem arra, hogy mennyire jó ennyire intim körülmények között próbálni.
Úgy tudom senkit nem engedett be a próbákra a színészek kívül, miért?
Nem engedtem be vendégeket a próbákra, mert a színészek akkor elkezdtek azoknak szerepelni, és azok a próbák nem érnek semmit. Még a nyilvános főpróbákat sem szeretem. Izgalmasabb, ha a premieren látják nézők először az előadást.
Három olyan magyar rendezőt ismerek, akik a bemutató után, ha tehetik, szinte minden előadásukat megnézik, és bele is nyúlnak, ha nem tetszik valami. Ascher Tamás, Mohácsi János és ön ilyen. És ha már a sztoriknál tartunk, Ascherről és önről is hallottam azt, hogy az utolsó előadás után – tájelőadás volt – a buszon magyarázta a színészeknek, hogy legközelebb mit kell csinálni. Mennyit változik egy előadás, ha készen van?
Változik. Összefüggésben van a nézővel. A katarzis is csak akkor jöhet létre, ha a színpad és a nézőtér egybeforr. Érzékeli a színész a hatást. De akkor jó az előadás, ha mi is tisztában vagyunk a hatásunkkal. Ez koreográfiában, de mondatokban is megnyilvánulhat. Zseniális Örkény mondat, hogy „Fiatalember! Akit tarkón lőttek, az ne szaladjon el!” Mindig döbbenetes hatása volt az ilyen mondatoknak. Ezek mindig belehasítanak az emberbe. A poénok hatását is kell tudnunk előre. Az előadások nyomán még kiderülhetnek dolgok, s ekkor tudja a rendező csattogtatni a korbácsát, hogy ugye ezt már korábban is megmondtam. A színész a szerep hevületében nem feltétlenül érzi meg, de aki a nézőtéren ül, az meg érzékeli, látja. Innen jön a javítás, hogy ha valamit túldramatizáltunk, meg kell pörgetni, vagy ha valamit a néző nem fog fel, nem hagytunk elég időt neki, akkor ott például lassulnunk kell.
A Harmadik Színház itt maradt Pécsett, a város szélén áll, és ahogy korábban ön fogalmazott, az Ércbányász klub előtt hugyoztak, ahogy egykor, most is kifejezetten szocio-közegben léteznek?
Abszolút. Még a ’90-es évek elején rendeztem Kornis Mihály Hallelujáját, annak a Fekete vonat c. jelenetének szereplőit a környékről fogdostuk össze. A hajléktalanok egy százasért eljöttek a színházba, hozták a papundeklijüket is. Volt egy Pataki nevű, ő direkt előre, a nézők elé szeretett állni, mindig ezt kérdezte: „Főnök, állhatok egész előre? Úgy a pofájukba vágom a pakundeklijüket!” És volt egy fiatal férfi, aki állandóan topogott, a környéken a harmadosztályú kocsmákban szedte össze a söröskrigliket, ihatott cserébe néha, amikor Kornis Mihály, a drámaíró, a bemutató után kérdezte, hogy „Ki volt az a zseniális színész, aki hátul csak topogott és topogott?” Mondta, hogy neki ez a sajátossága. Ez a férfi amúgy is ledöbbentett, az első előadásra megjelent öltönyben, nyakkendőben, mert az anyukája azt mondta neki, hogy így kell menni színházba! Én mondtam neki, hogy te mindig mackóban voltál eddig! Igen – válaszolta –, én mindig macskóban járok! Azonnal hazaküldtem átöltözni a macskójába, már két órával az előadás előtt itt volt.
Ha egy ilyen előadás Budapesten születik meg, akkor mi történik?
Sok ember, sok néző…
A szakmai rangja nem lett volna más?
Ma már sajnos egyre gyengülőben vagyunk. Régebben jöttek kritikusok előadást nézni. Ma főleg csak budapesti előadásokat díjaznak, vidékre el sem jutnak, de ami fontos, legalább a fővárosi alternatív színházak előadásait is díjazták. Nem lehetett volna átvinni az itteni színházat Pestre, hívtak is, rendeztem is párszor a Budapesti Kamaraszínházban, ott mentek a Spiró György rendezéseim. A Kvartett a pécsi szereplőkkel került át Pestre – Vári Éva, Márton András, Krum Ádám és Töreky Zsuzsa, és ott is sikert aratott. Sokat jelentett az is, hogy eljutott az előadás Finnországba, New Yorkba, Cambridge-be, Washingtonba, New Brunswik-be és Torontóba is. 254-szer ment. A tévében is bemutatták. Ez azért történhetett így, mert megjelent egyszer az előadáson az akkori külügyminiszter, Jeszenszky Géza, aki abszolút más politikai nézetek oszt, mint Spiró György, és mégis azt mondta, hogy ennek az előadásnak el kell jutni az amerikai magyarokhoz. És a Kvartett megtekintése után a ’44-es és az ’56-os menekültek majdnem összeverekedtek, hogy egy Amerikában élő magyar nem ilyen „szar”, mint amit Márton András játszott, nem ilyen érzékeny! Ott lökdösték egymást a kinti magyarok. De ez még 2000-ben történt.
A politika mennyire szólt bele a színház működésébe? Gondolok itt akár az öncenzúrára is, vagy egy-egy pártbizottsági beszólásra, és a mai helyzetre.
A rendszerváltás előtt elég rossz tapasztalataim voltak. Idekerült Pécsre a ’80-as évek elején MGP (Molnár Gál Péter a korszak talán legjelentősebb színikritikusa), aki pártolta a rendezéseimet. Ő hozta el Nógrádi Róbertet (színész, rendező, a Pécsi Nemzeti Színház korább igazgatója /1962-1988 között/ – a szerk.) a Pistire, aki magától nem nézte volna meg az előadásainkat. Az is érdekes volt, amikor megkértek, hogy rendezzem meg a Pécsi Nemzeti Színházban Pilinszky Gyerekek és katonák c. darabját. Be is hívtak a pártbizottság agitációs és propaganda osztályára. Ott rám kérdeztek, hogy én miért akarok pont Pilinszkyt rendezni? Megkaptam azt is, hogy nagyon tehetséges vagyok, de már az Örkény-rendezésem sem volt jó „irány”! Azt kérdezték, hogy tudom-e, hogy ez nem jó irány? Akkor még nem tudtam, hogy tíz évig be volt tiltva Örkény darabja. És hogy ezek után mit akarok a Pilinszkyvel?! Nógrádi Róbert is behívatott, és egy German nevű szovjet rendező darabját ajánlotta a figyelmembe, amit ha megcsinálok, nem a Kamarában, hanem a Nagyszínházban mutatnak be. Már próbáltunk. Akkor azt találtuk ki, hogy a Nyitott Színpaddal összefogva csináltuk meg. Csak közben meghalt Pilinszky, akkor meg Nógrádi azt kérdezte, hogy be tudnánk-e azonnal mutatni a darabot. Akkor is nemet mondtam. A Mrożek darabunkban egy Népszabadságot gyújtottunk meg, azért is behívattak a Pártbizottságra. Amikor Örkény Forgatókönyvét rendeztem, azt is be akarták tiltani, 1984-et írtunk, és én a piros-fehér-zöld zászlóba lyukat vágattam, ahogy tényleg volt 1956-ban. A Párközpontban annyit fogtak fel az előadásból, hogy a pécsi Nevelési Központban ellenforradalom van, és lyukas zászlókat lobogtatnak. De a rendszerváltás után is többször megdöbbentem. Az Antall-kormány időszakában ugyan felvette a televízió Kornis Hallelujáját, de mégsem engedték bemutatni évekig. Talán a Kornis-írásai miatt. Nekem az tűnt fel, hogy a rendszerváltás után a városi vezetők egymásra hagyományozták azt a tudást, hogy ezzel a fickóval az elmúlt rendszerben is gond volt, akkor most is az lehet.
A rendezéseiben a kisember mellett állt ki többnyire. Nem megszépítve, vagy felmagasztalva a sorsát, hanem a maga valóságában, keserű iróniával, akár Háy János, akár Spiró György vagy Székely Csaba darabjaiban. És most hogyan tovább? Mihez kezd?
Február 8-ig lezajlik minden. Kicsit pihenni szeretnék utána, nehéz volt ez az elmúlt pár év. Rengeteg elintéznivaló dolgom maradt el. Nem tudom, hogy hívnak-e rendezni máshová. Korábban többször nemet mondtam, mert itt volt dolgom. Például felkértek egy beugrásra a Pécsi Nemzetibe, hogy rendezzem meg az Üvegcipőt. Végül nem én csináltam, mert benne voltam egy rendezésben, de Molnár Ferenc darabjait szeretem. Különösen azért, mert az én színháztörténetem olyan, mint a grund története. Megvívjuk a csatát a mindenkori vörösingesekkel, de utána a Janó, a telep őre bemondja, hogy itt már nem lesz grund! Jönnek a pénzes emberek és egészen más világ következik. Emlékszem, mennyire döbbenetesen hatott rám gyerekkoromban, hogy ezek a fiúk küzdenek, és a csodálatos játék után, amit megnyernek, elvesztik a grundot, mert nagy házak épülnek ott. Ez a színház az én grundom. A grund most is elvevődött, mert a grund szellemiségéhez nem tartozó dolgok jelentek meg a grundon. Talán ez volt a fő bajom. Azt nem tudom, hogy létezik-e még ilyen szellemiség. Lehet-e ezt még tovább folytatni. Ötletem lenne még, de nem nyomulok sehol.
Ön mögött, az irodája magas falán a rendezései képeiből, plakátjaiból kirajzolódó forma olyan, mint egy oltár. Ahol isteni pozícióban Örkény István szerepel, ki más lehetne ott?! Felismerem Héjja Sándort, Vári Évát, Barkó Györgyöt!
Hú, milyen nagyon voltak ők ketten Újvári Zoltánnal, Barkó volt a Nagyapa, Újvári az Unoka Kornis Hallelujájában. Derzsi Jánost is nagyon szerettem a Boldogtalanokban. Torday Terit a Macskajátékban… Helyei Lászlót a Tótékban. Bacskó Tünde is fontos ma. Füsti Molnár Éva az Ibusárban, vagy Bacskóval együtt a Piszkavasban. Nádas Péter Találkozása, Sebők Klára és Puskás Tamás…
Mi lesz ennek a falnak a sorsa?
Majd leszedi valaki. Nincs nekem erre helyem otthon.
Ez előadások sorsa mi lesz? A Piszkavas rendezése például bármelyik színházban megállná a helyét.
A Fergeteges komédia tovább megy, jó bevételt termel a színháznak. A Csirkefej talán megy még. A decemberben bemutatott Kartonpapa is. Az Adáshiba sem futotta ki magát. Ezek tudnának hatni ma. Mi nem tudjuk már ezeket játszani, mert nem tartják el magukat.
Mi az oka annak, hogy most csöndesen távozna a Harmadik Színház éléről? Sokadik megkeresésemre adott csak interjút…
Nem vagyok szokva ahhoz, hogy veszítek. A csatákat többnyire most is megnyertem, csak a háborút veszítettem el – ahogy ezt nyilatkoztam is már önöknek korábban. A kulturális dolgaink – hogy is mondjam –, nem jó irányba haladnak. Talán egyszerűbb lett volna a dolgom, ha odacsatlakozok valamelyik politikai oldalhoz, de ez nekem sosem ment. Én mindig optimista voltam, nem jó ilyen tragikus szerepkörbe kerülni.
Elnézést, hogy akkor most én idézem Örkényt: „Nézzünk bizakodva a jövőbe!”
Igen. Örkény csodálatos. Mindig visszakanyarodunk hozzá, és ahogy a Matróz mondta az egypercesben:
„Magyarok! Halló! Figyelem! Hallgassatok szómra, és ha hasonló bajba keveredtek, kezetekkel-lábatokkal kapálózzatok, nehogy a hullámok elnyeljenek. Menyemet, fiamat üdvözlöm, és Isten óvja a szép magyar hazát!”
Moravetz folytatni kívánja
Moravetz Leventét, a Pécsi Harmadik Színházat működtető kft. tulajdonosát is megkérdeztük arról, hogy milyen változások várhatók a Pécsi Harmadik Színházban, például ki lesz az új ügyvezető igazgató 2024. február 8-a után?
Vincze János, a Pécsi Harmadik Színház alapítója, lemondott jelenlegi ügyvezető igazgatói posztjáról, ön, mint tulajdonos, hogy döntött, mi történik a színházával?
December elején Vincze János közölte, hogy elfáradt, ez adódhatott a színház pénznélküliségéből, az állandó lebegtetésből. Azt mondta, hogy már nem bírja tovább, úgyhogy a rég megérdemelt nyugdíját szeretné a továbbiakban érvényesíteni. Megbeszéltük, megkaptam írásban, írásban is válaszoltam, hogy legnagyobb sajnálattal, de elfogadom. Kölcsönösen biztosítottuk egymást arról, hogy a továbbiakban is részt vesz a Pécsi Harmadik Színház működésében. Én közöltem, hogy várjuk szeretettel, mint rendezőt, támogatónkat. Bármilyen ötlete van, amit szeretne megrendezni, akkor szóljon, mert természetesen neki mindig is itt lesz a helye a körünkben. Lényegében ennyi lesz a változás, hogy februárban lesz hivatalos László Csaba kinevezése ügyvezető igazgatóként, és onnan elindulunk.
No igen, ebből adódik a kérdés, hogy hová?
Egyrészt folytatni kívánjuk azt, amit János elkezdett. Továbbra is otthont adunk a magyar drámáknak, a kortárs irodalomnak úgyszintén, de további elképzeléseink és terveink is vannak. A Moravetz Produkció a Pécsi Harmadik Színház működésének másik ága, tehát a könnyed és mondjuk úgy, hogy bulvárdarabok bemutatásával is foglalkozunk, ezen kívül a hagyományoknak megfelelően, mint befogadó színház is kívánunk működni és a gyerekszínházról sem feledkezünk el. Ennél részletesebb tervet még nem fogok mondani, és nem azért, mert nem lenne mit mondanom, annyi csapda van ezen az úton mostanában, muszáj előbb elkészíteni mindent és utána lehet megosztani másokkal.
Értem, szívesen kérdeznék a tervezett változásokról, a tervezett fejlesztésekről, új előadásokról, rendezőkről és természetesen az anyagi gondokról is, de ha ezekről nem szeretne nyilatkozni, azt kénytelen vagyok elfogadni. Viszont az tényszerű kérdés, hogy a színházat jelenleg működtető kis közösséggel, azzal a nyolc-tíz emberrel mi lesz? Például Simon Istvánról (a Pécsi Nemzeti Színház korábbi ügyvezető igazgatójáról – a szerk.) is úgy tudom, hogy befejezte a munkát.
Simon István egészségügyi állapotára, korára hivatkozva köszönte szépen az együttműködést, de nincs köze, hangsúlyozom, nincs köze Vincze János döntéséhez, mert ő már előtte benyújtotta a lemondását, másról nincs tudomásunk, aki távozni készülne.
Ez a cikk a “Szabad oldal” kezdeményezés részeként jelent meg, együttműködésben a Szabad Európával.
