Idei, harmadik karácsonyi történetünk az előző két, párba állítható, sőt legjobban valószínűleg egybeolvasva, egymás mellé téve működő novella-pár (I. rész, illetve II. rész) után egy új, önálló írás. Karácsony második napján Ungár Tamás tárcanovelláját közöljük, amely a már említett másik két kortárs epikához hasonlóan családi ihletésű mű a közelmúlt Magyarországáról, sőt inkább közép-európai történet ez, és mint ilyen tragikus és keserédes is. Ungár Tamás karácsonyi történetének címe: Apám mondásai.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Apámnak mindenre volt tréfás közmondása. Az agyamra ment ezzel a szokásával. De volt olyan tíz év, amikor a szenvedések és a veszteségek okán nem jöttek a szájára kedélyes mondások.
- Megbolondult, elment az esze – mondogatták Rezsőről ultipartnerei.
- Öreg kecske is megnyalja a sót – reagált apám megengedőn, majd bemondott egy terített durchmarschot.
- Jenő, gondolkozz már! – szólt rá apámra az osztó.
- Miért, mi a baj a durchmarschsal?
- Nem azzal van baj, hanem a Rezsővel. 61 éves, és elvesz egy ilyen nőt?
- Ugyan már? – legyintett apám. – Olyan nőt kell elvenni, akinek az első férjét felakasztották. Akkor az asszony nem mondogathatja neki, hogy: bezzeg az én drága, első férjem…
A többiek mosolyogtak, megszokták már, hogy apámnak mindenre van tréfás közmondása. Mindez 1971 őszének egyik estéjén történt. Rezső a frigyre készülve nem volt ott, azért is pletykálhattak róla a gyerekkori cimborák. Korábban Rezső megrögzött agglegényként élt, az egyik szombathelyi cég vezetői állásából ment nyugdíjba, s mivel sok lett a szabadideje, napközben a belvárosi presszókban ült, ott újságot olvasott, keresztrejtvényt fejtett, trécselt. Odajárt krémesezni egy 21 éves, elvált asszony is, akivel aztán egyre gyakrabban sétáltak ki együtt a Gayer parkba. A nő első férje jóvágású, de nőzős, ivós, agresszív fickó volt. Az asszony fél év után elköltözött tőle, majd elvált. Amikor Rezső bejelentette, hogy elveszi az asszonyt, olyan csend támadt a kártyaasztalnál, mintha ezer ember hallgatott volna. Apám oldotta a zavart, természetesen egy közmondással:
- Asszonyból, uborkából, rosszból, mindig jobb a kisebb – amivel arra utalt, hogy a szikár, magas Rezsőnél kerekded menyasszonya másfél fejjel alacsonyabb.
A baráti kör tutira vette, hogy az asszony nem Rezső indiánráncos arcába és erőtlen testébe szerelmes, hanem hatezer forintos nyugdíjába. Érthető, hogy ezt gondolták, a három forintos kenyér és tej, az egyötvenért kínált kávé és krémes korában ez a pénz a mesék világát idézte. Bárhogy is volt, Rezső boldogsága nem tartott sokáig, az asszony hamar félrelépett.
- Odafigyelhetne a Rezső arra a perszónára – jegyezte meg akkoriban az egyik ultizó.
- Amely asszonyt félteni kell, azt ugyan hiába félted – sóhajtott apám.
Amúgy apám is kapott kritikát a házassága miatt. A vallási rítusokat lazán követő zsidó családban nőtt fel, szülei libacombbal ették a sóletet, ő már sertéssonkával. Egész élete arról szólt, hogy ő elsorban magyar, másodsorban zsidó. Aztán a negyvenes években megértették vele, hogy ő elsősorban zsidó, és két évi munkaszolgálat után 44 júliusában koncentrációs táborba vitték a családjával együtt. A 12 tagú famíliából hárman jöttek vissza: ő és a húga, Jolán, illetve a húg férje, Géza. Apám szülei, a bátyja és a nővére, illetve azok házastársai odavesztek. A bátyja kisfiát, Tamást, a nővére két gyermekét, Mártit és Gyurikát is megölték, ők 5-6 évesek voltak. Apámat 80 kilósan vitték el Mauthausenbe, szabadulásakor 38 kiló volt. Ha itthon kérdezték, mi történt vele a táborban, hallgatott. Már felnőtt voltam, amikor zokogva elmondta, hogy a bátyját, Sanyit egy német őr – a kőfejtőből hazafelé – kiállította a sorból. Sanyi nem tudott már menni, apámra támaszkodva vánszorgott. Az őr lelőtte Sándort, majd ráfogta a fegyvert apámra, és visszaparancsolta a sorba. És ő visszafutott. Imádta Sanyit, a példaképe volt, de akkor győzött benne a túlélés ösztöne, és ezt a természetes gyávaságot sosem bocsátotta meg magának.
Joli néném meg azt nem bocsátotta meg, hogy apám 1949-ben katolikus lányt vett feleségül. Nem is ment el az esküvőjére. Mivel zsidó oldalról nem jött el senki, nem hívták meg anyám rokonságát se, csak a két tanú volt ott a városházán és az azt követő szerény ebéden. A zsidó barátoknak se tetszett apám párválasztása, már csak azért sem, mert anyám 18 évvel fiatalabb volt nála. Szüleim kitaszítottságát fokozta, hogy apám ellen két év múlva pártfegyelmit indítottak. Azért lett gyanús, mert a pártfúzióig szocdem volt, a háború előtt meg kapitalista. Apám péknek és kereskedőnek tanult, a családjának ugyanis péksége volt, ott dolgozott a família mind a kilenc, felnőtt tagja. Csakhogy két alkalmazottjuk is volt, akiket – úgymond – kizsákmányoltak. Ez a két iskolázatlan, melegszívű ember hiába vallotta azt, hogy nekik jó dolguk volt az Ungár-pékségben, tisztességesen bántak velük, rendes fizetést kaptak, apámon rajta maradt a tőkés bélyeg, ezért kizárták a pártból és kirúgták az állami áruházból, pedig előtte sztahanovista eladóként többször kitüntették.
A barátok nem mertek találkozni apámmal, elmaradtak a kártyapartik, de azért titokban jelezték, együtt éreznek vele. Apám csak ennyit mondott egyiküknek:
- Bűnbak nélkül nincs engesztelés.
Anyámat – aki szövőnőből esti iskolák elvégzésével statisztikussá küzdötte fel magát – a vállalati párttitkár arról győzködte, hogy váljon el munkásnyúzó párjától. Anyám megrémült.
- Ha neked úgy jobb, váljunk el! – ajánlotta fel apám.
- Eszembe sincs – rázta fejét anyám –, te keringőzöl a legjobban.
1953-ban megszülettem, és helyre állt a családi békesség. Eljött hozzánk Joli néném a férjével, sírva borultak anyámra, hogy mégse hal ki a család, és akkortól – merthogy nekik nem lehetett gyermekük – ők lettek a pótszüleim. Jöttek a régi barátok is, gügyögve dicsértek, mire apám – akinek az előző tíz évben nem volt kedve közmondással tréfálkozni – újra elengedte magát:
- Első gyereknek, második asszonynak mindig szép a segge – mondta elégedetten.
- Jenő, milyen második asszonynak? – nézett rá anyám, szúrósan.
- Ez csak egy mondás – mentegetőzött apám –, hogy ugye az első gyereken sosem találunk hibát.
- Meg a második asszonyon se?! – makacskodott anyám.
Apám közmondással válaszolt:
- Más mondani és csinálni… Nekem sosem lesz második feleségem.
A ktsz-ek anyagbeszerzőjeként dolgozó apám mindig öltönyben járt, a nyakkendőt csak kánikulában mellőzte, kalapot hordott télen-nyáron, s viselkedése a békebeli úriemberekét idézte. Sosem káromkodott, akkor se, ha testi vagy lelki fájdalma volt, a mondásokban azonban ragaszkodott a szókimondó, plebejus változathoz. 1970-ben Trabant előfizetésünket Zaporozsec előjegyzésre váltottuk, és a Záporjózsefnek becézett autóban egy medárdi felhőszakadáskor úgy eláztunk, mintha a zuhany alatt álltunk volna.
- Elcseréltük a szart a fosra – morogta apám arra utalva, hogy lehetett volna akár egy vízhatlan Trabantunk is.
- Csak tudnám, miért vettük meg ezt? – mardosta az önvád bőrig ázott anyámat.
- Azért, mert amíg lószar van, veréb is van – felelte apám.
Nekem egyébként az agyamra mentek apám közmondásai, főleg, hogy gyakran rámpirított egyikkel-másikkal. Ha nem vállaltam valamiért a felelősséget, rögtön megkaptam, hogy: kárnak, szarnak nincs gazdája. Amikor valamilyen ígéretemet nem tartottam be, már jött is az a mondás, hogy: ne csinálj a szádból segget! Ha szépíteni akartam azon, amit elrontottam, azzal véleményezte magyarázkodásomat, hogy: hiába mondod a szart szírnek, az attól még az szar marad. Buliba indulva kirittyentettem magam, ő mindjárt megjegyezte: a tök is este virágzik.
Harmadik gimi után a haveri banda Balatonra hívott. Apám azt kérdezte, kivel megyek?
- Ott lesz a Kuki, a Nyomor, a Cián, a Dugó meg a Halál – soroltam a bandatagok a becenevét.
- Ilyen fiúkkal inkább ne menjél! – vágta rá apám csuklóból.
- Az utolsó kettő az lány – próbáltam menteni a helyzetét.
- Két okkal több, hogy ne menjél! – s már jött is a népi bölcsesség: – aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.
Végül elmehettem. Az utazás reggelén kaptam még egy jótanácsot:
- Asszonyt és vásznat ne vegyél gyertyafénynél.
- Ki akar vásznat venni a Balatonon? – kérdeztem elköszönésképp.
- Nem is a vászon miatt van bennem félsz – morogta, és két orcámra csókot nyomott.
Amikor bevonultam katonának, óvott attól, hogy a laktanyában vitázzak, okoskodjak. Nyilván munkaszolgálatos múltjának a tanulsága tört fel belőle:
- A parancsot nem szabad megbaszni, mert akkor szaporodik – figyelmeztetett.
- Okos leszek – nyugtatgattam.
- Erősebbel ne húzz ujjat! – tette hozzá –, mert mindegy az, hogy a kő koccan a korsóhoz vagy a korsó a kőhöz, mindig a korsó bánja.
- Meg tudom magam védeni – hetykélkedtem –, évekig birkóztam, hisz tudod.
- Tudom – bólintott rá –, de az igazságot nem lehet birkózással eldönteni, és aki disznóval birkózik, az maga is ganés lesz.
Nem volt semmilyen hobbija, nem ivott, az ultit 10 majd 20 filléres alapon játszotta (ráadásul szinte mindig nyert), nem éltünk nagy lábon, egyetlen gyerek voltam, a pénzünk valahogy mégis elfolyt, bár szüleim nem kerestek rosszul. Ha Joli néném emiatt megjegyzést tett, legyintett:
- Szegényen élni, gazdagon meghalni nagy ostobaság.
Amikor 1977-ben meghalt, alig harmincezer forint volt a családi takarékkönyvben.
Viszont sok mondás maradt utána. Az egyik így hangzik: „ha nem tetszik egy lány, ne adj neki csókot!” – ezzel arra tanított, hogy sose vállaljak el önként, örömködve olyan feladatot, ami nem tetszik és nem tesz boldoggá. Megfogadtam, és ez lett életem mottója. A mondásait sűrűn ismételgetem hat gyermekemnek. Gyakran érzem, hogy az agyukra megyek velük.
