Az október végi szép őszi időben meglepően nagy tömeg gyűlt a Pécsi Tudásközpont elé, ahol a könyvtárosokkal szimpatizáló párszázfős tömeg kiállt a magyar kultúra csendes hátországáért, a rövid, visszafogott, mondhatni halkszavú, kedves könyvtárosok panaszát – az országos átlagnál jóval alacsonyabb a fizetésük (az elvileg átlagosnak számító havi 493 ezer bruttó helyett 379 ezret keresnek átlagosan, ami kb. nettó 250 ezer), cserébe viszont túlterheltek. De vajon ki hallja meg az ilyen halk követeléseket? Vagy ami ennél is fontosabb, ki hajlandó többet fizetni a munkájukért?
Ritka az ilyen tiltakozás (flancosabb nevén: demonstráció), nem is volt protest hangulat, csak egy kiállás volt, melyet a KKDSZ Csorba Győző Könyvtári Alapszervezete kezdeményezett . Nem azzal fenyegettek a könyvtárosok, hogy az értük felelős minisztert lemondatják, könyvet sem égettek (még szép!), sőt még azzal sem álltak elő, hogy a vizsgaidőszak kezdetétől nem fognak dolgozni. Kevesebb mint tíz percre szüntették be a munkát, nem volt üvöltözés, ökölrázás, csak egy halk szavú könyvtáros, a szakszervezet képviseletében felolvasott egy petíciót, s készült egy nagy közös fotó, utána megvendégelték a résztvevőket teával, pogácsával. Az egybegyűltek pedig beszélgettek egy jót. Így is lehet tiltakozni.
A magyarországi könyvtárak és könyvtárosok helyzete 2025 végén pontosan megmutatja, miként értékeli a magyarországi kulturális szférát a kormányzat: számukra valami alig látható, elhanyagolható dolog, holott nemcsak mint író vagy értelmiségi állítom azt, hogy alapvető fontosságú.
A könyvtár területén ritkán lehet zajos ünnepléssel találkozni, csak az átadásakor, a könyvtárban az a normális, ha csend van, mindenki halkan beszél, mert nem szeretnénk megzavarni másokat. A könyvtár ma nemcsak a tudás megszerzésének helyszíne, hanem a közösségépítés rejtett infrastruktúrája is.
Ez az infrastruktúra azonban egyre inkább erodálódik: az alulfinanszírozottságból következően az elöregedő szakma mellé járuló elavuló infrastruktúra és perspektívamentes, bizonytalan jövőkép nem túl vonzó. Miközben alig egy könyv árából évente annyi könyvet olvashatnak a könyvtártagok, amennyit bírnak. Más dolgok mellett jelentősen megdrágultak a könyvek (a papír ára 50-80 %-kal emelkedhet idén). Ötezer alatt alig lehet egy jobb kiállítású regényt vásárolni, a szakácskönyvek meg inkább a tízezer fölé mentek. És azért érdemes azt is megjegyezni, hogy egyes, Magyarországnál jóval fejlettebb és gazdagabb európai országokban sokkal magasabb lakosságarányosan a könyvtárba beiratkozottak száma.
A magyar kormány évek óta nem kezeli helyén a könyvtárak, közgyűjtemények és úgy általában a kultúra ügyét sem. A könyvtárak még kinyitnak, de ha már a könyvtárosok tiltakozni kezdenek, ezek a zömében békés, választékosan fogalmazó, finom modorú emberek, akkor egyértelmű, hogy baj van.
A bérek nem nőnek megfelelő ütemben, sok a pályaelhagyó, ezért egyre többet kell dolgozniuk. Közben az üzemeltetési költségek is drasztikusan megnőttek, ezt talán az mutatja meg legszebben, hogy este egy, azaz egy darab lámpa világít a pécsi Tudásközpont nagyméretű parkolójában. A könyvtárak saját bevételi forrásai elenyészőek, nem lehet piacosítani az ilyen intézményeket, így egyre nagyobb mértékben függnek az állami támogatástól, ami kiszolgáltatottá teszi őket a politikai döntéshozóknak, akik köszönik szépen, de nem foglalkoznak velük. Írnak szép és szívhez szóló leveleket. A miniszter úr viszont nem válaszolt még ezekre a levelekre. Miért? Mert a könyvtárosok kevesen vannak, nem hangosak, tehát nem számítanak (a választást illetően nem befolyásoló tényezők). Ahogy a levéltárakkal sem foglalkoznak, a múzeumokkal is csak azért, mert onnan potom pénzért ki lehet kölcsönözni festményeket, műtárgyakat.
A könyvtárosok szerepe ma más, mint néhány évtizede, ma a könyvtáros a szokásos tevékenysége mellet szociális munkás is. A könyvtáros ma nemcsak őrzi a könyveket, hanem közösségszervező, digitális tanácsadó, pedagógiai segítő és sokszor szociális támasz is.
Többször jártam falusi könyvtárakban íróként, s ahogy elbeszélgettem a könyvtárosokkal, sok olyan embert ismertem meg, aki teával, keksszel kínálja a gyerekeket, gyakorolja velük a leckét, elbeszélget az idősekkel, olvasószolgálatot is nyújt, aki ha kell, könyvet ajánl, ha kell informatikai ügyekben is segít, az ügyintézésben is támpontokat ad. Ma a könyvtáros egy “intézmény”. Ugyan találkoztam már keserű, mogorva, kioktató könyvtárossal, de a zömük kedves, mosolyognak, segítőkészek, akadnak köztük költők, meseírók és humorheroldok is. A szakma presztízse mindezzel együtt méltatlanul alacsony. A közalkalmazotti bértábla megszüntetése után a legtöbb könyvtáros bére 2025-ben is a minimálbér környékén mozog, miközben felsőfokú végzettséggel, nyelvtudással és digitális kompetenciákkal rendelkeznek. Hogy miért nem váltanak innen ilyen kompetenciákkal azok, akik nem hagyják el a pályát. Mert szeretnek dolgozni, szeretik ezt csinálni, és mert egy kicsit ez is olyan mint a színészi szakma vagy az egészségügy és a szociális szféra, sok a hálás ember, ebben az esetben nem a közönség, a betegek, vagy a gondozottak, hanem az olvasók. És ez megint és itt is valami olyan, amit tud a hatalom és ki is használ, gátlástalanul. (Habár talán most mégis lesz valamicske pluszpénz, nekik is, valamivel több, mint volt, mert a sokkal szorosabb versenyben talán már ők is számítanának mégis, szavazó- és emberszámba vétetnének. Persze ez most még csak spekuláció – a szerk.)
A pálya elöregedése hasonlóan drámai folyamat, mint a pedagógusoké: a könyvtárosok átlagéletkora 50 év feletti, a fiatalok számára a szakma nem kínál vonzó életpályát. Ki szeretne keveset keresni sok munkával, estig tartó rendezvényeken ügyelni? Az utánpótlás hiánya már nemcsak jövőbeli, hanem jelenleg is működési problémát okoz: az ország több megyei könyvtárában létszámhiány miatt kellett a szolgáltatásokat korlátozni.
Muszáj a kormányzati felelősséget firtatni. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az elmúlt tizenöt évben katasztrofális lett a helyzet. A kulturális költségvetés 2025-ös tételei között a könyvtárügy marginális tétel maradt. A Nemzeti Kulturális Alap könyvtári pályázatai elapadtak, a fejlesztések és digitalizációs projektek többsége uniós forrásból valósulhatott meg – ha egyáltalán sikerült pályázni. A könyvtárak jövőjéről az állami döntéshozatalban nincs stratégia: nem készült új országos könyvtárpolitikai koncepció, és a kulturális örökségre vonatkozó kormányzati programok meg sem említik a nyilvános könyvtárakat, mint a kulturális tanulás alapintézményeit. (Vagy annyira elrejtették, hogy nem sikerült a nyomára bukkannom, bármennyire is igyekeztem.)
Mindez egyfajta csendes leépülést eredményezett. A könyvtárak még működnek, de ahhoz, hogy valaki könyvtáros maradhasson, jól kell házasodni – mondta egy könyvtáros barátom, aki nem szeretne névvel szerepelni az írásban. Szóval szerinte jól kell házasodni, mert a fizetés annyi, mintha csak hobbiból töltené az időt a könyvtárban. Jellemző pólófelirat a ritka múzeumi vagy könyvtári dolgozók tiltakozó akcióin, hogy: “Én nem a fizetésemért dolgozok, hanem annak ellenére”.
A kormányzati retorikában a könyvtár oly ritkán jelenik meg mint érték, hogy nem is lehet felidézni, mikor “használták”, miközben a kulturális identitásról, szuverenitásról, hagyományőrzésről és nemzeti tudásról szóló beszéd mindennapos. A gyakorlatban azonban ezek csak szóvirágok, a könyvtár az egyik legelhanyagoltabb közintézmény.
Szóval az állam ad pénzt könyvtárra, csak nem eleget. Egy Pécs nagyságú városnak elég lenne egy könyvtárat fenntartania – a jelenlegi törvények szerint. Önmagában már ez elképesztő botrány, mégha a mi nagy, 93 ezer négyzetkilométeren megtalálható közösségünknek nem is olyan, mintha meg akarnák adóztatni az internetet.
Az állami szándék szerint el kellene bocsátani a könyvtárosok harmadát? És akkor lenne elég fizetés? De mi az önkormányzatok szerepe azon túl, hogy kiszolgáltatottak az állami pénzelvonásnak (Pécstől 2025-ben 6,5 milliárdot vontak el és ez lehet, hogy nem is a végső összeg).
Ha jól értem, a könyvtárak fenntartását az állam szeretné áthárítani az önkormányzatokra, létezik olyan település, ahol az önkormányzat kisebb összeggel hozzá is tud járulni a könyvtárosok béréhez, ám a legtöbb városi önkörmányzat 2025-ben soha nem látott mértékű forráshiánnyal küzd.
A kormány mantráiban Brüsszelt hibáztatja, meg Soros Györgyöt, újabban Magyar Pétert és a Tiszát. Miközben a független sajtóban eddig még lehetett olvasni a Matolcsy-klán 500 milliárdjáról, az Orbán-család félkész hatvanpusztai “mezőgazdasági üzeméről” vagy éppen a Tiborcz István által épített irodaházak megvásárlásáról.
A kormányzati elvonások – különösen az iparűzési adó és a helyi bevételek korlátozása – gyakorlatilag ellehetetlenítették a városok működését (még Székesfehérvár kormánypárti polgármestere is szokott tiltakozni egyes intézkedések ellen), az önkormányzatok képtelenek arra, hogy saját forrásból bővítsék, korszerűsítsék a kulturális intézményeket. A legtöbb helyi könyvtár vegetál, vagyis működik, de csak a legszükségesebb karbantartással, elhalasztott beruházásokkal és leépített szolgáltatásokkal, mert csak így tudnak talpon maradni, és még így is csak úgy-ahogy. Ez pedig a jövő felélése. Vannak olyan vidéki városok, ahol a könyvtárak már nemcsak forráshiánnyal, hanem amellé még közműtartozásokkal és munkaerőhiánnyal is szembesültek.
Az önkormányzati kulturális vezetők – mint például a pécsi kulturális alpolgármester, Zag Gábor, aki személyesen is megjelent a kiálláson – csak magyarázkodni tudnak. Voltak ilyen kérdések a könyvtár területén, hogy mi legyen inkább: fűtés vagy program? Bér vagy kisebb volumenű könyvbeszerzés? A kormányzati kommunikációban fel-felbukkan az „erős helyi közösségek” fontosságát hangsúlyozó szólam, miközben épp ezeket a közösségeket fosztja meg az eszközeiktől az állam. A könyvtárak ennek a politikai kettősségnek az áldozatai: a kulturális identitás jól hangzó lózungjai mögött pénzügyi téren magára hagyták a könyvtárakat. De bízzunk abban, hogy előbb-utóbb Magyarország is magához tér!
Eltöltöttem pár boldog órát azzal, hogy felkutassak néhány olyan könyvtárat a világban, amelyek új utakat keresnek. A magyar helyzet különösen éles kontrasztban áll azzal, ami világszerte zajlik: a könyvtárak sok helyen új szerepköröket találtak, mondhatni, a reneszánszukat élik. Az innovatív megoldások sora azt mutatja, hogy a könyvtár nem múzeum, hanem jövőformáló közösségi tér.
Varsó – Metroteka
Az egyik legszebb példa! A bezzegországgá lett Lengyelországban 2025-ben, Varsó metróállomásain indult el a Metroteka projekt: mini könyvtárak, ahol a várakozás közben olvasni, kölcsönözni, sőt digitális tartalmakat is el lehet érni. A cél: a városi közlekedés közben is elérhetővé tenni az olvasás örömét és a kultúrát. A projekt a modern városi élet és a kulturális misszió találkozása.
Helsinki – Oodi, a jövő könyvtára
A finn főváros ikonikus könyvtára, az Oodi, már nemcsak könyvkölcsönző, hanem közösségi labor, 3D-nyomtató műhely, podcast-stúdió és demokratikus közösségi fórum. A kormányzat stratégiai beruházásként kezeli a könyvtárat mint a demokrácia és kreativitás terepét.
Aarhus – Dokk1
Dániában a Dokk1 nemcsak a legnagyobb könyvtár, hanem a város társadalmi központja: programok, gyerekszínház, városházi szolgáltatások egyetlen térben. A könyvtár itt a városi élet szíve, ahol az információ és a közösség összeér.
Szöul – Starfield Library
A dél-koreai példák közül a Starfield Library különösen látványos: egy bevásárlóközpontban felépített, szabadon hozzáférhető könyvtár, ahol a vásárlás és a kultúra találkozik. A cél, hogy az olvasás ne elkülönült tevékenység, hanem a mindennapok természetes része legyen.
New York – Brooklyn Public Library
Az Egyesült Államokban a Brooklyn Public Library 2024-ben ingyenes online oktatási programokat és közösségi szerkesztőségi projekteket indított, amelyek a helyi társadalmi problémákra reagálnak. A könyvtár így a közösségi média világában is relevánssá vált.
Ezek a példák azt mutatják, hogy a könyvtár egyáltalán nem veszít teret, hanem csak nyerhet az új technológiákkal – ha megkapja az ehhez szükséges támogatást. De azt is meg kell állapítani, hogy a könyvtárakban Magyarországon még mindig a könyvek a legfontosabbak, elektronikus könyvolvasó, ebook, vagy akármi más kütyü helyett egy komolyabb regényt, szakkönyvet még mindig a legjobb kézbe venni, s egy fotelben, állólámpa alatt olvasni. Számomra nem nehézség az, hogy monitoron olvassak el egy regényt vagy verseskötetet, de elmélyülni egyszerűbb, kényelmesebb, ha nem egy fényes képernyőre fókuszálok.
A pécsi Tudásközpont tizenöt éve épült meg. Végigkísértem az építkezést, jártam a félkész épület bejárásán is. 2010-ben, az Európa Kulturális Fővárosa program keretében nyílt meg, és azóta is az egyik legkorszerűbb magyar könyvtárként tartják számon, a pécsiek, az itt tanuló egyetemisták is megkedvelték, sokszor hallottam már a „Találkozunk a Tékában!”-mondatot városszerte, sokan járunk ide programokra, kiállításokra, nem csak könyvtárként funkcionál. Az Egyetemi Könyvtár és a Csorba Győző Megyei Könyvtár összeolvadásából létrejött „hibrid”-intézmény új fejezetet nyitott a magyar könyvtártörténetben. Most, tizenöt év elteltével azonban ez az épület is kezd megérni a korszerűsítésre. Pécs öndefiníciója alapján egy európai szintű egyetemi város, néha a fűszerek is belekeverednek a szlogenekbe, de alapvetően a kultúra a város mozgató ereje, s az európai nívót célozza meg több intézménye (Pannon Filharmonikusok, Pécsi Galériák, Jelenkor), hát, ehhez képest a Tudásközpont technikai háttere elavulóban van, fent tárgyaltuk, hogy nőnek a fenntartási költségek, a kormányzat mostohagyerekként bánik a könyvtárakkal, nemcsak a digitalizációs fejlesztések maradnak el, hanem az alacsony bérek miatt elvándorolnak, vagy elöregednek a könyvtárosok. Miközben a pécsi Tudásközpont meghatározó kulturális térré vált a városban, könyvbemutatók fontos terepe, gyerekprogramok, közösségi események, olvasóklubok és konferenciák helyszíne lett, de mindig van egy DE. Az állami támogatás mondhatni stagnál, a pályázati források pedig annyira bizonytalanok, hogy vagy vannak, vagy nincsenek. Hogy lehet így stratégiát kialakítani, tervezni? A Csorba Győző Megyei Könyvtár és a Jelenkor szervezésében létrejött a PécsLit, amely országos szinten is jelentős eseménnyé vált, ez a kora őszi irodalmi fesztivál hatalmas és hangos közönségsikerrel zajlik, például Nádas Péter dedikálásakor volt, aki két és fél órát állt sorba. Egy időben magam is kezdeményezhettem itt rendezvényeket, egy közösségi élményt adó, délutánból az estébe nyúló rendhagyó irodalomórát például, vagy a Kortársalgó címen futó beszélgetéssorozatot (Spiró, Darvasi, Garaczi…). De az, hogy nem, vagy alig jut pénz a könyvtári fejlesztésekre, páréves távlatban azt jelenti, hogy ugyan a városban a Tudásközpont a kulturális élet meghatározó központja lett. Hogy az marad-e a jövőben is, az már attól függ, hogy lesz-e politikai akarat erre (azaz megfelelő mennyiségű pénz) a megújítására, fejlesztésére, különben elkezdődik az épület elöregedése. És ennek nemcsak a technikai újdonságok megvásárlása a része, hanem az is, hogy lesz-e annyi pénz, hogy a könyvtáros kisasszony ne otthonról hozza kis dobozkában a szerény ebédjét, hanem be tudjon ülni egy menüre a Tudásközpont menzájára. Mert már itt tartunk. Hogy alig-alig tud. Hogy több nyelven tudó, egyetemi végzettségű, számítógépes kompetenciákkal rendelkező szakemberek, ha nem is éheznek, de a főállásukból nem élnek meg, nem tudnak részleteket fizetni, ha hitelt vettek fel, magukon spórolnak, stb. Emlékeznek még a fizetésükre? 250 ezer nettó. Átlagosan. Ez szégyen. Nem az övüké, hanem az államé!
Ideje lenne felismerni néhány politikusnak is, hogy könyvtár nélkül hosszú távon nincs közösségi kultúra. A könyvtár nem egy idejétmúlt, dohos intézmény, hanem a szükséges alapvető infrastruktúra: egy egyetemi városban, ahol magyarországi vidékhez képest még mindig vannak kulturális alternatívák, a könyvtár a kulturális ökoszisztéma egyik legfontosabb alapja. Ha a kormány nem ismeri fel, hogy a könyvtárakba fektetett pénz nem költség, hanem társadalmi befektetés, akkor nemcsak az olvasáskultúra, hanem a közösségi demokrácia is sérül.
A jelenlegi kormány visszaél a rábízott hatalommal, eltékozolja a jövőt! A nemzetközi példák azt bizonyítják: a 21. században a könyvtár képes új szerepeket betölteni – csak hit, bizalom és finanszírozás kell hozzá. A pécsi Tudásközpont 2010-ben friss, előremutató kezdeményezés volt. Az viszont kérdés, hogy egyre kevesebb reálértékű támogatásból meddig tudja ellátni ezt a funkcióját?
E cikk befejezése, de még a megjelenése előtt jött egy hír, hogy a kulturális ágazatban január 1-től 15%-os béremelést hajt végre a kormány (a fentebb áthúzott zárójeles rész egy szerkesztői megjegyzés lett volna, de nem húztuk ki, hanem így, áthúzva benne hagytuk, akár azt is jelezheti, hogy mennyire kiszámítható ma a politikai elit – a szerk.). A megfogalmazás elég ködös, hogy mire és hogyan vonatkozik az emelés. Például a könyvtárosok zöme minimálbéren, vagy annak közelében keres. Ezt megemelni 15%-os összeggel, nem jelent megoldást, ha 50%-os emelést lengettek volna be, az már forradalmi tett lenne. De nem erről van szó.
Viszont, ha azt vizsgáljuk, hogy az elmúlt négy évben Magyarországon milyen mértékben emelkedett a miniszterelnöki fizetés, s összevetjük az átlagbérek növekedésével, akkor arra juthatunk, hogy az utóbbi jóval mérsékeltebben nőtt. Orbán Viktor 2022-ben még havi bruttó 3,55 millió forintot keresett, miután fizetését több mint kétszeresére emelték az addigi 1,5 millióról. 2023 tavaszán újabb ugrás következett, amikor illetménye 6,3 millió forintra nőtt, majd a 2024-es évben ez közel 6,9 millió forintra emelkedett. A 2025-ös adatok szerint már 7,2 millió forintos bruttó havi jövedelemmel számolhat, vagyis négy év alatt több mint 100 százalékos bérnövekedést ért el. Ezzel szemben a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a magyar munkavállalók nettó átlagkeresete 2022 elején mintegy 336 000 forint volt, 2024-re 450 000 forint körülire nőtt, 2025 közepén pedig megközelíti a 484 000 forintot. Ez azt jelenti, hogy a lakossági átlagbérek mindössze mintegy 40–45 százalékkal emelkedtek ugyanebben az időszakban. A különbség jól mutatja, hogy miközben a miniszterelnöki fizetés a duplájára nőtt, az országos átlagkeresetek emelkedése reálértéken – az inflációt is figyelembe véve – jóval szerényebb maradt, ami tovább nyitja a jövedelmi ollót a politikai elit és az átlagos munkavállalók között. Ehhez képest a kampányidőszakban adott 15%-os emelés még az infláció követésének is alig felel meg. Ezzel együtt a magyar könyvtárak még működnek.
A hivatástudat csodákra képes, de ha nem változik meg valami a közeljövőben, akkor tíz év múlva a jelenlegi nívó töredékét tudják majd nyújtani a könyvtárak. És ez már nem csak a könyvtárosokon múlik. Még egyszer: a tudás és a tudáshoz való hozzáférés lehetősége nemcsak nemzeti ügy, hanem egyben alapvető emberi jog is! Ezért is, és nemcsak ezért lenne arra szükség, amit az egyik könyvtáros mondott: kevesebb politikai csatározást, helyette több szakmaiságot a kultúrába!
