Nagy Pál Párizs külvárosában, Montrougeban a legrégebbi idő óta önkormányzati lakásbérlő, de nem csak ezért érdemes figyelmet fordítani a 90 éves magyar költőre. Nagy Pál változatlanul dolgozik, s utazik Franciaország és Magyarország között. Balogh Robert interjúja.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Nagy Pál 1934-ben született Salgótarjánban, 1956-ig az egri Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója volt, a forradalom alatt ő lett a főiskola megválasztott diákvezetője. November 4-e után az orosz katonai parancsnokság egy miskolci útja alkalmával fegyveres ellenállónak minősítette és a rögtönítélő orosz katonai bíróság halálra ítélte negyedmagával. A kivégzést másnap hajnalra tűzték ki, de nem hajtották végre, egyikükön sem. Három nap múlva pedig – indoklás nélkül – szabadon engedték őket. Nagy Pál ezután nyugatra menekült, 1956 óta Párizsban él. 1962-ben a párizsi Sorbonne-on szerzett francia tanári oklevelet. 1962-ben barátaival megalapította a Magyar Műhely című irodalmi, művészeti és kritikai folyóiratot, amely a magyar avantgárd meghatározó folyóiratává vált. 1972-ben francia barátaival megalapította, 1977-ig pedig szerkesztette a könyvkiadóként is működő francia „d’atelier” című lapot. 1970–1990 között félállásban gépszedő, majd pedig fényszedő volt. 1987-ben alapította meg a p’ART című magyar nyelvű irodalmi videófolyóiratot Párizsban. Világszerte voltak vizuális költészeti kiállításai, Franciaországban, Hollandiában, Portugáliában, Görögországban, Brazíliában egyaránt. Európai és észak-amerikai avantgárd folyóiratokban publikálta írásait.
Az ötvenes évek első felében milyen volt Egerben a főiskolán tanulni?
Eger nagyon kellemes kisváros volt akkor, elit társaság gyűlt ott össze, olyanok kerültek oda, akiket politikai okokból nem vettek fel és a tanárok is száműzetésben voltak ott, valamilyen okból haragudtak rájuk. Ott tanított például Hahn István, aki eredetileg tudós rabbi volt, később egyetemi tanár lett, nagyon jó humora volt, halálra röhögtük magunkat az óráin.
Mi döntötte el önben azt, hogy elhagyja Magyarországot?
Nem volt nehéz eldöntenem. Akkor határoztam el, hogy elmegyek Magyaroroszágról, amikor a miskolci Rudolf laktanya fogdájában voltunk rabok, este az orosz katonai bíróság közölte velünk, négy egyetemistával, hogy hajnalban kivégeznek. De mégsem végeztek ki. Amikor életben maradtunk, akkor határoztam el, hogy én itt tovább nem maradok, mert ha újra az oroszok kezére kerültem volna, akkor biztosan kivégeznek. Ugyan sétáltam géppisztollyal az oldalamon a forradalom ideje alatt, de nem használtam a fegyvert. Amikor az egri főiskolások megtudták, hogy letartóztattak minket Miskolcon, akkor két napig sztrájkoltak értünk – vélhetően ez játszhatott szerepet abban, hogy elmaradt a kivégzés. Amikor visszatértünk Egerbe, megsúgták, hogy többször keresett az ÁVÓ… Egy hetet Pesten töltöttem a keresztanyámnál, de ott is voltak razziák, érdeklődött utánam a házmester, hát nekivágtam a zöld határnak. Búcsúzásképp utánam lőttek egy géppisztolysorozatot, de nem találtak el. Pár hét múlva már egy osztrák menekülttáborból indultam vonattal Franciaországba, és karácsony előtt már a Boulevard Saint-Michel-en sétáltam Párizsban. Hihetetlennek tűntek számomra az ottani fények, a csillogás, az ajándékot vásárló nők…
1956 megítélése sokat változott azóta. Meddig jelentett valamit 1956 Franciaországban?
Hatalmas szeretettel fogadtak bennünket 1956-ban, tömtek minket déligyümölccsel és 2024-ben is számon tartják a magyar forradalmat a franciák. Ott nem felejtenek, nem csalnak. Természetesen már elhalványodott ’56 képe, de tényleg nem felejtenek a franciák, levonták a forradalom tanulságait: ez az Ukrajnában folyó háborúra is vonatkozik. Nem engednek az oroszoknak. Segítik Ukrajna védekezését.
Mikor jött haza először?
1968-ban, mint műfordító, szerkesztőtársammal, Papp Tiborral. Mi magyarok kaptunk tolmácsot is (nevet). Mondta is szegény, hogy „tudom, hogy maguk magyarok, nincs szükségük rám, de ha mégis, szóljanak, majd elintézem, amit kell”. Két-háromszáz külföldi volt a Nemzetközi Műfordító konferencián, így minket is meghívhattak az elvtársak. Csak egy baja volt a konferenciának, hogy a magyar hadsereg éppen bevonult Csehszlovákiába, a franciák lemondták a részvételüket tiltakozásképp, de mi rábeszéltünk néhány barátot, hogy a kommunista vezetők magasról tojnak rá, hogy ti eljöttök vagy sem, ne büntessétek a magyar népet azzal, hogy távolmaradtok. El is jöttek páran.
Önt, mint 1956-os magyart, miként fogadták itthon?
Ugyanúgy fogadtak mindig a szocializmusban, ellenőrizték a hívásaimat, próbáltak valamilyen politikai célra kihasználni… 1978-ben egy osztálytalálkozóra mentem, le is tartóztattak, mert le mertem fényképezni Salgótarjánban az egykori Madách gimnáziumot, ahol érettségiztem. Azzal nem számoltam, hogy mögötte áll a rendőrség épülete, ami a Horthy-korszakban a csendőrség továbbképző épülete volt, a gimnáziumomból meg később pártiskola lett. Az ilyen épületeket nem volt szabad fényképezni a szocializmusban. Emilienne-nel, a feleségemmel voltam, szegény annyira meglepődött azon, hogy farkaskutyás rendőrök törnek ránk, engem megbilincselnek, s behurcolnak a rendőrségre, ő meg ott maradt egyedül és elkezdett sírni, a pici kezével dörömbölt a rendőrség tölgyfakapuján… Nem engedték be. Faggatott egy naiv őrmester, francia állampolgár voltam akkor, az útlevelem a Karancs szállóban maradt, mert le kellett adni. A megyei rendőrkapitányságra vittek át szirénázó rendőrautóval, de csak a francia feleségemmel együtt voltam hajlandó beszállni a kocsiba, két szót nem beszélt szegény magyarul. Vihettem őt is, átszirénáztunk a városon. Elnézést kértek a rendőrök, mert nem volt tiltó tábla a rendőrség előtt, és azért is, hogy nem tudták azt, hogy francia állampolgár vagyok, én meg nem tudtam, mit fényképezek. A filmet is el akarták venni a fényképezőgépből, de én addigra elszemtelenedtem, azt mondtam, ha nem kapom meg a filmet, akkor Párizsban cikket írok az egész ügyről, így visszaadták a azt is. Amikor a nyugati határ felé autóztunk, kiszúrtuk, hogy egy autó követ minket, civilruhás rendőrökkel.
Az emigráns magyarokra is jutott figyelem, a magyar titkosszolgálat őket is be akarta szervezni. Hogy zajlott egy ilyen beszélgetés?
1989-ig Magyarországon kemény és kellemetlen pártdiktatúra uralkodott, erős titkosszolgálattal rendelkeztek, folyton megpróbáltak beszervezni. Ezeket kiröhögtem. A diktatúrák ellen ez is hatásos eszköz. Volt egy Szabó nevezetű ügynök a párizsi konzulátuson, aki szegény sötét volt, mint a nagy párizsi éjszaka. Na, az mindenképpen be akart szervezni, többször meghívott kávézni, hogy dumáljunk egyet, aztán elkezdett puhatolózni, meg győzködni, de én csak nevettem, mondtam neki, hogy hagyja abba, úgysem fog sikerülni, semmi esélye nincs rá. Több bárcám van arról, hogy nem voltam „kurva”. Azaz, nem voltam besúgó. Az öreg Ablonczy László sok mindenre képes volt, de még ő is ezt írta a Kortársban, amikor egy nagy cikkben a Párizs magyar besúgói után kutakodott, hogy: „a legnagyobb sajnálattal közlöm, hogy Nagy Pál nem volt besúgó”.
Próbálták pulpitusra ültetni, felhasználni politikai célra a rendszerváltás utáni kormányok?
Párizsban sem politizáltam, előbb a Sorbonne-ra jártam, utána a Magyar Műhelyt csináltuk 32 éven át. Itthon sem akartam politizálni, nemet mondtam mindig a felkérésekre.
Apropó Magyar Műhely. Hogy jött létre a folyóirat?
Amikor kikerültünk Párizsba, hamar felmerült az ötlet, hogy alapítsunk magunknak egy új magyar nyelvű folyóiratot, tehetséges fiatal költőnek számítottunk akkoriban. Parancs János, Papp Tibor, Márton László, a novellista… Sok kéziratot kaptunk. Az első évek úgy teltek el, hogy mi, fiatal írók a kis klapanciáinkat a saját folyóiratunkban közöltük, holott akkor működött az Új Látóhatár, a Katolikus Szemle… Voltak tehát színvonalas folyóiratok is, közöltünk is bennük, de saját folyóiratot akartunk.
Magyarországon több írót hallgatásra ítéltek akkoriban, ők is megjelentek a Magyar Műhelyben. Ez sima ügy volt?
Pillanatok alatt észrevették itthon is, hogy született egy új folyóirat, mert zsebben, nem hivatalos csatornákon hazajutott a Magyar Műhely, és örömmel közöltek nálunk, mert itt nem működött a hazai cenzúra. Kaptunk Weöres Sándortól, Szentjóby Tamástól, Jékely Zoltántól, Gera Györgytől kéziratot… Kassák Lajos levelet írt nekünk. Egy Weöres-kézirat ma is csodálatos dolog! Pár év alatt kialakult egy itthoni réteg is, és Amerikából is elkezdtek érkezni a kéziratok, ott is voltak nagyon tehetséges költők: Bakucz József, Kemenes Géfin László, Vitéz György, Zend Róbert, Sándor András … Ez így ment egy darabig, de az akkori magyarországi Jogvédő Hivataltól (amely inkább cenzori hivatalként működött) sorra kaptuk a fenyegető leveleket és a szerzők is. Mi ott, Párizsban csak röhögtünk rajtuk, de a szerzőket sajnáltuk, hogy előbb-utóbb bajuk lesz. Ezért írtuk Aczél Györgynek egy hivatalos levelet, kezdeményeztünk vele egy találkozót. Pár héten belül válaszolt is. Ott dolgozott Párizsban, a Magyar követségen Bene Ede, ő is segített a találkozó összehozatalában, mi csak semleges helyen voltunk hajlandó leülni Aczél Györggyel tárgyalni. Nem a követségen, nem a szerkesztőségünkben, nem a szállodájában, hanem a Champs-Élysées-n ültünk le egy szép kávéházban, két és fél órát beszélgettünk a magyar kulturális életről. A magyar folyóiratok helyzetéről is beszéltünk, nemcsak a magunk sorsa felől. Akkoriban már félhivatalosan mondták a magyar pártemberek, hogy nyugodtan küldhetünk a magyar irodalmi folyóiratoknak is szövegeket, de amikor küldtem egyszer egy novellát a Kortársnak, akkor Kovács Sándor Iván egy udvarias, de kemény levélben elutasított, hogy „a novellája nem éri el azt a szintet, hogy azt közölni tudjuk”. Egy évvel később ugyanezt a novellát kiemelt helyen közölte a Kortárs, mert beküldte, plagizálta egy srác (akinek nyilván volt kapcsolata a szerkesztőséggel, úgy jutott hozzá), sőt egy pályázatra is elküldte, amit megnyert vele. A novellának az volt a címe, hogy „Négykézláb állva”. Találkoztam az „írójával” mondtam neki, hogy vagy elküldi a tiszteletdíjat és az összeget, amit nyert vele a pályázaton a magyarországi családomnak, vagy ügyet csinálok a plágiumból. Így is tett. Elküldte a bátyámnak a pénzt.
És az igaz, hogy volt olyan Kassák Lajos kiállítás Párizsban, a ’60-as évek elején, ahová nem engedték el a kiállító művészt a megnyitóra?
Ez nagyon kellemetlen volt. Két Kassák-kiállítást is rendezett a Galerie Denis René-ben Victor Vasarely, az első ’60-ban, a második ’63-ban volt. Vasarely, azaz a Pécsről származó Vásárhelyi Győző Kassák tanítvány volt, s hálás volt a mesterének. Vasarely dühöngött, mert bár ő is baloldalinak számított, Kassákot mégsem engedték ki. Sorra jöttek a telefonok, hogy mégiscsak adnak Kassáknak vízumot és este meg fog érkezni, kimehetek érte a reptérre, de aztán Kassák telefonált úgy tíz felé, hogy végülis mégsem engedték ki. Akkor nyílt az ajtó, és jött az a kis konzul, az emlegetett Szabó Gyula, aki be akart szervezni, már messziről, az ajtóból nyújtotta a kezét, s ment Vasarely felé. Hárman álltunk Vasarely mellett, mind ’56-os magyarok. Vasarely ránézett, s nem adott kezet neki, hanem megkérdezte tőle, hogy „Hát, maga meg kicsoda?!” Azt válaszolta, hogy „Szabó Gyula, a magyar konzul.” Na, ez volt a legrosszabb, amit mondhatott. És ekkor a magas Vásárhelyi Győző ránézett arra a kis emberkére és azt mondta neki – erre garanciát adok neked, mert ott álltam mellette: „Ha maga a magyar konzul, akkor menjen az anyja picsájába!” – és elzavarta (nevet).
A Magyar Műhely talán egyik legnagyobb szellemi hozadéka a magyar irodalom számára az volt, hogy először ott lehetett olvasni Derrida, Lyotard, Habermas műveit. Ezért hálás volt önöknek a magyar irodalomtudomány?
Ezt viccből kérdezi, ugye? Ilyennek ismeri a magyar irodalomtudományt?! Ne válaszoljon! Ezt soha senki nem köszönte meg. Azt sem köszönte meg, hogy mi 32 éven keresztül kiadtuk a Magyar Műhelyt, a magyar irodalom modern vonulatának fórumát. Még egy fél szóval sem köszönték meg.
Hány Kossuth-díjjal rendelkezik a Magyar Műhely szerkesztősége?
Voltunk jelöltek többször is, de tudtuk, hogy nem fogjuk megkapni. A barátaink többször jeleztek, hogy úgy készüljünk, hogy az átadó idejére jöjjünk haza, mert jelöltek vagyunk. Én azt válaszoltam, hogy amíg hivatalos értesítést nem kapunk, addig nem megyünk Pestre, semmi dolgunk nem volt ott akkor. Béládi Miklós (irodalomtörténész) és Bacsó Béla (filozófus) is írt nekünk – Bujdosó Alpárnak, Papp Tibornak és nekem – hogy megosztott Kossuth-díjat kapunk, ez is kicsit sértő volt. Aztán mégsem mi kaptuk, hanem más. Talán az volt az oka ennek, hogy a Műhelyben soha nem politizáltunk, hanem irodalmat közöltünk. Meg akartuk szakítani azt a hagyományt, amiről Illyés is annyit írt: „Hogyha elromlik a vízcsap, akkor Magyarországon nem a szerelőt hívják, hanem az írónak telefonálnak.” Úgy látszik ezért nem adtak díjat.
Mi a fő különbség a mai Franciaország és a mai Magyarország között?
Jó felvetés, sokszor foglalkoztat ez mostanában, hogy mi a különbség egy értelmes párizsi és egy értelmes pesti, vagy magyarországi polgár között. Egy hencegésnek tűnő példát mondok előbb. Volt egy francia nyelvű sorozatunk is (d’atelier), abban a legnagyobb francia írók, költők szerepeltek, például Michel Deguy, Jacques Roubeau… A nyomda kulcsa a zsebünkben volt, ott dolgoztunk hétközben és hétvégén tudtuk csak a Műhelyt és a könyveinket csinálni. Kivittük a francia írókat, és ott voltak velünk, együtt csináltuk a köteteiket Akkor sorszedés volt, amikor kitelt egy oldal, körülspárgázták, azt átvittük a mellettünk lévő terembe, ott letették a tördelőasztalra, ami egy masszív vasasztal volt, készítettek róla egy kefelenyomatot, ha az író talált benne egy-két hibát, azt kijavítottuk. Hát ezek az írók úgy örültek ennek, mint a gyerekek! Mert ilyen nem létezett máshol. Az írók és a nyomdászok között egy betonfal magasodik. Ezért is figyeltek ránk jobban a francia írók, hogy mi mit csinálunk. Úgy hívtak minket, hogy Magyar Műhely tipografikus irodalma. Mallarmé Kockadobásának albumát is újra kinyomtattuk, mert a halála után ez nem jelent meg, számunkra pedig azért volt fontos, mert ő volt az első, aki „szétszórta” a szövegét a könyvlapon. A francia irodalmárok ezt a tettünket nagyra értékelték. A ma is aktív, fiatalabb íróbarátaink, amikor meghallották, hogy a magyar nyelvű hagyatékunkat a Petőfi Irodalmi Múzeumnak adtuk át, akkor megkérdezték, hogy a francia nyelvűvel mit terveztünk. Előbb egy Normandiában található kolostort ajánlottak, hogy vigyük oda a gyűjteményünket, mi ezt elutasítottuk, mert magyar irodalmárok is fognak kutatni, akik Párizsba csak-csak eljutnak, de Normandiába biztosan nem fognak. Egy párizsi elit intézet vezetőjének is elmondták ezt a gondolatunkat. Ez egy olyan intézet, ahol Baudelaire és Verlaine hagyatékát gondozzák, de ott vannak Arthur Rimbaud, Paul Valery kéziratai is és Emile Cioran filozófusé szintén. Ennek igazgatója kijött a lakásomra, és öt perc után azt mondta, hogy holnapután viszik a hagyatékot, a képeket, a dedikált köteteket, a kéziratokat, mindent. Közben kirobbant egy botrány, kiderült egy minisztériumi ellenőrzéskor, hogy az intézetből több értékes kéziratot elloptak. Három hónap múlva az új igazgató is eljött hozzám, a Mountrouge-i lakásomba, öt perc után ő is eldöntötte, szükségük van a hagyatékra. Egy hét múlva jött a Sorbonne egyetem kocsija – hozzájuk tartozik ez az alapítvány – és elvitték a francia nyelvű anyagot. A mi francia íróbarátaink előtérbe tolnak minket, beprotezsálnak, segítenek nekünk. Idehaza nem ez történik. Franciaországban örülnek neked, itt féltékenykednek, beléd rúgnak, rossz híredet keltik, megkontrázzák a díjadat… Hála istennek, nem mindenki, de az átlag sajnos ilyen. De másként is elmesélhetem ugyanezt, a barátaimnak mindig azt szoktam mondani, próbálják ki Párizsban a buszos közlekedést. De ne a buszmegállóban álljanak, hanem messzebb és szaporázzák meg a lépteiket, integessenek a sofőrnek, hogy ne induljon el, mert jönnek. Ha egy olyan sofőrt találsz, aki otthagy téged, akkor szóljál és én fizetek neked tíz üveg pezsgőt! Eddig még senki nem jelentkezett. Pesten ez velem is többször is megtörtént, lemaradtam a buszról. Párizsban az afrikai buszsofőrök is megvárnak, nemcsak a bennszülöttek. Ennek a szellemiségnek vannak politikai vetületei, a néplélekben is megmutatkoznak a tünetek, de akár az irodalomban is találunk párhuzamokat. Ez van.
Ez a cikk a “Szabad oldal” kezdeményezés részeként jelent meg, együttműködésben a Szabad Európával.
