Holtak és élők. Mindenszentek. Halottak napja. A történetet lejegyezte Ungár Tamás, ez az ő tárcanovellája.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Ha más mondja, nem hiszem el. De tényleg.
Tudod, hogy minden évben halottak napja táján hazamegyek a szüleim sírjához. Csak egy napra megyek, nincs már hol aludnom, a nővéremmel eladtuk a szülői házat, miután öt éve apám is elment. A régi barátnőim ugyan hívnak, hogy aludjak náluk, de most legyek a terhükre? Meg ők az enyémre? Mert pár órát szívesen elbeszélgetek velük arról, hogy mi volt régen, meg mi van most, de éjszakára ott maradni? Az nem megy, nem szeretem az idegen ágyat, fürdőszobát, vécét és az idegen szagokat. Öreg vagyok már alkalmazkodni.
De azért jó otthon lenni, az a pár óra szépen telik. Lujzihoz és Piroskához mindig beköszönök, megkérdem tőlük, mi történt egy év alatt, ők azt mondják, semmi, mert egy ekkora faluban ugyan mi is történhetne? Illetve annyi történik, hogy minden évben meghalnak néhányan. Idén például meghalt az óvónénim, Irma néni. 89 éves volt már. Mindenki szerette, aranyos teremtés volt, máig emlékszem ahogy énekelte nekünk a Bújj, bújj zöldágat, meg Kis kece lányomat. Bár azt ma sem tudom, hogy mit jelent az, hogy: kece? És már nem is tudom megkérdezni tőle. Meghalt egyik osztálytársam is, a Guszti. A szíve vitte el. Az apja is infarktusban halt meg 50 évesen, ugyanúgy, mint ő. Guszti mintha érezte volna, hogy ő is hamar elmegy, az osztály fiúi közül ő házasodott meg először, 19 se volt még, rá egy évre már apa volt, 41 évesen meg nagyapa. Így legalább láthatta az unokáit. Kedveltem Gusztit, mécsest gyújtottam a sírján, meg Irma nénién is.
Egy sorral odébb látom ám, hogy ott egy új sír, szürke, csiszolt kő, rajta két név: Kiss Bálint, Kiss Bálintné. Semmi más. Róluk nem mondta se Lujzi, se Piroska, hogy meghaltak. Igaz, nekik nem is volt velük szorosabb kapcsolatuk. Kissék a mi utcánkba’ laktak, szemközt velünk. Jóba voltunk, ha disznót öltek, hoztak nekünk kóstolót: egy véres és egy májas hurkát, két lesütött húst, két marék töpörtyűt és húsz deka abárolt szalonnát. Ma is érzem annak a szalonnának a fokhagymás ízét és illatát. A kertjükben sok őszibarack termett, Rózsi néni kétnaponta kosárban hozta át nekünk a barackot, csodás barack volt, csodás. A szolnoki kórházban dolgozott Rózsi néni, és ha délutános volt néha megkérte anyámat, hogy hozza el a fiait az óvodából. Bálint bácsi ugyanis a téeszben volt sofőr, meg kombájnos, és néha csak későn ért haza. Anyám szívesen elvállalta a két kis lurkót, mert Frici és Krisztián édes kis kölök volt. A nővéremmel mi már gimibe jártunk, és gyakran előfordult, hogy esténként mi fürdettük és fektettük a srácokat. Az érettségire arany karláncot kaptam Rózsi nénitől, ahogy a nővérem is. Vékonyka lánc volt, de mégiscsak arany.
Mellbevágott, hogy most meg ott látom ennek a két, kedves embernek a sírját. Szürkén, hallgatagon. Álltam a sírnál, és a közelben sehol senki, hogy megkérdezzem, mi történt Rózsi néniékkel. Hetven még egyikük se lehetett, és pár éve kifogástalan állapotban voltak. Évek óta semmit se tudtam felőlük, hisz nem mentem a házunk felé, nem fájdítottam a szívemet, hogy immár mások lakják a portánkat, így nem találkoztam Rózsi néniékkel se. Fájt az szívem miattuk, vádoltam magam, hogy sosem kukkantottam be hozzájuk. Csak az volt felemelő, hogy egymás után haltak, és holtukban is ragaszkodtak egymáshoz.
Két mécsest tettem a sírjukra, és meggyújtottam őket. Felidéztem arcukat, és a hangjukat. Benyúltam a táskámba papírzsebkendőért, megtöröltem a szemem, aztán elindultam kifelé.
Ahogy odaértem a ravatalozóhoz, elakadt a lélegzetem. A húsz méterre lévő kapun belépett a temetőbe Bálint bácsi és felesége.
- Rózsi néni! – nyögtem fel értetlenül.
- Dittám! Te vagy az? – hunyorgott rám Rózsi néni. – Persze, hogy te vagy az! Nézd, Bálint, a Ditta!
- Látom – bólintott a férfi, és mindjárt meg is puszilt. – Hát téged is lehet látni?
- Engem? – kérdeztem vissza. – Inkább, hogy magukat lehet itt látni!… Esküszüm, mindjárt megcsípem magamat, hogy ez igaz-e?! Most gyújtottam mécsest a sírjukon.
- Jaj, kislányom, az csak egy üres sír.
- Most már én is rájöttem.
- Tudod megcsináltattuk – folytatta Rózsi néni –, hogy a gyerekeknek ne legyen gondja vele. Mindketten külföldön laknak már évek óta. Nem akarnak visszajönni. Frici a németeknél, Krissz meg Tenerifén. Kint élnek az unokák is. Értenek magyarul, nyáron nálunk vannak hetekig. Mind a három! De kint járnak iskolába. Okosak ám. Két nyelvet beszélnek.
Odakísértem a két embert a sírjukhoz.
- Elfújjam a mécseseket? – kérdeztem tőlük.
- Dehogy! – legyintett Bálint bácsi. – De el is fújhatod. Rád bízom. Nem tudom szerencsét hoz-e élőnek a halotti mécses? Nem ismerek erre vonatkozó babonát.
A két idős ember a sír mellett sarjadó gyomokat tépkedte, én is besegítettem nekik. A férfi közben visszament a ravatalozóval szemközti csaphoz vízért.
- Ő akarta – intett fejével férje irányába a Rózsi néni. – Már évekkel ezelőtt összegyűjtötte a pénzt a sírra, és két éve azt mondta, szar a pénz, minden drágul, csináltassuk meg. Gábris, tudod, a sírköves egymilliót kért, az emberem lealkudta 880 ezerre. Olyan büszke volt! Azóta idejárunk, és nézzük a sírunkat. Bálintom azt mondta, hogy eszkábál ide egy levert lábú padot, és arra ülünk majd.
Megöleltem Rózsi nénit:
- Azt kívánom, hogy nagyon sokáig üljenek rajta! – nevettem el magamat, de közben újra kicsordult a könnyem.
Bálint bácsi visszatért egy kanna vízzel, és gyökérkefével hozzáfogott a sír lemosásához.
- Azt akartam, hogy Rozál mellettem feküdjön! – mondta némiképp zihálva a sírkeféléstől. – Így, ha meghalok, nem mer összeállni egy másikkal, hisz tudja, hogy itt várom. Persze, nem kell siessen, ha lesz kedve, maradjon még az unokákkal, ameddig akar! Én lent várom, időm, mint a pelyva, tudok várni…
19? Lapot!
