Virtuóz újságíró volt. Belénessy Csaba 75 éves korában hunyt el vasárnap. A Szabad Pécs nekrológját pályatársa, a Népszabadság korábbi tudósítója, lapunk külsős munkatársa, Ungár Tamás írta.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Elhunyt Belénessy Csaba. A 75 esztendős újságíró – információink szerint – januárban Pécsett, egy tervezett, bár az eredetileg tervezett időponthoz képest elhalasztott szívműtéten esett át, ami sikeres volt, de azt követően mégis válságosra fordult az állapota.
Belénessy Csaba a Somogy megyei Zákány községben született. A nagykanizsai vegyipari technikum elvégzése után 1968-tól Pécsett, a Zsolnay Porcelángyárban lett művezető. 1972-től a Dunántúli Napló és a pécsi rádió külső munkatársa volt. 1986-tól a Magyar Rádió pécsi tudósítójaként dolgozott. 1987-ben a pécsi tanárképzőn, a magyar-népművelés szakon szerzett diplomát. 1989-ben az egyik alapítója és társszerkesztője volt A Helyzet hetilapnak, majd a Pécsi Extrát és az Esti Extrát irányította. 1990-től a Magyar Rádió Vasárnapi Újságjának műsorvezetőjeként, majd a felelős szerkesztőjeként vált a neve egyre ismertebbé. 1997-től 2004-ig a Magyar Televízió regionális főszerkesztőségének vezetője volt, 2000 és 2003 között az MTV hírigazgató-helyetteseként szolgált. 2004-2005-ben a Duna TV alelnöke, 2008-tól az MTI stratégiai alelnöke, 2010-től távirati iroda vezérigazgatója. 2012-ben nyugdíjba vonult, majd 2013-tól az MTVA-nál tanácsadó volt 2018-ig. A 2020-ban a fideszes sajtóholding, a Mediaworks tartalomfejlesztési tanácsadójává nevezték ki.
Belénessy Csaba 1999-ben elnyerte Pécs város sajtódíját, 2021-ben pedig megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést.
Belénessy Csaba három házasságában öt lány született.
Szakmailag rátermettebb, virtuózabb újságírója tán sosem volt Pécs-Baranyának. Minden tudósításából azt éreztük, hogy művelt, felkészült, gyors és érzékeny, elemzőkészsége és írni-tudása elsőrangú. Ha interjúzott, megcsodálhattuk tömör és lényegre törő kérdezéstechnikáját, elegáns nyugalmát és humorát.
Ezt őriztem meg a nyolcvanas-kilencvenes évek Csabájáról. A rendszerváltást nyitott szívvel fogadó pécsi újságírók vezéregyénisége volt. Gyakorta hárman-négyen együtt utaztunk a konfliktusos történetek helyszínére, aztán hazafelé megvitattuk a látottakat-hallottakat, s miközben rádiós feliratú Ladájával az úton leelőzött mindenkit, gondolkodásban legalább egy kört vert ránk, a kollégákra. Szellemi izgalom volt vele minden riportút és eszmecsere. Kíváncsiak voltunk a véleményére, tanultunk tőle, tiszteltük, szerettük.
1998-tól, a megosztott országban ő is megosztotta addigi harcostársait. Aki vele egy politikai táborhoz tartozott, istenítette őt, aki nem, az szidta-átkozta. Tudtuk róla, hogy lelkileg a jobboldalhoz kötődik, ettől még érthetetlen volt sokunk számára, hogy 2010 után miképp vállalhatott vezetőként és tanácsadóként szerepet abban a munkában, amivel az önnön leválthatatlanságát az ország jövőjénél fontosabbnak tartó kormány megépített egy hazug tömegtájékoztató gépezetet. Az őt bírálók úgy vélték, Belénessy Csaba szaktudása is kellett ahhoz, hogy ez a népbutító masinéria ennyire olajozottan működjön. Amiképp ahhoz is, hogy a hatalom megfojtsa, megbénítsa a kormánytól független sajtót.
Jó tíz éve összefutottam vele az utcán, s megemlítettem neki, hogy a rendszerváltáskor mekkora öröm volt számunkra a sajtószabadság, s hogy őt akkor nemzeti liberálisnak gondoltam. Csuklóból visszalőtt: „konzervatívan élni, liberálisan álmodni!” – mondta, és mosolygott.
Pár, lényegtelen szót még váltottunk, majd elköszöntünk egymástól. Azóta nem beszéltünk. S ez már így marad…
