A kedden elhunyt Tarr Béla– Sátántangó melletti – mesterműve, a Werckmeister harmóniák egykori közönségtalálkozós pécsi vetítése az alábbi, nagyon személyes visszaemlékezés kiindulópontja. De e sorok írójának Tarral való első személyes találkozása mellett egy valamikori pécsi egyetemi filmklubról, egy másik világhírű magyar filmesről, illetve a két magyar irodalmi Nobel-díjasról is mesélek.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Hárman álltunk a pécsi Uránvárosban található Harmadik Színház bejáratánál, a lépcsőn. Egy világhírű, útkereső és a saját útját járó öntörvényű, nonkonformista, mindig a szegények és az elesettek oldalán álló filmrendező, Tarr Béla, a magyar alternatív-underground zenei szcénából érkező, de egyetemesen a filmzenéi és filmes szerepei miatt kiemelkedő zeneszerző, Víg Mihály és e sorok írója, még egyetemistaként.
Ha valaki különös kompániát akart volna látni azon a szép, de kissé hűvös napon, nem is kívánhatott volna ennél jobb csoportképet. Tarr szokásosan talpig feketében volt, bokáig érő menő bőrkabátban, már őszült, de még ereje teljében, haja kis copfban összefogva – egy szemközti kisboltban szerzett szalámis zsemlét evett kedvetlenül. Még mérges volt rám a percekkel korábban bent történtek miatt – és nem kicsit csalódott.
Míg a két híres és tehetséges filmes laza szerelésében, vagányan állt, s teljesen önazonos volt (ha kissé csüggedt is), addig a harmadik szereplő mellettük egy öltönyös-nyakkendős, zselézett hajú siheder (én) feszengve téblábolt. A köztünk lévő bő két évtizednyi korkülönbség ellenére ők tűntek lázadónak és ifjúságnak. Mondjuk Tarr világéletében lázadó volt – a filmben is, és később a közéleti szerepléseiben is, ami csak még szimpatikusabbá tette számomra.
Pótszékek
Feszengtem is, de csak kicsit, mert (akkor még) örök optimista voltam – de realista is, hittem az elvégzett munkában (abban, hogy mindent megtettünk az aznapi vetítésért és a hírverésért), és főleg hittem abban, hogy mind a Werckmeister harmóniák, ez a csodás film, mind a két meghívott vendég telt házat hoz majd.
Fél órával korábban épp erről beszéltem bent, a művelődési házban, mármint arról, hogy ne aggódjanak, mert nagyon sokan lesznek, és szerintem annyira, hogy kelleni fognak még székek. (Disclaimer: a filmklub összes előadása ingyenes volt, nem azért akartunk több nézőt, hogy nagyobb legyen a bevétel, hiszen az nem is volt.)
A művháznak akkor egy nem csak lelkes, de rátermett, lelkes és baromi szimpatikus népművelője, Endre emiatt úgy nézett rám, mint aki nem tudja eldönteni, hogy viccelek-e vagy csak simán csak bolond vagyok.
„A pótszékekkel együtt kb. 240 szék van itt” – felelte.
Mondtam neki, hogy látom, megszámoltam, ezért kérdem, lehet-e még pluszszékeket hozni, vagy hová ültessük a többieket, mert szerintem ez így nem lesz elég, és senkit nem szeretnék, nem fogok hazaküldeni. Sajnos ebben tévedtem.
Nem kezdtünk székeket pakolni, mert szűk fél órával a kezdés előtt is csak ketten-hárman lézengtek a moziterem előtt.
Tarrnak ekkor már tényleg elege lett, de ez már csak a hab volt a tortán. Azzal indult ugyanis az ismeretségünk, hogy meglátta, milyen moziba csábítottam el… Majdnem infarktust kapott.
– Ezen a vásznon akarod vetíteni a filmemet – kérdezte dühösen, és nyilván jogosan is. Aztán kérte, hadd nézze meg a filmvetítő gépet is. Hát… fogalmazzunk úgy, hogy nem lett lelkesebb.
Nem azért dobtam be ezután a kérdést a pluszszékekről, hogy kimozogjak egy esetleges filmrendezői pofont (de, kicsit talán tényleg azért is), hanem hogy mentsem a helyzetet. Mert ha nem is ideálisak a körülmények, azért ha sokan eljönnek… az már valami!
Endre, a népművelő őszinte visszakérdezése nem kihúzott a bajból, hanem még jobban megfagyott a levegő: „Tudod te, mikor volt itt, a moziban utoljára telt ház? Idejét sem tudom.”
Ezután mentünk ki székpakolás helyett friss levegőt szívni a rendezővel és a zeneszerzővel.
Tarr – a magyar és az egyetemes filmművészet kiemelkedő és egyik legfontosabb alakja – arcán akkor és ott minden látható volt abból, amikor valaki azzal szembesül, hogy nagyon rosszkor, nagyon rossz helyen van, ráadásul semmi keresnivalója nem is lenne az adott helyen.
Konkrétan lefelé görbült a szája. Így telt az idő nagyon lassan… És amikor már csak öt-hat perc volt a filmkezdésig, akkor megtörtént!
Olyan volt, mint egy Metallica-koncert: az Uránváros művelődési háza felé hosszú, tömött sorokban áradtak az emberek. Megdöbbentő és hidegrázós élmény volt – de ami még inkább velem maradt abból a pillanatból: Tarr Béla arca. Ahogyan az addigi csalódott-csüggedt művész elmosolyodott, ahogyan egyenesbe ért, majd a korábban görbülő szája egyszer csak felfelé ívelt, és ahogyan mosolygott a szeme is. Egy szót sem szólt, csak megveregette a vállam, és bement a terembe. Ebben minden benne volt. Számomra fontosabb volt még Tarr elismerésénél is az, ahogyan ez a hírhedten kedves és még hírhedtebben mogorva pasas reagált. Mert akkor egyszer csak előbukkant a művész, akinek fontos a visszajelzés – és mindennél fontosabb a néző.
Arra már nem is emlékszem, hányat írtunk pontosan, 2001 volt talán? Tavasz vagy ősz lehetett.
Nem csak telt ház lett végül, mert , de tényleg el kellett kezdeni pánikszerűen székeket zsúfolni az üres helyekre; pillanatok alatt behordtunk több tucatot. Sajnos még így sem tudtunk mindenkit beengedni, 30-40 vendég aznap ott nem mozizhatott, amit nálam jobban csak Tarr sajnálhatott…
Mert tényleg mindent megtettem, és mindenki más is, aki segített, szóval mindent megtettünk, hogy a PTE felnőttképzési intézete (akkor még FEEFI) filmklubjának ez a kiemelt eseménye és annak híre a lehető legtöbb emberhez eljusson.
A teljes igazság viszont az, hogy eredetileg az Urániába terveztem a vetítést – de arról le kellett mondanom.
Plakátok
Akkor még voltak havi moziplakátok, amelyek már az adott hónap előtt kikerültek a mozik előtti vitrinekbe és a forgalmasabb tereken lévő plakáthelyekre. Egy ilyen plakáton vettem észre, hogy nincs betervezve a Werckmeister a kért időpontra az Urániában. Egy buta félreértés volt, ráadásul az én hibámból elsősorban, mindenesetre új helyszínt kellett keresni azonnal, s szerencsére a Harmadik Színháznak is helyet adó uránvárosi művelődési házban segítettek.
Tarrnak már a meghívása is, az pedig, hogy azt el is fogadta, egészen különleges dolog volt. Ezt akkor is tudtam, vagy legalábbis gyanítottam. De hogy valójában mennyire volt különleges, azt csak az előadás napján tudtam meg.
Tarr valószínűleg még ma is sokkal ismertebb külföldön, mint idehaza, de mint aznap este a rendező elmondta, ő ezt megelőzően a ’80-as években volt utoljára közönségtalálkozón – Magyarországon. Ez megdöbbentett, de aztán, amikor később láttam, hogy egyre-másra voltak olyan közönségtalálkozók itthon is, amelyen ez az öntörvényű, és a legkülönbözőbb filmesekre világszerte hatással lévő rendező volt a meghívott, az büszkeséggel töltött el. Még akkor is, ha esetleg téves volt a következtetés, amire jutottam: hogy talán ennek a pécsi filmklubnak a sikere (is) kellett ahhoz, hogy újra lehessen Tarrt ilyen szerepben, hús-vér valójában is látni Magyarországon.
Sajnos mostantól már csak a filmjei maradnak, őt magát kénytelenek vagyunk nélkülözni – itthon és szerte a világon.
Ütőkártyák
Ahhoz, hogy Tarr elfogadja a meghívást, tudtam, hogy egy ütőkártya nem lenne rossz – erre rá is játszottam (a cél szentesíti, ugye), hogy megvalósulhasson a vetítés. És bejött. Sőt. Évekkel később, egy másik pécsi közönségtalálkozó előtt kiderült, hogy még annál is inkább úgy volt, mint gondoltam. Olyan szerencsém volt, hogy nem néztem meg frissen azt a filmet, amit akkor vetítettek, így egy asztaltársaságba kerültem a rendezővel, amíg ment a filmje a moziban. Tarr számos sokkal fontosabb és érdekesebb sztori mellett azt is elmesélte ugyanis, hogy annak idején fogalma sem volt arról, milyen filmklub az, amibe hívtam, én ki a bánat vagyok, de Víg rábeszélte, hogy fogadják el a meghívást. Víg Mihály ugyanis akkor Pécsre, „hozzánk” járt egyetemre, és (fun fact) ezt a „lehetőséget” a rendező és a zeneszerző valami miatt jónak gondolta – mármint azért, hogy a tanulmányok a lehető legjobban alakuljanak.
Egy biztos: tényleg így lett valódi esély arra akkor, hogy Tarr eljöjjön Pécsre, aminek aznap nagyjából 300 ember örülhetett. Közülük akkor tippem szerint legfeljebb csak páran reménykedhettek abban, hogy a Werckmeister alapjául szolgáló Az ellenállás melankóliája című regény írója, Krasznahorkai László egyszer Nobel-díjat kap. Akkoriban emlékeim szerint Krasznahorkai még nem merült fel évről évre az esélyesként emlegetett írók listáján.
A rendező halálhírének nem, de annak nagyon örülhetünk mindannyian, hogy ezt, Krasznahorkai Nobel-díját Tarr még megérhette.
A Werckmeister harmóniák pécsi vetítésén a kérdező – ahogyan egy híján a filmklub összes vetítésén – a kar oktatója, Bodó László volt. Különös az élet. Akkor még csak sejtésem sem volt róla, hogy később ugyanannál a napilapnál fogok dolgozni, ahol ő írt korábban újságot, de ez már tényleg egy külön történet.
Az óceánjáró
Volt viszont egy másik filmklubos este, ami több szálon kapcsolódik a Werckmeister-vetítéshez. Az már tényleg az Urániában volt, és ott is telt ház volt. Nemcsak a székeken, de a lépcsőn és minden talpalatnyi helyen ültek vagy álltak az emberek, pedig az Uránia akkor még 600 székes mozi volt. A világhírű magyar operatőr, Koltai Lajos volt a filmklub vendége. Egyedüli alkalom volt, hogy nem kortárs magyar filmet, hanem egy nemzetközi koprodukcióban készült olasz filmet vetítettünk, Az óceánjáró zongorista legendáját (Alessandro Baricco Novecento című kisregénye alapján – érdemes elcsípni Matta Lóránt egyszemélyes előadását, ha látják valahol műsoron). Az óceánjáró rendezője a Cinema Paradiso című gyönyörű filmet is jegyző Giuseppe Tornatore volt, a vezető operatőr pedig Koltai Lajos, aki élete legnagyszerűbb fényképezésével rukkolt elő, pedig azért e tekintetben nagyon magasan volt a léc.
A filmklubba meghívott rendezők többségét ismertem, vagy valamelyik filmszemlén személyesen kértem fel a pécsi közönségtalálkozóra. Ahogyan azonban Tarr esetében is (ott Víg Mihály volt a kulcs), Koltainál is tudtam, hogy kell egy igazi ütőkártya, és azt sejtettem, hogy egyetlen olyan film van, amire szinte biztosan igent mond, mégpedig az Az óceánjáró zongorista (merthogy a filmhez is, és főleg a fényképezéshez képest a szakmai berkeken kívül sajnálatosan alulértékelt, nem igazán ismert mű). És bejött. Koltai Lajos így aztán eljött Pécsre – a feleségével érkezett. Akkor még lehetett autózni a Széchenyi téren, ott találkoztunk, ott vettek fel egy új VW Bogárral, hogy mutassam az utat a mozihoz. Az operatőr azt mondta útközben, hogy az egykori legendás pécsi filmszemléken járt utoljára a városban.
A szervezés idején még nem, de a film estéje idején Kertész Imre már megnyerte a Nobel-díjat, s már azt is lehetett tudni, hogy készül belőle film, amit Koltai fog rendezni. (Az sajnos nem sikerült igazán jól, nem összevethető Koltai operatőri munkáival, főleg a Tornatore-filmek fényképezéseivel, de ez lényegtelen is valójában.)
A meghökkentő az volt, amikor az operatőr a színpadon (itt kivételesen kérdező voltam) azt mondta, hogy neki aznap este nem Pécsen, hanem Budapesten kellene lennie, mert éppen Kertész Imrét kellene fogadnia Ferihegyen, aki aznap érkezett haza Budapestre a Nobel-díj után. Ezt a filmklubestet viszont már nem akarta visszamondani, a kiválasztott film és az adott szava miatt. Nagyon másképpen köszönt hát vissza itt az az érzés, ami Tarrnál is, még a vetítés előtt egy ponton felsejlett, hogy a filmklub meghívott vendége nem biztos, hogy akkor és ott akart lenni abban a pillanatban. De Koltai profi volt akkor is, s persze az még láthatóan neki is tetszett, hogy csordultig megtelt a mozi.
Kossuth-díj
Van még egy történetem a végére, 2003-ból, megint csak Tarról, de nem csak róla, sőt nem is róla igazából. Egy szerencsés körülménynek köszönhetően még a nyilvánosságra kerülése előtt tudtam meg, hogy 2003. március 15-én Kossuth-díjat fog kapni Tarr Béla – olyanok társaságában ráadásul, mint például Janikovszky Éva, a Stanley Kubrick által is kedvelt Ligeti György zeneszerző, a más művek mellett a Sinistra körzetet megíró Bodor Ádám, vagy például az akkor is, s haláláig Párizsban élő Fejtő Ferenc történész, publicista, író – utóbbit Széchenyi-díjjal tüntették ki. Nem akármilyen névsor volt!
Egy olyan kreatív ügynökségen dolgoztam akkoriban ugyanis (huszadrangú munkatársként, még mindig egyetemistaként), amely (konzorciumban) elnyerte a 2003-as március 15-i állami ünnepségek megszervezését. És ennek része volt az is, hogy nekünk kellett kiértesíteni a díjazottakat arról, hogy őket tüntetik ki majd a nemzeti ünnepen.
A városliget közelében lévő kis (tippem szerint ma már nem működő) postahivatalba fáradtam el a levelekkel. Ahogyan lenni szokott, az utolsó pillanatban. Szóval nem mehettem úgy haza, hogy a levelek nincsenek feladva.
Álmos, kicsi, szocreál postahivatal, barna sötétítő függönyökkel eltakart üzemen kívüli ablakok, sötét színű lambéria, sorban állás, álmos, fáradt, unott, rosszul fizetett postai alkalmazottak. Gyönyörűen feletikettezett díszes, krémszínű kreatív papírból készült francia borítékokkal érkeztem, előre kitöltött tértivevényes és ajánlott küldeményes szelvényekkel. Majd az ablak másik oldaláról azt mondja a hölgy kifejezéstelen arccal, végtelenül unott hangon, hogy ez így nem jó… Rá kell írni a feladót is!
A feladó szokásos helyén tényleg nem szerepelt név és cím. „Csak” egy szépen kivitelezett, lézergravírozott, aranyszínű magyar köztársasági címer. Nem hiszek a fülemnek, de látom, hogy nem vicc. Így a lehető leghalkabban súgom oda, hogy ezt nem tehetem meg, nem írhatok oda most tollal a címer alá. A feladó papíron ott van a konkrét feladó. Semmi enyhülés. Valójában áttételesen a magyar kormány a feladó, vagy az állam, ők meg lesznek az idei Kossuth- és Széchenyi-díjasok, ezt már tényleg a lehető leghalkabban mondom a hölgynek. Azt hittem, hogy ez segít, megenyhül, és megoldódik. Arra biztosan nem számítottam, hogy egyetlen rezdülés nem fut át az arcán erre. Nem érdekli, ez a szabály. A főnököt is kihívom, de a postahivatalt vezető hölgy sem enged. Így hát végül elkullogtam egy szabad pultrészhez, s tollal, nagybetűkkel, korántsem gyöngybetűkkel a boríték hátoldalára, a lezáró részre odaírtam mindegyik borítékra a feladót. Szerencsére megkérdeztem, hogy az esetleg megfelel-e, ha a hátoldalra írok.
Ki tudja, talán tényleg volt ennyire „megengedő” a szabály, vagy ennyi lazaság vagy punk and roll azon a kis magyarországi postán is belefért, ha másért nem, a ma már fájóan hiányos névsort látva.
19? Lapot!
