Titánia? Vagy Bindzsisztán? Régen minden jobb volt? Am sorsunk elrendeltetett? Vagy magunkban hordozzuk? Ha nem a génjeinkben, akkor a generációkon átívelő és átörökített mintáinkban? Csak körbe kell nézni, vagy éppen vissza. Például az egyik legnagyobb magyar költőig is érdemes visszamenni, sőt, talán hozzá igazán, aki pályáját újságíróként kezdte. Balogh Robert jegyzete.
A cikk a hirdetés után folytatódik
A magyar társadalom szolidaritása alacsony szinten áll. Hozzáteszem azt a jogos kérdést, hogy mihez képest?
Tavaly sokat utaztam Magyarországon belül, többször elcsodálkoztam azon, hogy mekkora és micsoda különbségek jellemeznek minket. Ha megnézünk néhány nagyobb vidéki várost, mondjuk Debrecent, Szegedet, Pécset és Győrt, a közös kultúrán, nyelven és az államgépezeten kívül kevés dolog köt minket össze, még a problémáink sem feltétlenül azonosak. Látjuk, hogy az általunk oly sokszor degradálóan emlegetett, sőt kulturálisan és másképpen is lesajnált (lenézett?) Balkánon, Szerbiában mi zajlik. Ha azt nézzük, milyen hatalmas tüntetések indultak országszerte, milyen társadalmi rétegek álltak ki egy közös ügyben egymás mellé – a korrupt és köntörfalazó, időnként az erőszakkal visszaélő államhatalmi működéssel szemben –, akkor fel kell, hogy vetődjön bennünk a kérdés: mi a különbség oka?
Biztos, hogy nem genetikai (genetikai kutatások sora bizonyította be, hogy a közép-európai népek hasonló génállománnyal rendelkeznek). Vagyis a különbséget transzgenerációs, kulturális és tanult folyamatok eredménye kell, hogy jelentse.
Az alattvalói szemlélet Magyarországon népléleki sajátosság, elég Ady Endre publicisztikai munkásságát felütni, nemhiába gyűlölik őt ma is az ún. nemzeti oldalon, sőt tartanak tőle holtában is.
Adytól régebben tanítottak egy rövid publicisztikát, az Egy kis sétát, amelyben a papság fényűző életét bírálta, meg is lett a jutalma, néhány katolikus pap feljelentette, s három nap fogházat kapott, s 10 korona büntetést.
De nézzük csak, mit írt a szövegekkel kapcsolatba hozható pályáját újságíróként kezdő Ady 1902-ben Széll Kálmánról a Nagyváradi Naplóban:
„…kezébe kapta a hatalmat, megcsinálta a világ legerkölcstelenebb parlamenti fúzióját, meghamisította a régi szabadelvű pártot, elpaktált minden elpaktálhatót, bevitte s államférfiúi minősítéssel látta el a kokottságot, megszerezte dicsősége zengésére a sajtónak csaknem teljességét, kiölt a magyar politikából, közéletből minden őszinteséget.”
Egy-két szó kopott csak ki a köznyelvből, s maradt az archaikus szókészletünk része, így például a kokott. Az csak formai ügy, hogy azt így ki kellene cserélni (a legjobb megfelelője itt a prostitúció), de az már tartalmi és sokatmondó, hogy a bő száz évvel ezelőtti szöveg azonnal beillene egy mai, a jelenlegi magyar kormányfővel foglalkozó publicisztikának.
Az 1899-es Magyarországot jellemző korrupcióról is sokat írt Ady Endre:
„Dicsekvésnek ne lássék: az egész világon nincs annyi sikkasztó, mint ebben az ezeréves, szép magyar hazában. […] Mert így valóban úgy lesz, hogy a jövő térképén Magyarország helyén egy fehér folt lesz, ezzel a felírással: Ez Magyarország volt, de elsikkasztották…”
Sajnos ez is érvényesnek hat, nagyon is. Maibb megfogalmazással: az államgépezet különböző, önmaga lebontására szolgáló kísérleteket végez a közpénz magánosítása céljából, s mire teljes lesz a siker, pont megszűnik Magyarország.
Ady minden problémakört érintett, amivel a ma Magyarországának helyzetét felvázolhatjuk. Mert a nyugattal folytatott furcsa viszonyunk már akkor is létezett. Ady sokat idézett szóalkotását, a kompországot ma is érvényesnek kell éreznünk. 1906-ban, a Budapesti Naplóban adta közre az alábbi sorokat:
„Éppen eleget vesződtünk ezer év óta az ármányos Nyugattal. Unjuk már ezt a barátkozást. […] Csak egy új, demokrata Magyarország haladhatna dicsőségesen a Nyugattal. A mai Magyarország valóban nem. Magyarország mai urai tehát visznek bennünket a Balkánra és Kelet felé.”
És igen, minden idézetet kiragadtam az eredeti szövegből, mert rímelt a ma valóságára. Tessenek csak figyelni, a közoktatás helyzete is probléma maradt azóta is. 1905-ben írta le a Budapesti Naplóban, tehát 120 év nem volt elég, hogy előre lépjünk:
„A magyar társadalom problémái között alig van jelentősebb, mint a középiskolai nevelés kérdése. A nemzeti értelmiség kérdése ez egyben, s benne van talán talán minden egyéb, más problémánk. Sok bajunknak, vergődésünknek, nyomorúságunknak vajon nem az az oka, hogy a magyar iskola rosszul nevel? […] Életre, igazi életre, a komplikált, a nehéz életre nevel-e a mai magyar iskola s mindenek fölött a középiskola?”
De van ennél húsba vágóbb Ady-szöveg is, ami még jobban fáj, ami teljes mértékben rímel a mára, 1906-ban jelent meg a Budapesti Naplóban:
„Itthon tudniillik kevés embernek van joga és módja élni. Angolul tanulnak hát, és elmennek innen az emberek. Még boldogak, akik olvasni tudnak. Ezek nyelvtannal s szótárral mívelik magukat. Igazán kellene már valamit tenni Magyarország analfabétáiért. Ha olvasni fognak tudni, sokkal hamarabb ráveszik magukat a kivándorlásra. Mert azt már látjuk, hogy a kivándorlás nem igen fáj az ország urainak.”
Alig ismerek olyan családot, ahol ne lenne Németországban, Ausztriában, Belgiumban vagy valahol Európában valakinek a gyereke, férje, felesége, vagy ne készülne oda a kilátástalan hazai állapotok miatt. De ne higgyék, hogy nem lehet még ennél is megdöbbentőbb, hogy mennyire ismétlődnek a „dolgok”. Épp a minap látta vendégül a magyar kormányfő az egyre erősebb német szélsőjobboldali párt vezérét, ki társa lenne a migrációellenes harcban – szerencsére a hatalomra kerülésükre kevés az esély. Ady is írt az idegenekről, 1907-ben, ugyancsak a Budapesti Naplóban:
„De a Természet nem tűri az elnéptelenedést ott, ahol a szaporodásra ő minden eszközt megadott. Egy millió határrendőr se akadályozhatja meg a Természet korrigáló munkáját. A kivándorolt s meg nem született magyarok helyett, akik föld nélkül élni nem tudnak és nem akarnak, jönnek idegen, keményebb fajták, amelyek föld nélkül is tudnak életharcot vívni. […] Az idegeneket szidni pedig annyit tesz, íme, mint nem érteni magunkat és a Természetet.”
Középiskolai tananyag, hogy a költők szerepverseket írnak, s a magyar költészetben gyakran előfordul, hogy a költő a jós, a vátesz szerepében tetszeleg. Ady is ezt tette, szintén a Budapesti Naplóban, 1906-ban írta a következőket:
„Bennünk azonban Európa a maga haladásának egyik jövendő veszedelmét látja. […] Egy ország, ahol a huszadik században megtűrik az oligarchiát, veszedelme a kultúrországoknak. Ezt írják és ezt hallják az idegen szemlélők. Azt mondják: a magyar mágnások nacionalista paprikával bármikor a kultúra ellen tüzelhetik Magyarország népét.”
Újra leírom: mindezt 1906-ban vetette papírra a klasszikussá vált magyar költő. Az oligarcha sem utólagos betoldás. Ma egy olyan országban élünk, ahol a szuverenitás – valamely, talán államvédelmi okból – kormányzati kulcskérdéssé vált. Erre is található Adynál több passzus, de legyen ez, még 1905-ből:
„Van-e abból haszna a hazának; ha szűk látókörű embereket nevelnek neki? Olyan egyszerű e dolog. Az ember sírni szeretne dühében, hogy ez – kényes kérdés. Nem a hazafiság revíziójáról van szó, habár a frázis ügyes. Arról van szó, hogy a csámpás, elfogult, kártékony hazafiság-magyarázat helyébe jöjjön már az igazi magyarázat. És az igazi hazafiasság. Jöjjenek a szabad, messzelátó, büszke szemek, a halló fülek, az értő és hasonlító elmék. Ne ordítsuk mindig a hazát, de szeressük, s legyünk számára olyan értékesek, olyan jók, amilyenek csak lehetnek e nagyszerű, világosodó korszakban fejlett kultúremberek.”
Ady politikai éleslátása kritikai szellemében rejlett. Aki képes kritikai gondolkodásra, úgy tűnik, mindig ellenzékben marad, vagy megőrzi a függetlenségét. Ezért hát kapott bőven címkéket: libsinek, szocialistának, anarchistának, internacionalistának nevezték.
Persze Ady nem tett mást, mint érthetően, a hatalmat némi humorral, iróniával kezelve kényelmetlen dolgokról írt, s mint látjuk, felvetései, sajnos, máig nyúlnak, ma is érvényesek – vagy ma csak igazán?
Akármelyik is, ezek a felvetések elgondolkodtatóak. Mai érvényességük pedig még inkább az.
