A Török tükör című regényéért 2012-ben az Európai Unió Irodalmi Díjával (“kis-Nobel-díjjal”) kitüntetett pécsi író, Horváth Viktor az Ukrán PEN Club meghívására más külföldi írókkal együtt november 3-tól november 9-ig szolidaritási úton járt Ukrajna fővárosban, és olyan, az orosz hadseregtől visszafoglalt területeket látogatott meg, amelyekről a hírekben hallottunk az elmúlt két évben. Az ott látottakról és közvetlenül megtapasztaltakról beszélgettünk vele. Balogh Robert interjúja.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Kikkel utazott?
A csoportban szlovák és észt kollégák voltak, írók, újságírók, szerkesztők, rajtam kívül egy magyar jött: Takácsy Dorka, politikai elemző, Oroszország-szakértő.
Pécsről Budapestig az út három óra, onnan Kijevig vonattal lehet eljutni – a háború miatt nincs polgári repülőjárat. Milyen volt a határőrök viselkedése? Milyenek voltak az utazók?
A vonaton több volt az ukrán, mint a magyar, úgy emlékszem, kizárólag nők, látszott, hogy évek óta nyugaton élnek, nyilván látogatóba mentek haza. Sok volt a tíz év alatti gyerek, ők igazán hősiesen viselték a hosszú utat, talán még élvezték is az extrém körülményeket; hamar egymásra találtak, és együtt bandáztak a vonaton. Velem szemben egy hat-hét éves forma kislány mesekönyveket olvasott, rajzolt, és gondosan formált betűkkel írt valamit. Értelmiségi családoknak tűntek. A magyar útlevélvizsgáló modora nem értelmiséginek tűnt – a túloldalon inkább éreztem magam Európában.
A csaknem három éve tartó háború napi folyamatos jelenléte a hírekben bár furcsa azt mondani, hogy megszokottá vált, de mégis ez történt. Hozzászoktunk. Ehhez is. Mit látott Kijevben? Mennyire van esély ott most a normális életre?
Nemhogy esély van rá, hanem az élet olyan, mint nálunk. Minden működik, csak éppen van az emberek telefonján egy applikáció, ami jelzi nekik a légi riadót. Ezzel együtt, illetve ennek ellenére már nem mennek le az óvóhelyekre – az oroszok rendszeresen odaküldenek egy-két drónt, de azokat többnyire lelövi a légvédelem, ha pedig mégis emberhalált okoz valamelyik, ez csak olyan veszélynek tűnik, mint a közúti közlekedés – ilyen az emberi természet. Most hallom a hírekben az eddigieknél súlyosabb támadást.
Az ukrajnai irodalmi szervezet milyen kapcsolatban van a PEN magyarországi tagszervezetével?
Úgy tűnt, hogy semmilyenben. A Nemzetközi PEN legtöbb társszervezete segíti az ukránokat, ők a magyaroknak is írtak, de csak valami olyan választ kaptak, ami az orosz nyelvű lakosság jogairól szólt. Persze, a kisebbségeknek jár a nyelvhasználat joga, de még inkább jár egy népnek a puszta élethez való jog.
Mit szerettek volna elérni azzal, hogy meghívnak egy irodalmi küldöttséget?
Kommunikációt, európai perspektívát, térnyerést nyugat felé, hatást a külföld közvéleményére – egy írószervezet ezt nyilván írókon keresztül csinálhatja. Tehát leginkább azt akarták elérni, hogy hírét vigyük annak, ami ott történt és történik. Persze, mindent tudtunk a médiából, csak azért az nem ugyanaz, mint a saját szemünkkel látni akár a romokat, akár a normális életet, megélni a légiriadót az óvóhelyen, beszélni az emberekkel, látni az életüket.
„A háború kitörése óta sokkal többen olvasnak, virágzik a könyvtárak élete és a könyvkereskedelem.”
A hivatalos program keretében mennyire próbálták meg “vezetni” önöket? Mennyire voltak a csoportja tagjai e tekintetben szabadok?
Volt szabadidőnk, de nem sok. Három napon át előre megszervezett programokra vittek, ebből egy nap Kijev volt: A Sens nevű könyvesbolt, kávézó és rendezvényközpont, beszélgetés a könyvkiadás és könyvkereskedelem helyzetéről és tendenciáiról (a háború kitörése óta sokkal többen olvasnak, virágzik a könyvtárak élete és a könyvkereskedelem), utána városnézés idegenvezetővel, délután találkozó jogvédő szervezetek munkatársaival, este, a vacsoránál találkozó írókkal, értelmiségiekkel – egyikük önkéntes a hadseregnél, az orosz hadifoglyok ügyeivel foglalkozik.
Jahidne. Firkák a pince falain. Gyerekrajzok, naptárak, a halottak nevei – Fotók: Horváth Viktor
Másnap három város, amelyet visszafoglaltak az oroszoktól: Irpiny, a lerombolt művelődési központtal, a menekülő civilek szétlőtt autóival, a felrobbantott autópálya-híddal; aztán Bucsa, egy feltárt tömegsír emlékhelyével, a templomban a fotókiállítás a feltárásról és az exhumálásról; aztán Borogyanka, lebombázott lakóházakkal, óvodával, a főtéren Tarasz Sevcsenko, ukrán költő fejbe lőtt szobrával. A harmadik napon pedig a Belorusz határ közelében Jahidne, ahol a falu teljes lakosságát bezárták az iskola pincéjébe takarók nélkül, márciusban, ellátás nélkül, gyerekekkel, öregekkel együtt – ez a pince volt a legmegrázóbb. A muzeológusok már elkezdték felcédulázni a tárgyakat: ruhadarabok, pár könyv, játékok, petpalackok, egy kopott sakkészlet, bordásfal, iskolapadok és más, az iskolában feleslegessé vált lomok, a falra karcolva naptárak az idő követésére, az éhezés és hiánybetegségek miatt meghaltak nevei, gyerekrajzok, a Komszomolszkaja Pravda példányai – ez Moszkva propagandaújságja, csak ezt engedték nekik a külvilágból, és azt mondták nekik, hogy Kijev már elesett, és Ukrajnát elfoglalták.
Este pedig, mindezek után, ehhez képest nagyon éles váltásként a kormányzati negyedben folytatódott a program, egy találkozóval a Krím képviselőivel. A mi szabadságunkat csak a sűrű program határolta be, azt senki nem nézte, hogy a programok előtt és után merre kószálunk.
Mennyire változott meg a véleménye az ukrajnai háborúról?
Amennyit az eszünkkel értés után a közeli tapasztalás változtathat a véleményünkön. Tehát egyrészt nagyon megváltozott, másrészt éppúgy gondolkodok róla, ahogy előtte. Mi, magyarok készen kaptuk a rendszerváltásunkat ’89-ben. Egy dominó voltunk a keleti blokk összeomlásának folyamatában; ha nem hullik az ölünkbe a váltás, máig Kádár János utódainak gyermekei lennénk. És tessék, itt van a kényelmünk következménye, nézzük meg, milyenek vagyunk most: sértettek, dacosak, gyűlölködők és másokat hibáztatók, magunkat áldozatnak feltüntetők. Az ukránok maguk lázadtak fel, véráldozattal kergették el az ország éléről Putyin bábját, most pedig véráldozattal állnak ellen a hódítónak. Az orosz propaganda náci országnak nevezi Ukrajnát; hát hogyne, minden országban találunk tízezer elvakult fasisztát, még békés helyeken is, de ha azt az országot el akarják törölni, akkor ott biztosan tért nyernek a szélsőségesek. Ukrajna kinyilvánította, hogy nem a mesés kelethez, hanem Európához akar tartozni, tisztelnünk kell, hogy ezért nagy áldozatot hoz, és segítenünk kell.
Az emlékfal Bucsában, rajta az elhunytak neveivel, és a bucsai pópa, akinek a temploma mellett tárták fel a tömegsír (és ahol jelenleg fotókiállítás van, az áldozatokra emlékezve) – Fotók: Horváth Viktor
A magyar kormány hivatalosan a magyar kisebbséget hátrányosan érintő nyelvtörvény miatt lépett fel az ukránokkal szemben. Szóba került ez egyáltalán?
Igen, én hoztam szóba az ukrán jogvédőkkel beszélgetve. Aztán kissé szégyenkeztem, mert a nálam tájékozottabb magyar kolléganő szólt, hogy azt a nyelvtörvényt, illetve oktatási törvényt már majd egy éve korrigálták az ukránok, csak ennek az új törvénynek nem volt olyan nyoma a magyar közmédiában, mint a korábbinak.
Hogy fogadták magyarként? Érezte a hátrányát annak, hogy milyen országból érkezett, pontosabban, hogy milyen az országunk kormányának a viszonyulása az ukrajnai invázióhoz és Moszkvához, avagy milyennek tűnik másoknak ez a viszony, főleg Ukrajnában?
A vendéglátóknál és azoknál, akikhez elvittek, természetesen nem, nem éreztem, hiszen éppen azért hívtak, mert barátkozni akartak. A többiekre én is kíváncsi voltam; velük ez volt a helyzet: A határon a vámosok és útlevélvizsgálók éppúgy viselkedtek, mint bármelyik európai országban: hűvös korrektséggel. A vonaton a hosszú út első perceiben kiderült, hogy külföldi vagyok, erre általában kedvesebbek lettek, az utasok éppúgy, mint a vasúti személyzet: lám csak, ha idejön egy külföldi a mi háborús országunkba, amikor nincs gyors repülés, hanem kimerítő vonatozás meg légiriadó van, akkor biztosan nem turistának jön, hanem hogy valahogy segítsen, vagy részt vegyen a dolgokban. Ez a hangulat akkor sem változott, amikor kiderült, hogy magyar vagyok: ha egy ország kormánya az ellenséggel barátkozik, de a polgár idejön egyszál magában, akkor ő nyilván velünk van – ezek nem bonyolult logikai műveletek. És ez nemcsak a vonaton volt így, hanem Kijevben a sarki fűszeresnél, a hotel személyzeténél, a Majdanon adományt gyűjtő diáklánynál és a négyhetes pincébe zárást túlélő falusi bácsinál Jahidnében.
Egy Banksy-alkotás a Majdanon: gyerekek döciznek a tankakadályon – Zászlók a halott katonák emlékére a Majdanon – Fotók: Horváth Viktor
Úgy tudom, ön járt már Ukrajnában korábban is, egy konferencián, hat éve. Mekkora volt a különbség a most látottakhoz képest?
Hat éve a forradalom halottainak az emlékére voltak fényképek az utcákon, most a háború halottai sokkal többen vannak, több a fénykép és a zászlócska. Egyébként a főváros élete nem változott: működtek a múzeumok, színházak, éttermek, a parkok zöldek, a templomok kupolája arany, fegyveres őrt csak a hídfőknél és a kivezető utaknál láttam, de naponta volt légiriadó; ezt a szállodai szobában hangosbeszélő mondta be az éjszaka közepén, és egyszer olyan közel robbant valami, hogy akkor lementünk az óvóhelyre. Itt kezdődik a különbség a médiában hallott információk és a megtapasztalás között.
„A sokkoló élmények és a személyes kapcsolatok még elkötelezettebbé tettek.”
A 20. században még éltek a világháború túlélői, és bár nukleáris fenyegetettség akkor is volt, döntően a békevágy uralkodott úgy keleten, ahogy nyugaton. Mostanra Európa és Amerika elfelejtette a háborút, úgy látszik legalábbis, tehát újra kacérkodni kezdett vele, és közveszélyes akarnokokat tűr meg a hátán.
Ukrajnai mozaik: A halkínálat egy kijevi étteremben – Kijev fényei és egy menő étterem a háború alatt is, ismét élő és nyüzsgő nagyváros fényeivel – Egy korőábban frontvonalba eső ukrán város, Borogyanka lakásbelsői és utcái a szétlőtt házakal lakás – és a végén Tarasz Sevcsenko ukrán költő szobra Borogyanka főterén – fejbe lőve – Fotók: Horváth Viktor
Kértek valamit az ukránok a vendéglátásért „cserébe”?
Nem kértek semmit, de éreztük, hogy örülnek neki, ha teszünk valamit. Pár nappal a hazaérkezésünk után egy e-mailben kérdeztek a benyomásainkról, és arról, hogy változtatott-e ez az utazás az eddigi látásmódunkon. Az enyémen nem változtatott, legalábbis a nézőpontomon nem, viszont a sokkoló élmények és a személyes kapcsolatok még elkötelezettebbé tettek. Amit tudok, segítek: tartok néhány előadást saját fotókkal a Pécsi Tudományegyetemen hallgatóknak és oktatóknak, írok néhány beszámolót magyar portáloknak, és interjút adok, mint például most, itt. Saját érdekemben: Ukrajna nem csak magát védi, hanem a magyarokat és még sok országot. Nekem pedig már két unokám van.
Működésképtelenné tett tankok az utcákon, kiégett civil autók Irpiny mellett, a szétlőtt kulturális központ Irpinyben – Fotók: Horváth Viktor
Nemzetközi irodalmi szervezet
Az interjúban részletezett szervezet, amely az ukrajnai utazást biztosította, a Nemzetközi PEN Club (Poets, Essayists, Novellists), ami egy írókat, költőket, esszéistákat és prózaírókat tömörítő nemzetközi irodalmi szervezet, amit 1921-ben alapítottak, Londonban, és amelynek számos országban működnek tagszervezetei.
Török tükör
Horváth Viktor 1962-ben, Pécsett született. Már az egyetem elvégzése közben, majd azt követően is művészetszervezőként és újságíróként dolgozott, később pedig gimnáziumokban tanított. 2001-től a Pécsi Tudományegyetemen óraadóként versfordítást és vers-formatörténetet tanított. 1994 óta publikál novellákat, versfordításokat, regényeket és néha tanulmányokat, írta ról a Litera kritikai portál. Könyvei: Át avagy New York-variációk (JAK–Ulpius-ház, 2004); Török tükör (regény, Jelenkor, 2009); Diótörő (verses mese, Jelenkor, 2011); A Kis Reccs (utaztató regény, Jelenkor, 2012). A vers ellenforradalma. A versírás és versfordítás tanulása és tanítása (Magvető, Bp., 2014), Möbion (Villa Negra Egyesülettel közösen) (Magvető, 2015), Tankom (regény, Magvető, 2017), Júdás terv (regény, Kalligram, 2024.)
Ez a cikk a “Szabad oldal” kezdeményezés részeként jelent meg, együttműködésben a Szabad Európával.
