Irodalom év végén; Kortársak ünnepe – akár ez egyike is lehetett volna sorozatunk címe. Mi mégis a sokkal nosztalgikusabb és jóval érzelmesebb (giccsesebb?) Karácsonyi történetek címet választottuk, így e néven közlünk 2017 decemberétől ilyenkor kortárs írók, költők, újságírók novelláit, tárcanovelláit, verseit. Idén már olvashatták külsős újságírónk, Ungár Tamás csodás, Az őrangyal címet kapott, családi ihletésű novelláját, aztán Halmai Tamás verseit, majd Aknai Péter két versét. Ma pedig még mindig maradunk a líránál: lapunk munkatársa, Balogh Robert író, költő, drámaíró, újságíró versét adjuk közre.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Balogh Robert Karácsonyi Gyurka (vázlat ünnepek idején) Kavarog a porcukor a szélben, mint kókuszreszelék pörög, még nem látott ilyet a lányom: a klímaváltozás miatt alig esik hó. Ünnepi képeslap az utca. A szobában a fán a fénysor, kinn meg a hókotró villog. Engem vár a karácsonyi gyurka! A kalácshoz a dió meg a mák, mint felhőhöz a hópihék, de ha daráló nincsen, ki roppantja meg a mákszemét? Töröm a diót, roppan a héjja, Olajos bele kell csak, A kukacos, az aszott a szemét martaléka. Késsel aprítom a dióbelet. De a mák atommag, ha hasad, beindul a láncreakció? Ami semmiből lett, mindig is marad? Mint tésztába az olvasztott vaj, Elegyedik az élesztős tej, a liszt, a cukor a tojással, de a csipetnyi só, a citromreszelék… A lélek maga, saját képére teremtve, ha nem ragad a kézre a langyos tészta, életre kel, a sodrófa kilapítja, a töltelékkel feltekerve dagasztja az idő. Sütés előtt még tojássárgával felkened, Reméled nem reped belül, mint a magányos szív burka, s nem önti ki vérét, úgyis odaég. A töltelék, a dió maga a lelkifurka, Mindenki a mákosat akarja, Miért van, hogy az ember gyereke szigorú, mint az Ószövetség istene? Amíg sül, jut idő egy merengére, hogy régen kincs volt a narancs, hogy vizes kesztyű száradt a kályhán, hogy karácsonykor összegyűlt a család… Jó lenne gyereknek lenni újra, unni az egészet, bámulni a tévét, apám dühöngve faragná be a fát, anyám a konyha tartaná fogva... Külön-külön mindenki jó, csak együtt, az nem ment soha? Talán kicsi volt a konyha? Mivé is „oldja az emlékezés”? A Karácsonyban az a rossz, pont azok nincsenek velünk… Mikor oly könnyű szeretni, néha bepárásodik a szemünk.
