Májustól október végéig Pécsett a klímaváltozás következtében annyira meleg van, hogy ha csak ezt nézzük, akkor nem túlzó a várost korábban promotáló jelmondat: „Pécs, a mediterrán hangulatok városa”. Megterem a pisztácia, beérik a gránátalma, örökzöld tölgyek nőnek a várfal mentén, nyaranta sok helyütt kabócák énekelnek a parkokban. Schepp Zoltán pécsi közgazdász, egyetemi tanár másfél évtizeddel ezelőtt játékosan provokatív felvetést tett: Pécsett érdemes lenne elgondolkodni a szieszta bevezetésén. Most szembesítettük korábbi gondolatával.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Hogy fogadták tizenöt éve a pécsi szieszta bevezetésére tett javaslatát?
Kaptam hideget-meleget. Az eltelt időben a globális felmelegedés valóban alátámasztotta az ötletem. Akkor a kritika arra összpontosult, hogy a város és lakói amúgy is nagyon kényelmesek, ezért nem válna előnyére a térségnek az, hogy a nap közepén lenne még egy reguláris pihenőidő.
Honnan jutott eszébe a szieszta bevezetésének felvetése?
A szieszta számomra egy metafora. És a mai napig nem változott az ötlet alapja, mert az egy nem túl jó vicc.
Valaki a tóparton sétálva meglát egy vízben kapálózó embert, beugrik érte, s miután megmentette, kimerülten hevernek a parton. Az életmentő megkérdezi a kimentettet:
-Miért nem örülsz, hát megmentettelek?
Erre azt a dühös választ kapja:
-Te bolond, én itt élek!
Szóval ha bevezetnénk a sziesztát, akkor a város egyediségére erősítenénk rá. Az a különös szituáció állna elő, hogy reagálnánk egy adódó lehetőségre, miközben épp a nyitottság hiánya jellemző a városra. És ez a változó politikai konnotációkban is markánsan jellemző maradt Pécsre.
Arra utal, hogy Pécsre nem jellemző a dinamikus változni akarás?
Mindig is volt valami értelmiségi jellegű fintorgás az éppen aktuális, a korra jellemző folyamatokhoz reagálásban. Ezt nem kritikus szemmel mondom, csak körülírom a jelenséget. Tizenöt éve vetettem fel ezt a gondolatot, közben sokat jártam-keltem a világban, de ha függetleníteni próbálom magam attól, hogy milyen társadalmi folyamatok zajlottak időközben, akkor sem tudok bennük sok örömöt találni. Közgazdászként úgy fogalmaznék, hogy nem nagyon találok olyan elemeket a változásban, amelynek örülhetnék, a fejlesztésekben nem tettünk meg mérhető előrelépést, értsük ezalatt az infrastruktúrát, intézményeket, üzleti életet… Ez a város Csipkerózsika-álmot aludt más városokhoz képest. Ebből nem az következik, hogy elköltöztem volna innen, most is itt élek. Jó itt élni! De az úgynevezett „rendszerváltás” óta már 35 év telt el. Ez iszonyú hosszú idő. Milyen fejlesztéseket tudunk felsorolni? A rendszerváltás előtt komplett városrészek születtek Pécsett, gondoljunk csak Uránvárosra vagy Kertvárosra, ma is tízezrek élnek ott, zömmel a fiatalabb korosztály. A Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa projekten kívül érdemi, nagyszabású történés nem zajlott a városban. Kaptunk egy lehetőséget, de ez sajnálatosan a politikai mezőből érkezett, ez inkább politikai fizetségként volt értelmezhető, semmint a város bája miatt kapott jutalomként, és nem is a jól kidolgozott koncepcióért. Az M60-as autópálya az egyetlen érdemi fejlesztés az infrastruktúrában, de jelenlegi formájában luxusszámba megy. Ha ugyanakkora pénzből Szigetvárig is kiépítettek volna egy gyorsforgalmi utat, akkor sokkal előrébb tartana a régió és vele együtt a baranyai megyeszékhely is. Más városok esetén fintorogni szokás a politikai fizetségként megkapott fejlesztések miatt. Ha Baranyában maradunk, kevés olyan település van itt, mint Bóly például, amely a saját kezébe vette volna a maga sorsát, s mégis kiválóan boldogul.
Bólyban a már visszavonult polgármester a termálvizes fűtés olcsóbbsága és az autópálya miatt vonzó gazdasági környezetet tudott biztosítani, ott sorra épültek az üzemcsarnokok az ipari parkban. Pécs miért nem boldogult?
Szociológusok tudnának erről bővebben beszélni, de a rendszerváltozáshoz úgy érkeztünk el, hogy a város elitje három jól körülhatárolható csoportból állt: az orvos, a jogász és a művész elitből. Összetett folyamatok mentén úgy alakult, hogy ami a várost a felszín fölött tartotta – a helyi ipar –, az néhány év alatt eltűnt a városi proletariátussal együtt. Gondoljunk a bezárt bányákra. Az elit nem tűnt el, nem szokása, megtalálta a maga érvényesülési területeit. A mondataim ambivalensek, éppúgy lehet belőlük pozitívumokat és negatívumokat is kiolvasni. Ma az orvostársadalom nélkül mind az egyetem, mind a város értelmezhetetlenné válna. A jogászok a város intézményrendszerét tudták dominálni. A művésztársadalom a megelőző évtizedekben jóval kisebb bekerüléssel működő művészeti ágakban volt jelen. Túlzok, de egy irodalmárnak elég a diófa árnyéka, egy fröccs, toll és papír, kevesebb szponzoráció szükséges a tevékenységéhez, mint egy világszínvonalú hangversenyterem fenntartásához, valamint a Pannon Filharmonikusok költségvetése is meghaladja egy irodalmi lap igényeit.
Közben azt laikusként is érzékeltem, hogy mennyit fejlődött a zenekar. Eközben a jelenlegi pécsi mixtúrában valahogy nem pezseg az üzleti élet. A külső istenveréseket tudjuk, a bezárt bányákat, a délszláv polgárháborúkat… Ez a város és környéke a maga csodálatos természeti adottságaival a Duna–Tisza közéhez képest vagy a tiszántúli vidékekkel összevetve még zöld maradt. Az internet világában zajló folyamatok és a média zajában a környezetétől nagyon elütő, egyedi város képzetét kelti bennünk Pécs. A klímaváltozás még nem kataklizmatikusan érkezett meg, közben 200 kilométerre keletre már félsivatagos területek is vannak Magyarországon. Eközben olyan folyamatok figyelhetők meg – nemcsak Pécsett –, amelyek a jó tollú cseh irodalmárok történeteibe valók, gondolhatunk például a júniusi hőségben az iskolába járásra kényszerített gyerekek sorsára. Tudatosabban is pozicionálhatnánk magunkat – ennek metaforája a szieszta, és nem más.
Nem metaforikusan a szieszta alatt azt értjük, hogy napközben mindenki hazamegy, a boltok bezárnak pár órára, és csönd van. Ezt meg lehetne teremteni a városban?
Magyarországon liberális módon szabják meg a boltok nyitvatartását, ha valaki nagyon akar, akkor éjjel-nappal vagy hétvégén is bármikor nyitva lehet. Ha olyan üzleti környezet lenne, mint a német nyelvterületen, akkor sokkal szigorúbb módon lenne behatárolva a kereskedelmi egységek üzemelése. Nálunk senki nem tiltja, hogy bárki sziesztázzon – ha egy kereskedő be akar zárni délután egy és négy között, megteheti. És ha nem is nagyvárosi értelemben, de Pécsett van éjszakai élet, romkocsmákkal, pubokkal, éttermekkel. Ha valakinek éjfél körül jut eszébe, hogy kimenjen a városba, megteheti, van hová beülni. De más városokban például épültek új utak. A közelmúltban itt, Pécsen a Magaslati út újult meg, és a Rókus-dombon épült egy új út, az orvosi kari felújításon kívül zebrák készültek még itt-ott. Ha 35 éves távlatból nézzük a városi kerékpárutak kiépítését mint fejlesztést, akkor azt nem vethetjük össze a megelőző 35 évvel, amikor két komoly felüljáró épült a városban. Ha a világot szemléljük, akkor az az érzésem, hogy minden gyorsul, ugyanezt Pécsről már nem mondhatjuk el. Ez nem feltétlen baj, ez egy adottság, ami így alakult együtt velünk. Ezt nem a jó és rossz tengelyén kell elhelyeznünk egy koordináta-rendszerben. De ahhoz képest, hogy a tágabb környezetünk hogyan változott, ahhoz képest Pécsett lassan történik minden. Ez nem lényegtelen felismerés. Ha más a tempója az életünknek, akkor miért ne lehetne a beosztása is más?
Az, amit lassúságnak nevezett, vagy metaforikusan sziesztának, abból kovácsolhatna a város és a régió tőkét?
A „mediterrán hangulatok városa” szlogen inkább turistacsalogatóként hat, nem pedig önidentifikáló mondat. De az irány nem rossz. Hajlamosak vagyunk a magyar közpolitika segítségével idecsatornázott lehetőségeket leszólni, merthogy körülményeskedő módon zajlik minden. Azt is érdekes megfigyelni, hogy miként kezeljük azt, ha mások találnak ki helyettünk dolgokat.
A városi elit passzivitása mellett az egyetem sem jár elöl példaként, miért nincs használható öndefiníció Pécsett?
Az egyetem a tíz kar miatt nagyon sokszínű szervezet, intézményfenntartással is foglalkozik, a régió legnagyobb foglalkoztatója, és nem is szervesült még olyan fokon, mint az talán szükséges lenne. Jelenleg feladatokat és forrásokat osztunk ki – éppen tervegyeztetések közben vagyunk –, ami nagyban befolyásolja majd a jövőbeni folyamatokat, tehát magunkkal vagyunk elfoglalva. A karok között dimenzionális különbségek vannak, az egyik hatalmas gazdasági egysége, a másik meg apróbb, mégis azonos szabályrendszer vonatkozik rájuk. Viszont az egyetemre jellemző az átfogó kritikai szemlélet. Az, ahogy történnek a dolgok, az nem szokott tetszeni a többségnek. De az, hogy mi, egyetemi polgárok változtassunk rajta, azért, mert megértjük, hogy egyébként tökéletes, mindenki hasfájását megszüntető változtatási irány nem létezik, de okos kompromisszumok mentén mégiscsak lehet úgy változtatni a dolgok folyásán, hogy mindenkinek jobb legyen… Egy ilyen változás esélye konvergál a zérushoz. Viszont ha kívülről jött ember akar változtatni az egyetemen, s ehhez megvan a felhatalmazása, akkor ő el tud vonatkoztatni a belső szempontrendszerektől, de a külső szempontjai vakfoltokkal rendelkeznek. Tíz évvel ezelőtt érkezett a PTE-re az első kancellár. Mindenki meghajolt előtte, hadd legyen az, amit akar, úgysem lesz jó, de hadd legyen. Az érdemi változtatások mindig azért történnek, mert valamilyen kívülről jött, valamilyen szempontból magasabbnak tekintett erő keresztül tudta vinni az akaratát az egyetemen vagy a városon. Magunktól nem tudunk változtatni. Akár irigységből is meggátolják egymást az érintettek.
Ha a város másságáról azt gondoljuk, hogy ez valami emelkedettség, nemesebb emberi értékek melletti kiállást jelentene, akkor csalódást kell okoznom, nekem nem ez a tapasztalatom. Az emberi gyöngeség határoz meg minket. Arra megvan az igény, hogy jobbak legyenek a dolgok, de a változtatásra való hajlam és hajlandóság – különösen ha belülről jön, s közös dolgokat érint –, az nem nagyon szokott menni. Ez a város mérhetetlenül európai, azok a viták, amelyek Európa jelenéről, jövőjéről és közelmúltjáról dúlnak most, ezek itt vannak körülöttünk is. Pécs azért is mélységesen európai város, mert nem találja a helyét a rapid módon átalakuló politikai térben, nem tudja, milyen fogalomkészlettel, milyen sémák mentén, milyen nyelvezettel közelítsen a kihívásokhoz. Ez egy elég pikáns szituáció. Pécsett szeretünk européer módon becsomagolva megoldásokat nyújtani, akkor is, ha az teljesen inadekvát.
„Arra megvan az igény, hogy jobbak legyenek a dolgok, de a változtatásra való hajlam és hajlandóság nem nagyon szokott menni“
Akkor ha jól értem, ön szerint el kellene felejtenünk a civilizációs normákat?
Abszolút nem. Hanem több önkritikát, több proaktivitást szeretnék. Több hajlamot arra, hogy megértsük a világot máshonnan, más módon szemlélők attitűdjét. Ez nem ártana ahhoz, hogy érvényesülni tudjunk a világban. A Pécsre jellemző zártság olyan, amiben működik a befogadó jelleg. Az a kérdés, hogy a nyitottság ott ér-e véget, hogy csak fülel valaki, vagy meg is akarja érteni, amit mondanak neki, sőt arra is van szenzora, hogy felfogja a különbség jelentőségét aközött, amiket hall, és amiket ő maga gondol. Nem irigylem a mai döntéshozókat – nem a politikai térben –, mert dönteni kell a jövőről. Akár arról is, hogy legyen-e szieszta Pécsett, vagy sem!
A kabócák már jelen vannak, mint egy rendes mediterrán városban, a meleggel együtt érkeztek meg a Balkánról, és tényleg el-elfoglalnak tereket, parkokat a városban. A hangkulissza, a hőmérséklet és az épített örökség egy része természetessé tenné, hogy kezdetét vegye ez a folyamat, amit ön a sziesztával jelölt meg tizenöt éve?
Meg kell figyelni a boltosokat, mikor van forgalmuk, és lehet, hogy ez a szieszta jellegű folyamat már tényleg elkezdődött, saját magától. De nem tragédia az sem, Olaszországban főleg, ha a kánikulában a turista be tud ülni valahová kávét inni, hűsölni, hadd ne kóvályogjon szegény ember az utcán negyven fokban. Az biztos, hogy az aktív időszakok a hőség miatt el fognak tolódni, ha még nem következett be ez részben saját magától. De ez csöndben történik. Ahogy azt sem lehet stopperórával mérni, mikor a legaktívabbak az emberek a munkahelyükön. Formálisan ott vannak reggel 8-tól 16 óráig. De az e-mailek világában a formális munkaidő után is „kell” dolgozni.
Nemrég olvastam egy elemzést arról, hogy az irodisták valóban munkával töltött ideje mindössze három órát igényel. A nyolcórás munkaidőbe így elférne még egy háromórás szieszta?
Végül is sok helyen egy félállás bérét kapják meg a magyar munkavállalók, ha a keresetük vásárlóértékét vizsgáljuk. Így kompenzálhatnák őket másképp. Én biztos szívesen gyakorolnám a sziesztát gyakrabban, most csak a hétvégére korlátozódik a félórás délutáni alvásom. Jobb életminőséget biztosít. A fiatalok dolga a lázadás, ha akarják, ki fogják harcolni maguknak – akár a sziesztát, akár mást.
Tegyük fel, hogy nem csak metaforaként kezeljük a felvetését, és a sziesztát a javaslata nyomán bevezetik Pécsett: délután egytől négyig leáll az élet a hivatalokban, s utána indul csak újra a munka?
A nyolc óra munka elvárás a magyar társadalomban. Az egészségügy a sziesztát biztosan nem bírná el. Ahol lenne létjogosultsága, ott nem akaródzott errefelé menni: a hivataloknál az ügyintézés amúgy is egyre inkább az elektronikus térbe helyeződött át. Ez nem épp egy inkluzív folyamat, mert bizonyos korosztályokat azonnal a partvonalon kívülre helyez. Ma az egykori ötletemmel a megvalósíthatósága miatt sokkal kritikusabb lennék. Inkább arra biztatnék mindenkit, hogy gondoljuk át, mi miben vagyunk mások. Ne szégyelljük!
Bocsánat, hogy még mindig a rögvalóságnál maradok, de a kereskedelmi egységek, a szórakozóhelyek forgalma is megváltozna a szieszta bevezetésével, hiszen pihentebb emberek élnének a városban. Vagy tévedek?
Már a vasárnapi boltbezárás felvetése is hatalmas indulathullámokat vetett a magyar társadalomban. Ezért maradt meg a nyitvatartási idő liberális szabályozása. Az viszont releváns kérdés, hogy erre hogyan reagálna a tágabb környezet? Hogy tekintenének a mediterrán tempót felvállaló Pécsre Magyarországon? Szeretnének-e minket azért, mert mások vagyunk? Visszatérnének-e hozzánk, csak mert másként él, máskor nyüzsög a város?
Azt csak képzelem, hogy egy görög vagy spanyol településen sokkal természetesebb módon ülnek be az emberek egy kávéra, mint Magyarországon vagy akár Pécsett?
A vendéglátás-kultúra nagyon eltérő a mediterrán térségben, még azzal együtt is, hogy ez nem feltétlenül pénzfüggő. A nyugati és nagyvárosi minták terjedtek el Pécsett. Görögországban beülnek az egy darab délutáni kávéra, és órákig elbeszélgetnek az emberek. Az olaszok éjszakákat töltenek a piazzán, öt eurót sem költve…
Az, hogy Pécsett még van igény a teraszokra, kávézókra, arra büszkék lehetünk, mert ma a közösségi hálózatokon való csevegés a divat. Az, hogy két ember beszélget egy kávézóban, ahol el lehet időzni, csak azért, mert beszélgetni jó, az érték. Nem lehet mindig mindent célirányosan intézni, mint jellemzően az üzleti életben.
Azt ön Pécs árnyoldalai közé sorolja, hogy az élettempó eltér más, hasonló nagyságú külföldi városokéhoz képest?
Azt, hogy Pécsen erre a lassúbb tempójú életre vagyunk berendezkedve, azt próbáljuk meg tudatosítani magunkban. A vendéglátó szerepének dimenzióját Pécs nagyszerűen betöltötte, megmutatta ezt például a Pécsi Országos Színházi Találkozó sikeres megrendezésével, megmutattuk, mennyire jó vendéglátók vagyunk. A környékre betelepült külföldi nyugdíjasok, főleg Hollandiából és Németországból, inkább a táj szépsége miatt ragadtak itt, semmint a kulturális város imágója miatt, és a lassúbb tempó is a kedvükre lehet. Ez a lassú városmodell akkor tud működni, ha emellett van olyan részterület is, amely aktív, és versenyközegben mozog. Az orvosképzés a jó példa erre, majdnem hatvan nációból érkeznek ide fizetős képzésre diákok. Milliárdokat hagynak a városban. És olyan cégek is működnek Pécsett, amelyek kiválóan boldogulnak a piacon. De ahhoz, hogy ez a város fenntartható módon tudjon működni, ahhoz az egyetemre érkező újabb és újabb tehetségek egy hányadát itt kellene tartanunk a városban. Tudatában kell lennünk, hogy mit nyújthatunk számukra, hogy miben vagyunk mások, speciálisak. Közgazdászként azt mondanám erre, hogy tisztában kell lenni azzal, hogy mi a „fősodor”. Mint egy befektető, aki arra fordítja a kormánykereket, ami most nagyon trendi a világban. A mesterséges intelligenciára például. A fősodor néhány évente változik, változnak a hívószavak. Pár éve a konnektivitás volt ilyen, vagy a multidiszciplinaritás, korábban a multimédia…
A fősodor irányába kellene haladnunk?
Megvan annak is az előnye, ha megfelelünk a fősodornak, és annak is, ha éppen nem. Ha meglátjuk a saját tulajdonságainkban azt a valamit, amiben különlegesek vagyunk, akkor hozzá tudjuk segíteni ahhoz a döntéshez a tehetségeinket, hogy miért maradjanak itt, a városban. Mert ha valaki a tehetsége okán nemcsak Budapesten, hanem bárhol a világban boldogulna, miért is maradna itt? Ha egy orvosban, jogászban, közgazdászban vagy egy természettudományos kutatóban fogékonyság van erre a nem „fősodorbeli” világra, akkor tartsuk itt! Ha egyetemi szemmel gondolkodom, és szeretnék idehozni híres tudásgazdákat, hogy osszák meg itt azt a tapasztalatot, amit szerte a világban megszereztek, akkor mivel tudjuk őket idevonzani? Nem feltétlenül vagyunk versenyképesek abban, hogy olyan infrastruktúrát tudunk felkínálni neki, amit máshol nem kap meg. De olyan közeget sem tudunk kínálni, amely garantáltan megtermékenyíti majd, és az eddiginél nagyobb szabású teljesítményekre sarkallja… Ne zárjuk ki eleve, de nem valószínű. De ha egy neves kutató szívesen elbeszélgetne érdeklődő fiatal tehetségekkel a sabbatical (alkotói szabadság – a szerk.) ideje alatt, akkor ő nagyon nagy hasznunkra lehet.
Ez nem szerényebb célkitűzés, mint amivel ma a PR-os világban házalni szokás?
Igen, az. Ma nagyon nagy lózungokat szokás mondani, hogy hova tartunk, s miként fogjuk megváltani a világot. De nem megváltani kell a világot, hanem értelmesen élni benne, méghozzá úgy, hogy közben jól is érezzük magunkat. És ebbe az is beleférhet, hogy ki-ki a maga tempójával éljen, vagy aki akar, sziesztázzon.
„Nem megváltani kell a világot, hanem értelmesen élni benne”
A rendszerváltozás környékén 180 ezer lakosa volt Pécsnek, mára hivatalosan negyvenezerrel kevesebb. Ez a város és az egyetem is kibocsátó közeg, közben sokan máig pécsinek vallják magukat, szeretik a várost, és visszavágynak. Rájuk lehet építeni?
Ezért lenne jó, ha belátnánk, felismernénk a sajátosságainkat. Az élet mindig sorsol lehetőségeket. Nem feltétlenül nagyokat, de mindig megjelennek újabbak. A Covid-járvánnyal megjelent a távolléti munkalehetőség gyakorlata sok területen. Pécs mindig is remek kísérleti terepe volt Magyarországnak, lehet, hogy ma is ezt kellene felkínálnunk a központi kormányzatnak. Ha a közelmúltban a Pécsi Vízmű visszafoglalásában már azok voltunk, miért ne lehetnénk más területen is azok? Rendelkezésünkre áll a luxus-autópálya, amely Budapestről csak ide vezet, ha azt vetjük össze, hogy milyen lehetőségeket kínál egy fiatalnak a főváros, akkor munkalehetőséget igen, de a lakhatás és a közlekedés területe már nem ennyire ideális, gondoljunk csak az ingatlanárakra, vagy az agglomerációból való városba ingázásra, hogy az mennyi időt vesz el egy napból, és akkor még a dugóban töltött idő alatti gyereknevelés nehézségeiről nem is beszéltünk. Egy pesti állás menedzselhető vajon úgy is, hogy személyes jelenlétet csak egy-két napig igényel? A több napon meg egy sokkal élhetőbb közegben is lehetne élni, akár Pécsett vagy a környezetében található csodálatos dombokon, hegyeken? Sokkal jobb életminőséget lehetne így elérni. A kísérleti terep szerepéhez azonban fel kell vállalni a küzdelmet, mert meg kell dolgozni a célokért. Kidolgozott terveket kellene felmutatni ehhez. Csak ezt a fajta megvalósítási képességet is tanulnunk kell még.
Ez a cikk a „Szabad oldal” kezdeményezés részeként jelent meg, együttműködésben a Szabad Európával.
